Linktár

Apokaliptikus idők

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/8 számában.

A borzalom! A borzalom! A borzalom!" Ezek Walter Kurtz ezredes utolsó szavai, minden idők egyik legkülönösebb hangulatú háborús víziójában. Willard - ekkor már aligha emberi lényként - valósággal lemészárolja egy bozótvágó késsel, miközben odakinn a dzsungel népe egy kérődzővel teszi ugyanezt. A szavakat a saját vérében fuldokolva hörgi, miközben Willard megrettenve nézi. Az Apokalipszis bekövetkezett, az Apokalipszis tart. Az egész újkori történelem egyetlen apokalipszis, amiben mindenki és minden bemocskolódik és degenerálódik.

A rossz egyre rosszabb lesz, a vég elkerülhetetlen.

A vietnami háború Amerika Armageddonja, egy demokratikusnak nevezett ország erkölcsi csődje. Ezen a fordulóponton a II. világháború győztese megszűnt a jog és igazság védelmezője lenni. Kiesett ebből a szerepből, úgy tűnik, örökre. A koreai háború még más volt. Arra még rá lehetett fogni, győztek...

Először VHS-en láttam még az eredeti változatot. Egy egész délutánt töltöttem a tv-képernyő előtt lenyűgözve, különös hangulatba kerülve. A főcímzene, melyet a Doors együttes The End c. szintén vizionárius dalából komponáltak, szinte behorpasztotta a homlokom, akkorát ütött. A pálmafák lángba borulása, helikopterek röpködése, az áttűnéses, egymásba úszó képekben Willard kába-apatikus töprengő arcai és sírógörcsbe torkoló rohamai alatt. Már az első percek igazolják a film címét. A néző torkában gombóc Jim Morrison és a Willardot játszó Martin Sheen duójától.

Azelőtt kifejezetten nem szerettem a Doorsot. Lenéztem a hippivarázslót és rajongóit. Nem értékeltem ezt a fura figurát - hülye narkós! -, akit mindenki csak Jimnek szólít még manapság, ennyi évvel a halála után is. A saját korom - az ifjúságom - technikailag fejlettebb, ideáiban kifejezőbb zenei közegében úgy éreztem, erre jogom van. A zene, mint tudjuk, fontos spirituális élmény, mind az előadóknak, mind a hallgatóknak. Az Apokalipszis most főcímzenéje kulcsot adott a kezembe Jimhez... talán. A The End résnyire betekintést nyújtott a 60-as évekbe nekem, abba a korba, amelyben megszülettem, és első gyermekéveimet töltöttem. Azt nem állítom, hogy értem is, amit látok. De látom. Nem lettem Doors rajongó, de a The End-et, az eredetit és a főcímverziót, szívesen hallgatom... És örökre eggyé vált bennem a filmmel. Azzal a filmmel, melyben Willard százados azt a parancsot kapja a saigoni CIA-től, hogy ölje meg az őrült Kurtzot, aki a kambodzsai határon vívja a magánháborúját az őt istenítő embereivel.

Az ekkor még girnyó Harrison Ford alakította tiszt lejátszik neki két furcsa rádióadást, Kurtz két monológját. Az egyikben egy csigáról elmélkedik, mely egy borotvapengén kúszik sértetlenül, azt mondja, ilyenek az ő rémálmai is. Miután meghallgatta a felvételt, részt vesz a kölyökképű csicskás, a hallgatag civil és a szómenéses tábornok társaságában egy étkezésen. Marha és rák. Megkapja a megbízást, ölje meg Kurtzot. Egy lázálomszerű hajóútra indul, felfelé a Mekongon, megkeresni az "őrült" Kurtzot. A hajó legénysége kölykökből áll.

"Rockrajongók, fél lábbal a sírban!" - gondolja gúnyosan a kifelé szűkszavú, magában monologizáló Willard. Az ő szemszögéből a legénység idegbeteg senkikből áll, akik Vietnam puszta látványától begolyóztak. A járőrhajó parancsnoka pedig rátarti és barátságtalan, amikor a korábbi "spéci" megbízatásait emlegeti. Midőn a százados Kurtz dossziéját olvasgatja, és ismerkedik a kivégzendővel, olyan fontos része a filmnek, hogy később, a színész fiával, Charlie Sheen-nel készült akció-paródiában is ezt vették elő. A jelenet zenéje egy különös, kissé idegborzoló hangeffekt-gyűjtemény, amit a filmtől függetlenül hallgatva az ember óhatatlanul töprengeni kezd, akár a százados. Valami különösön. Ez a zene piszokul ki van találva, beindul tőle az agy. A Lidércfény olvasói már esetleg tudják, hogy az egyik kedvenc műfajom a Lem mester-féle kitalált könyvismertető. Nos, Walter Kurtz kitalált dossziéja rokona ennek. Ezért aztán az adatok elemzése, átgondolása, emésztgetése belső monológokban abszolút a kedvencem. Elég régóta. A 80-as években a tv-ben vetített tavaszi tizenhét pillanatában Stirlitz főkém hasonló elmélkedései óta...

Marlon Brando zseniálisan alakítja Kurtzot, szuggesztíven. Mellette a legjelentékenyebb mellékszereplő még Robert Duvall Kilgore ezredese. Az ő egységének a feladata, hogy átjuttassa a hajót egy veszélyes területen. A fiúk nem bírnak magukkal! - állapítja meg magában Willard a találkán. Javában folyik a harc. Ebben a jelenetben egy érdekes képsorra hívnám fel az olvasó figyelmét. A harcot egy filmes stáb veszi, és a jelenetben személyesen Coppola biztatja a bambán bámuló Willardot, hogy csináljon úgy, mintha harcolna! Itt egyéni ötletként a filmstáb egy része, a rendezővel az élen, felcsap fiktív dokumentumfilmesnek! Igazi csemege, értőknek!

Kilgore, amikor a kapitány rátalál, épp oly őrültnek tűnik, mint amilyennek Kurtzot szuggerálták. Ám ő rendben van. Willard részt vesz az embereivel Kilgore egy akciójában. Ekkor Wagnertől, a walkűrök bevonulására elfoglal egy falut csupán azért, mert annak partján izgalmas bukóhullámok vannak, és az ezredes nagy szörfrajongó.

- Kilgore háborúja rendben van? - teszi fel magának a kérdést Willard...

Ezt a filmet most talán mégsem elemezném ki, bár jókat lehetne még csemegézni. Tele lehetne írni róla a Lidércfényt. Meg kell nézni. Összesítve ez egy zaklatott, szürreális utazás a tébolyult cél felé. Mármint Willardnak, mert a többiek, a Kilgore által kedvelt szörfbajnok kivételével, a halálba utaznak...

Coppola remekműve megkerülhetetlen szörny, apokaliptikus látomás a háborús pszichózisról, a tébolyról és annak határairól. Az aláfestő muzsika a rendező és felesége merénylete, mely 1980-ban a legjobb eredeti filmzene kategóriában Arany Glóbusz díjat kapott. Majdnem két esztendeig tartott a forgatás a Fülöp-szigeteken. A stáb padlót fogott, teljesen kikészült. A megpróbáltatások miatt az ekkor 39 esztendős Martin Sheen az egyik fontos jelenet forgatása közben szívinfarktust kapott. 1976 májusában tájfun tette tönkre a díszleteket, két hónapra megállítva a munkát. Coppola eközben 25 kilót fogyott, és időnként öngyilkos akart lenni. Ferdinand Marcos elnök többször is visszahívta a stábnak kölcsönadott helikoptereket, mivel harcban állt a muzulmán lázadókkal. A stúdiók visszaléptek a film pénzelésétől, és így Coppola a saját házára felvett jelzáloghitelből fejezte be azt.

A rendező azonban eltökélt volt, még azt a luxust is megengedte magának, hogy kilenc hónapig vágja a filmet. A sajtó állandóan zaklatta eközben:

- Apokalipszis, mikor? - kérdezgették tőle, közben persze rebesgették, hogy nem fog elkészülni, meg hogy vacak lesz az egész. Az 1979. májusi bemutató után azonban hullottak a díjak: 2 Oscar, 6 Oscar jelölés, 3 Arany Pálma. Coppola tíz évig dédelgette a film tervét, és a Keresztapa 1-2 sikere hozta meg a hőn áhított lehetőséget. Francis Ford Coppola mondja:

"1979 tavaszán rá kellett jönnöm, hogy a film túl hosszú lett, túl különös... Így úgy vágtuk meg a filmet, hogy megfeleljen a korabeli közönség ízlésének..."

Állítólag a 2003-ban kiadott rendezői változat még mindig sehol sincs Coppola eredeti, több mint öt órás munkafilmjétől! Hát én azt is szívesen megnézném!

És most vegyen egy nagy lélegzetet az olvasó! Létezik ugyanis a filmnek a háborús, pszichomelodramatikus értelmezésen kívül egy más megközelítése is. Azt nem tudom, Coppola akart-e ilyen aspektust a filmjének. Előre bocsátom, hogy tőlem függetlenül más is hasonló megállapításra jutott. Konkrétan Yliaster Daleth az 1999-ben megjelent Magicon c. okkult-mágikus enciklopédiájában. Ha valaki hajlandó elgondolkodni a film szerkezetén, a mesélés stílusán, akkor rájöhet valamire.

Willard és társai a folyón felfelé hajózva ugyanis megfelelnek a fantasy jól ismert alapsémájának, miszerint: a kalandozók viszontagságos útra indulnak, hogy megszerezzenek valamit, vagy legyőzzék a rosszat. Akadályokon, veszélyeken át elérik a célt, és aki életben marad, az visszatér. Ezen túlmenően egy még ősibb beavatási rítusnak is megfelelnek. Ez a felavatás, meghalás-feltámadás, a szent harc, bolyongás az alvilág rettentő bugyraiban, ahol megvilágosodást, új nézőpontot nyer a leendő beavatott. Az ókori rítusokból, pl. Gilgames-eposz, Odüsszeusz bolyongásai, vagy akár Minotaurusz útvesztője, ismerős motívum, a film végén válik igazán érzékelhetővé.

Willard a megölt Kurtz helyébe léphetne megistenülve. A dzsungel népe elfogadná, ő azonban vissza akar térni. Ő a "hős", aki visszatér. A már említett "beach boy"-jal, aki ekkor az átéltek hatására már nem az... soha többé nem lesz az! Itt az is értelmet nyer Willard bevezető monológjában, amikor azon lamentál, hogy neki kell emléket állítania Walter Kurtz ezredesnek. Ezt felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta nosztalgikus megemlékezést a "beavató mesterről", aki áldozata is a rítusnak egyben. Itt a történet fantasysan végtelenné válik, mivel a kezdet egyben a vég is. Nem véletlen a Doors dalának kifejező című dala: The End. Hogy még egyértelműbb legyen, a filmhez átszerkesztett verzió címe ez: Opening: The End!

Ugye nem kell tovább ragozni? Talán még annyit hozzáteszek: a film forgatókönyvét Coppola Joseph Conrad: A sötétség mélyén c. regényéből írta...