A hullámlovas

Horror / Novellák (1933 katt) edwardhooper
  2014.01.01.

Katyvel a szoba egy-egy sarkában kuporogtunk. Fogaink hangosan vacogtak a félelemtől. Orromat facsarta rettegésünk szaga. Időnk észveszejtően gyorsan fogyott. Tisztában voltam vele, hogy a következő már itt fog becsapódni, és akkor a Pendülés tüze hamuvá éget minket. Katyn múlott minden! Néha felpillantottunk, és ekkor egymásba fonódott zaklatott tekintetünk. Zsigereimben éreztem, ahogy a közelgő halál dübörgése szinte az eszét vette. Nézett, de nem látott. Kétségbeesését látva agyam üzemmódot váltott. Kitéptem magam a gúzsba kötő rémületből és odarohantam hozzá. Megragadtam a fejét és a képébe ordítottam.

- Most azonnal csináld!
Eltelt egy kis idő, míg felfogta a parancsot.
- Most? – hebegte.
- Most!
- De…
- Katy, ha nem aktiválod, akkor meghalunk! Nem érdekel a Sereg! Nem érdekel senki! Tudom, hogy ezzel megölöd, de az életünk fontosabb! Emlékezz, Katy, emlékezz a fagyra! Emlékezz a suhogásra!

Minden erőmmel Katyt ráztam. Azt akartam, hogy az életösztön áttörje a pánik béklyóit. Rángattam és egyre ordítottam. Ekkor körbeölelt a süket csönd. Mintha az összes hangot magába szívta volna az Örvény. Majd, mikor eltelt a behabzsolt energiától, kiokádott mindent. Ez volt a Pendülés. A távolban robbanás hallatszott. Tudtam, hogy pár pillanat múlva átrobog rajtunk az első lökéshullám. Az egész épület őrülten rázkódott. Mindenem azt sikította, hogy azonnal meneküljünk. Hirtelen észrevettem, hogy Katy bénultsága oldódik. Elöntött a remény! Emlékezz, Katy! Emlékezz és megmenekültünk!



Lassan úsznak az azúrkék égen a habos-babos bárányfelhők. Megnyugtató, ahogy méltóságteljesen elvonulnak a fejem felett. Számomra a fények itt olyan élesen ragyognak, hogy az embernek az az érzése, hogy a semmiből aláhulló fénysugarak áthatolnak mindenen, és eljutnak a legmélyebb, legszentebb titkokig is. Ebben a kristálytiszta térben tekintetem előtt ragyognak a város ősi, egyszerre profán és szent felhőkarcolói. Az eget ostromló testüket hatalmas betonmenhírek teszik parancsolóvá. Tudom, hogy a makulátlan tökéletlenség bálványaiként egyetlen kidudorodás, egyetlen hajszálérnyi repedés sincs rajtuk, semmi sem csúfíthatja el őket. Olyan simára csiszolták őket, hogy a hatalmas tömbökben ott tükröződik az egész város.

Az utcán hömpölygő emberáradat minden egyes részlete szintén kivehető számomra. Látom a szemek villanását, az alig észrevehető, de fontos kézmozdulatokat, az arcokon századmásodpercek alatt tovasuhanó érzelmeket. A látvány mellett eljutnak hozzám a testekből kipárolgó, szerelmi zsongást, búskomorságot, őrületet, izzó haragot, közönyt vagy éppen félelmet önmagukba záró illatok. Az embertömeget terelgető járda két szélén sorjázó fák dús lombkoronája smaragdzöldben pompázik. Minden és mindenki a pezsgőszínű fényben fürdik. Igazán áldom az eszem, hogy a második emeletre tettem a Pontot. Innen mindent láthatok, innen mindent szagolhatok, ízlelhetek, testközelből élvezhetem a város bűnös és egyben bűbájos varázsigéinek kavarodását.

Nemcsak az épületek, a fák, az emberek vannak karnyújtásnyira tőlem, a lány is mérhetetlenül közel van hozzám. Igen, a lány! Mert a lány mindig hajszálpontosan ugyanabban az időben elhalad a Pont előtt. Gyönyörű teremtés! Már az első alkalommal kiszúrtam a tömegben. Ahogy elsiet előttem, lenszőke haját meglebbenti a szél, mindig ugyanúgy. Minden alkalommal mosolyogva merül a gondolataiba. Sosem fordul felém. Mindig testhez feszülő, egyrészes, piros ruhát hord, mely kiemeli női bájainak csábító vonalát. A ruha combközéig ér, alóla fekete, selyemharisnyába bújtatott, formás lábakon legeltethetem a szemeimet. Miatta szeretem ezt a helyet. Az állandóság oázisa a napi őrület kavalkádjában. Miatta jövök ide.

Amolyan menedék nekem. Senki sem tudja. Az ide vezető utat elzárva tartom agyam leghátsó zugában. Elrejtem őt mindenki és minden elől. Csak az enyém ez a földöntúli szépség. Egyszer próbáltam Anyának és Apának elmagyarázni, hogy néha ki kell kapcsolnom. Nem használhatnak úgy, mint egy robotot! Láttam, hogy nem értik, nem akarják megérteni. Felsóhajtok. Lassan mennem kell. Be kell csuknom a szemem és hagynom kell, hogy feloldódjak Benne. Hogy visszavigyen, hisz vár a feladat. Legalább előtte láttam őt. Bár borzalmak jönnek, velem lesz az Angyal megnyugtató emléke.



Katy felakadt szeme fehéren izzott. Szorosan magamhoz öleltem. Figyeltem. Minden idegszálammal a Hullám első jelét vártam. Karjaimban tartva éreztem, ahogy teste ívben megfeszül. Az aktiválás csalhatatlan tünete. Mintha orgazmusa lenne. Magánkívül volt. Védtelennek tűnt. Rám bízta magát, belement a játékba. Más választása nem volt. Most én voltam a hátvéd. Fedeztem. Fülem zúgott, hányingerem lett, és forogni kezdett körülöttem a szoba. Nem szabad, hogy elájuljak! Magamra parancsoltam. Én irányítottam. Most Katy aktivált, és én navigáltam. Vissza kellett vinnem magunkat a Bázisra. Érkezett a Hullám és rákészültem, hogy meglovagoljuk. Ekkor az agyamat nyugtalanító kérdések rohanták meg. Kérdések, melyek kukacként rágták magukat egyre mélyebbre elmémben. Vajon túléli? Túléljük? Mi lesz, ha nem? Mi marad akkor?



Kósza emlék. Téli este. Farkasordító, dermesztő hideg burkolja, metszi gyémánt keménységűvé a tájat. Ház, előtte udvar, és mi ott állunk. Apa felsorakoztatott minket. A konyhából kiszüremkedő fény barátságosan körbelengi testünk, szétfolyva az udvaron aranysárgára festi a földet takaró havat. A kerítésen túl a sötétség az úr, és oda semmi pénzért nem merészkednék. Ott a Halál ringatja és küldi vadászatra mohó gyermekeit. Tudom jól, nagyon is jól, hogy milyen lehet a kerítésen túl. A Sereg kiválasztott minket, Apa és Anya kezébe tette létünket. Ők sosem lesznek az igazi szüleink. Nem ismerem az igazi szüleimet. Talán nem is voltak szüleink, talán mi is lombikból bújtunk elő erre az elátkozott földre.

Tízen voltunk, és hatan maradtunk. Elnyelte őket a rideg, hullaszagú éjszaka. Reszketünk. Egy szál póló és egy farmernadrág fedi gyerektestünk. Kegyetlenül fázunk. Ez a túlélési gyakorlat! Apa szerint a világon legjobb. Ez az alap. Ha ezen nem jutunk át, akkor semmi értelme annak, hogy a jövőben bevessenek minket. Akkor kivetnek minket a kerítésen túlra. Összeszorítom a fogam. Nem szabad, hogy lássa, hogy fázom. Nem akarok magammal törődni, jobban aggódom Katy miatt. Mellettem áll, és hangosan kocognak a fogai. Az egész lány rázkódik a hidegtől. Katy, ezt nem szabad! Gondolom magamban. Ebből baj lesz! Mérges lesz és akkor…

Óvatosan, alig láthatóan megérintem Katy ujjait. El akarom venni tőle a csontjai ropogását. Arra gondolok, hogy ettől a leheletfinom érintéstől remegése észrevétlenül átoson a testembe, én meg elnyelem, magamba zárom. Csak Katynek ne essen baja! Apa elsétál előttünk. Arra gondolok, hogy Anya a konyhában süt, főz és dúdol. Anya mindig dúdol. Ő már csak ilyen. Azt hiszem, akkor is dúdol, mikor a Sereg vendégei puhán beosonnak a szobáinkba, és elültetik a felnőttkorban szárba szökkenő borzalmak emlékeit. Apa peckesen sétál, és minket mustrál. Kezében mogyoróvessző, azzal csapkodja lovaglócsizmáját. Nem számít az alakja és a hossza, csak a hangja. Az a lágy, suhogó hang, mikor Apa meglendíti. A csattanás, amit a fagytól átitatott bőrünkhöz érve hallat. Ilyenkor végigfut az idegeimen az éles fájdalom, mely ahhoz hasonlít, mikor késsel vagdossák az ember húsát. Csak Katy megmaradjon! Én nem számítok! Katyt szeretem a legjobban!



Próbáltam kinyitni a szemem. Tudtam, hogy a Bázis Kamrájában vagyok. Ismét a jéghideg márványtömb tetején feküdtem. Valami azt súgta elmémnek, hogy Katy mellettem van. Füleltem, de csak a síri csend dörömbölését hallottam. Talán nincs baj! Túlélte? És én? Velem mi van? Erősen koncentráltam izmaimra. Parancsot adtam nekik, de nem engedelmeskedtek! Megmakacsolták magukat! A testem beleolvadt az alattam lévő kőtömbbe. Márvány lettem én is. Kihűlő testem energiái belevesztek a végtelen üresség magányába. Katy is eltűnt. Lénye lassan, de biztosan beleveszett a Pendülés hullámának taréjába. Semmi mást nem éreztem, csak az egyre jobban erősödő fémes ízt a számban. Csak ízlelni tudtam. Látásom, hallásom szép lassan egyre tompábbá vált, s apró pontra zsugorodva a nyelvem működésére szűkült.

Aztán a fémes íz keserűvé vált. A keserűség szétfolyt a testemben, magával hozva a reménytelenség vérlázítóan szörnyű gyönyörét. A kósza, nyughatatlan lelkek ölni tudnának ezért az érzésért. Képesek lennének egymás csontjairól lenyalogatni a hús zamatát, kiszívni a koponyából az ízletes velőt. Jóízűen falatoznának az ilyen reménytelenség hófehér abroszán. Keveseknek adatott meg ez a kiváltság. Úgy látszik, én e kevesek közé tartoztam. Hagytam magam belemerülni nyelvem tűzijátékába. Legalább ez megmaradt nekem. Még nem volt veszve semmi, hisz aki ízlel, az létezik. A halott semmit sem érez.

Hirtelen visszatért belém a remény. Élő volt, pajkos és csábító. Sós alapon édesség ömlött a szájban, ahogy a Hullám mellbimbóját szoptam. Mohóvá váltam, felfalni akartam. Azt kívántam, hogy csak az enyém legyen. Rettegtem, hogy elveszik tőlem ezt a tápláló ölet. De tudtam, hogy majd vissza kell mennem Katyvel. A Parancsnokságon kirótta ránk a következő feladatot. Ekkor a többi érzékem újra játékba lendült. Feltárult előttem a Kezdet és a Vég kietlen messzeségbe fodrozódó látványa. Magával ragadott az Örvény mindent elsöprő lendülete. Sodródtam vele a csillagok zenéjének tengerén. Megragadtam Katy kezét, és a következő pillanatban átjárt minket a Feladat vakító izzása.



Újra az ablakban. Várom a lányt. Megváltozott minden. Lassan, de biztosan nyirkos hideg kúszik a felhőkarcolók közé. A távolban látom a köd érkezését a maga tejfehér folyamával. Jöhetne gyorsabban, rázuhanhatna a városra, egy szempillantás alatt elrejtve mindent, ami él és mozog. Milyen jó lenne, ha jótékony burokba rejtené a lányt! Fehér bűvészköpenye legeldugottabb zugába száműzné őt. Most az egyszer azt kívánom, hogy bárcsak ne sétálna el előttem. Bárcsak beleveszne a város forgatagába. A tömeg az utcán hullámzik, a lány percre pontosan érkezik. Piros ruhában, széles mosollyal, lenszőke, derekát verdeső hajjal, ahogy megszoktam, ahogy illik. Tekintete megint a messzeségbe réved. Vajon miről gondolkodhat? Mi járhat a fejében? Vajon tudja-e, hogy egy kis fogaskerék egy nagy gépezet olajozottan működő szerkezetében? Tudja-e, hogy itt mindenki feláldozható? Ebben a világban csereszabatos minden és mindenki. Helyettesíthető, lecserélhető, eldobható. Vajon tudja-e, hogy én vagyok a Végrehajtó?

Szeretem őt nézni, felüdülés végig futtatni a szemem törékeny, gyönyörű alakján, legeltetni a tekintetem angyali arcán. Egy ismeretlen világ hívása suttog lelkem legmélyén, mikor látom. Nem vagyok szerelmes bele. Nem lehetek szerelmes, mert akkor elárulom Katyt! Ki ez a lány? Ha rá gondolok, a múlt elveszett darabkája csillan meg lelki szemeim előtt. Ő a Titok, egy ismeretlen világ enigmája. Mi valódi létezők vagyunk, tudjuk, hogy honnan jöttünk és hová megyünk. Menekülünk, Katy és én. Apa, Anya és a Sereg azt mondja, hogy sorsunk elől nincs menekvés. Mi mégis úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz! A sors nem adja könnyen magát.



Sóhajtok. Aztán hirtelen magam elé húzom a fegyvert. Szememhez igazítom a távcsövet és befogom a lányt. Arcának minden ívét jól ki tudom venni. Közelről láthatom szarkalábait, mosolyának apró ráncait. Gyönyörködhetek szemének óceánokat idéző kékségében. Tökéletes célzás! Ahogy azt Apa tanította. Anya most fülembe susogná a légzés leállító, nyugtató mantrát. Nem remeg a kezem. Parancsra várok. Valami történik. A kép elfolyósodik a szemem előtt. A lány szétmaszatolódik, képe apró darabokra törik előttem, szőke haja egybeolvad ruhájának pirosságával. Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Meglepődöm. Ekkor Katy lágyan megérinti a vállam.

- Ne kérd! Nem teszem meg! Nem tudom megtenni! – hagyja el a sablonos válasz az ajkaimat. Mintha nem önmagam volnék. Tudom, hogy mit kell tennem. Tudom, hogy miért vagyunk itt. Akkor meg mi ez az amatőr, hülye reakció! Profi vagyok! Ismerem a küldetést.
- Muszáj! Nekem is muszáj volt. Emlékszel? Én is megtettem, és megfizettem a Révészt. Emlékezz! – suttogja Katy. – Te hoztál ki, erős voltál. Most rajtad a sor, és szabadok leszünk. Nem lesz többé Apa és Anya! Emlékezz a télre, emlékezz a szobánkba sima modorban belopakodó borzalomra! Emlékszel, hogy kúszott a takarónk alá? Emlékszel? Akkor döntöttük el, hogy elmenekülünk.
- Elveszítem, Katy!
- Vannak veszteségek. Én is meggyógyultam. Látod? Majd te is el fogod felejteni. Hidd el, könnyen megy! Tudod jól, hogy ő nem létezik. Ő, te vagy. Te vagy a teremtője. A Házban eltöltött idő tanított meg minket, hogy használjuk a kivetülést. De most már elég belőle! Nem hoz enyhülést. Csak a kínt szüli újra és újra.
- Kín, újjászületés, megszabadulás! Nem érdekel a Kód! Fenébe a Küldetéssel! Fenébe Apával és Anyával! – kiáltottam és meghúztam a ravaszt.



Aktiváltam. Katyt néztem, miközben a lány szertefoszlott. Nem akartam látni. Katy arcát fürkésztem. Már nem volt az a kislány. Érett, szép nőként erejének teljében volt. Már nem félt, nem vacogott. Mosolyogva megsimogatta az arcom. Ketten maradtunk. Hallottam a suhogást, éreztem a közeledését. Talán ez most más lesz. Reméltem, hogy egyikünknek sem fog fájni. Ez lesz a leválás. Siklás a Hullám hátán, lebegés ég és föld között. Mostantól a lány csak egy mellékvágány, Apa csizmájának csattanása, ami elenyészik az egyre sűrűsödő hullámfrontok dübörgésében.

Katy átölelt. Elolvadtunk. Belevesztünk a Megfogalmazhatatlanba. Eggyé váltunk az Egyszer Átélhetővel. Meglovagoltuk a Hullámot. Magunk mögött hagytuk Apa parancsait és Anya dúdolását. Katynek igaza volt a megszabadulást illetően. Vannak veszteségek. Nélkülük semmi sincs, nincs igazi élet, nincs igazi létezés. Ők rakták ránk ezt a terhet. Hirtelen hasított belém a felismerés. Az volt a dolgunk, hogy magunkba szőjük őket.

Éreztem, ahogy a könnycsepp tovább gördül lefele. Kívülről láttam, rácsodálkoztam. Ott csillogott benne a lány képe. Megkapóan, feloldozóan mosolygott. Nekem, csak nekem.

Előző oldal edwardhooper
Vélemények a műről (eddig 2 db)