Csizsik Pizsik

Szépirodalom / Novellák (1212 katt) Szombatfalvi László
  2013.10.29.

Örvendek, hogy más is szereti az őszt! Van még egy kedvenc évszakom… Mondjam?… A tél! Igen, a tél. A tél abból szokott állni, legalábbis futkosó gyerekkoromban, hogy mikor gondolt egyet ott fenn az ég – december havának elején, de néha karácsony után –, egy-két napig elkezdett hullani a hó. Az a fehér. Szép nagy pelyhekben – piciny tenyeremnek majd fele volt –, mert úgy szaporább, hamarább elvégzi a dolgát. Igen, ez volt neki a dolga, ne csodálkozzék ezen senki! Rakott is vastag hótakarót az egész udvarra, hogy az én sapka-bojtba végződő pöttöm termetem alig látszott a felsepert ösvények között.

Minőségi volt akkor a termék, meg tartós is. Március elején még neki tudtunk dőlni háttal az utcasarki kupacoknak. Ma már nincs – nem lehet – minőség. Elrontja a GDP-t; a lényeg az, hogy helyettesített alapanyagú legyen, és minél előbb tönkremenjen. Másként mit dolgoznának ott fent? Csak sajnos az ilyen apró és hézagosból – két, három pehely a kerítésre, még vagy öt a kémény tövébe – nem lehet hóembert gyúrni.

Eladtunk mi mindent; kell a pénz. Az olcsó import viszont csak ilyen. Mert van, ahol van. Ott, ahol megbecsülték!

Csizsik Pizsik vizet iszik. Dehogy iszik vizet, vodkát iszik! Ezt egyszer leírták és pont. Az úgy van rendjén! – nincs változtatás. Úgy volt az Miklós idején, meg akkor is, mikor kifüggesztették a sarlót meg a kalapácsot, és most is, mikor a gázcsapszabályzók uralkodnak. Az Uralnál mégis csak uradalmi rend van. Itt a Kárpátoknál szokott változékony lenni a szél, amióta a romaiak haza mentek – jobbnak látták otthon fogadni Attilát.

Azóta hol Bécs felől fúj, hol Moszkva felől. Néha Budapestről, meg Párizsból (Az volt egy vihar!), de az utóbbi időben kitartóan a Balkánról.

Csizsik Pizsik vodkát iszik! Kitartóan, mint a szibériai hideg. Oda nem engednek be rakoncátlan, tévelygő szeleket. Van nekik bőven. Kint a hó, bent a sötétség. Más nem is kell. Esetleg egy gyertyacsonk az asztalra, hogy látni lehessen, mit vet az ember papírra. A deszkaház oldalán süvít a szél, de nem baj, van fülvédős bundasapka. Így a hallás tompítva – lehet nyugodtan írni.

Fogyott is a papír szaporán. Olyan vaskosak az orosz irodalom példányai, hogy a kanapéhosszúságú polcomon, mind a szélére kellett helyeznem őket, másképp behajlott a polc. Középre maradtak ezek a mai, vékony, színesek. Szép színes a borításuk – alapos munka, úgy is osztályoztam! Kék, sárga, van egy pár lila, zöld, sötétzöld. Így már a feleségemnek is tetszett. Akár egy puzzle kép is kirakható!

– Azok a nehezek mik?
– Tolsztoj, Csehov…
– Nem lehetne lapjára fektetni azokat? Könnyebben leemelhetők nyomtatéknak, cipőtalp ragasztáskor.

Csizsik Pizsik vodkát iszik. Mondtam már, hogy sötétség volt, és nehéz lett a tartalmuk. Itt uniós világosság van, és sötét a tartalom. Csupa űrvilág, milliónyi fényév – attól kerülnek elő a sötét titkok; mozgolódó múmiák és óriásszörnyek összes változata: égből, tengermélyből, még a föld alól is.

Érdekes, én közel félévszázada tekintek ki az ablakon, de még nem volt szerencsém látni egyet se, ha csak a tisztelt szomszédjaimat nem képzelem valamiféle torzságnak. Vagy kettő, háromnál ez nem is volna olyan nehéz feladat!

És persze ott vannak a katasztrófák – Armageddonnal még sötétebb –, lenyűgöző, nem hétköznapi dolgok ezek. A tévécsatornák is sűrűn sugározzák.

Egy, kettő, három: tehetségtelen fitogtatás – megyek tovább – négy… hoppá… itt valaki berúgta az ajtót, ahogy elnézem, Arnold volt az. Hét, nyolc… itt kettészakadt a föld, és potyognak az emberek. Dől össze az egész város.

Na, most ez a francos miért nem működik? Fogytán az elem? Nem rég vettem. Tizenkettő – ugrik előre, mint a bakkecske. A gombbal van a baj. Hű… ez a kígyó akkora, mint a felhőkarcoló! Tizenöt, tizenhat, a földhöz vágom, megint nem megy. Tizenkilenc… ugrott, ezek meg krokodilra vadásznak – biztos szerencsétleneknek nem maradt semmijük vacsorára.
Na, ebből elég! Inkább írok valamit.

– Jóbban is teszed! – mondom magamnak. – Esztinek megígérted, be kellene fejezned valahogy. Szép, szép, hetvenegy oldal, de már három hete nem haladtál semmit. Hozd már haza Lacit Rostockból! Könyörgöm, kö-nyör-göm… Képes voltál egy egész oldalt írni a nadrágjáról, és most nem vagy képes felültetni a vonatra?
– Jó. Meglesz.

Csak az ihlet szállt el egy kicsit. Kéne valamiből olvassak egy cseppet. Valami menő dolgot, nem klasszikust. Valami alap… Ja, igen, emlékszem annak idején engem a Két év vakáció ragadott meg… ejnye nó…, most írjak franciául, vagy használjak francia neveket?

Csizsik Pizsik vodkát iszik. És biztosan a történelem legnagyobb komédiája lenne, ha a híres, fontos emberek nevét kicserélném magyar vagy legalábbis nem angol névre. Lehet keresgélni, mi lenne a magyar megfelelője a Cukor György, Pulitzer József, Zsa Zsa Gábor, Lugosi Béla, Teller Ede és még ezernyi – világszinten ismert – magyar neveknek. Persze az űrpilótának és az utaskísérőnek maradhat a John vagy a Meredith.

Az a fránya angol… Volt egy dilis kommunista… Miért, láttak már okos kommunistát? – gondolt egyet, ha már kommunista volt az elve – teremt egy nyelvet, és azután mindenki azt fogja tanulni. Mennyit dolgozott szegény, és mennyire hiába!

Aztán a piac megszabta magának a közös nyelvet: az angolt. Mert ez volt a legegyszerűbb. Minek nekünk Beethoven, ha van Lagzi Lajcsi. Az Egyesült Államokban ezt beszélik az utcán és a munkahelyen, mert otthonra marad az olasz, a spanyol, a magyar, a kínai… Hó, hó!… A kínaiaknak eszük ágába se jut angolosítani. Sőt, mélyen lenézik. Elvégre, ki nem nézi le az angol nyelvet az USA-ban?… Talán a jamaicai.

De tisztelet az angol forgatókönyv íróknak! Hogy miért? Ha odafigyelt valaki az utóbbi évek hollywoodi termékeire, akkor felfedezhette, hogy elég gyakori a László (nehogy elfelejtse a világ a Casablanca óta), az olasz Vitóriót már régen megszoktuk, és az angol eredetűeket a híres doktorok körében is gyéren találjuk. De egy ilyen jópofa dr. Haus, azért csak mehet…

Csizsik Pizsik tegnaptól vizet iszik…, mert eladtuk a vodkát.

Előző oldal Szombatfalvi László