Ide nekem a tankomat! avagy A katonaévek visszatérnek

Horror / Novellák (1020 katt) Jimmy Cartwright
  2010.08.13.

Szép, napfényes tél végi délután volt. Az egyik haverom születésnapja volt éppen, s mi szokásunkhoz híven nem holmi tortával ünnepeltünk, hanem némi aprósüteményt kezdtünk el majszolgatni, hozzá egy kis könnyű száraz pezsgőt iszogattunk, és egy stratégiai társasjáték fölé görnyedtünk, ami a nagy ovális étkezőasztalon terült el. Rajtam és az ünnepelten kívül még négyen voltak jelen, így két, háromtagú csapat küzdött egymás ellen a miniatűr katonákkal, kommandósokkal, harckocsikkal, helikopterekkel, s egyéb hasonló műanyagfigurákkal. Persze minél több pezsgő fogyott, annál kevésbé ügyeltünk a játék szabályos lefolyására. Azért így is szép küzdelem volt, de hát a tapasztalat megint csak győzedelmeskedett. Persze a végeredménytől függetlenül mindenki jól érezte magát, olyannyira, hogy sokszor nagy hahotázások közepette mi magunk hívtuk fel a saját magunk figyelmét a rosszul megválasztott lépések súlyos következményeire. Így fordulhatott elő, hogy amikor ellenfelem - Kapitány, az ünnepelt, hogy nevezzük (bece)nevén a "gyereket" - földi csapatait a vízbe akarta vezényelni, felkiáltott:

- Gyalogoljatok a pusztulásba... aakarom mondani mennyetek gyakni... vagyis... - és itt elröhögte magát.

Azért én sem voltam kutya, amikor a felderítőosztagomat a saját, egyik előre telepített - azóta elfeledett - bázisra küldtem, mikor eszembe jutott, hogy az az enyém.

- Uram! - Kiáltottam jó katonához méltón, kommentálva az eseményeket. - Ez nyilvánvalóan valami csapda. Pont úgy néznek ki, mint a mieink. Biztos elfoglaltak egy másik bázisunkat, és ide telepítették át, hogy megtévesszük saját magunkat! - Kényszeredett, vonyító, könnycsurgató vinnyogás tört már ki mindenkiből.

Mikor végre abbahagytuk, már igencsak sötét volt, s a játék vége felé fogyasztott, házilag készített, alkoholtartalmú italok is elfogytak, elindultunk "A körút"-ra, melyet évek óta végigjártunk egy-egy születésnap alkalmával. A szomszédos kiskocsmában kezdtük most is, amely után az egyre távolabbi, egyre zajosabb és füstösebb ivó, bár, pub zugok, majd a zenés szórakozóhelyek jöttek. Nekünk pedig egyre kevesebb vér volt az alkoholunkban, de annál jobban éreztük magunkat. Jót pogóztunk valami nyálas, lassú zenére - még a kidobók sem mertek felénk jönni, de ránk nézni sem igazán, de egyébként is haverok -, aztán felkértem egy csajt. Meg kell mondjam, dögös volt a kicsike, de nem volt több 19-nél, ami az én koromhoz képest még jó volt a magam 25 évével. Akkor már kezdett tisztulni az agyam egy kicsit, szóval tudtam értelmesen beszélgetni vele, amin meg is lepődtem, mivel nem néztem ki belőle. Hosszú fekete haja volt, nálam úgy fél fejjel lehetett alacsonyabb. Barna, őzike szemei voltak, mérnöki ívű szemöldöke, hegyes, egyenes orra, telt vérvörös ajkai, hegyes álla és kreol bőre. Testhez tapadó bőrruhát viselt, így az alakjából annyit tudtam kivenni, hogy nagy gömbölyded mellei voltak és valószínűleg rendszeresen sportolt. Ez már a mozgásán is látszott. Sok mindenről beszélgettünk, általános dolgokról - Stellának hívták, akárcsak a kedvenc sörömet -, művészetekről (zene, irodalom, festészet, stb.), történelemről, elképzeléseinkről. Szinte azonos hullámhosszon voltunk. Aztán ő is beállt közénk pogózni - megint valami tity-toty zene volt -, és egyre jobban tetszett. Azt hiszem, írok majd róla egy verset. Úgy hajnali két óra felé elindultunk haza, ki merre lakott. Én természetesen elkísértem Stellát, s miközben sétáltunk némán, egymás kezét szorongatva az éjszaka neszeit és zajait hallgattuk. Hirtelen ötlettől vezérelve, s mert munkahelyemtől alig ötven méterre baktattunk - melynek igen kényelmes, kihúzható kanapéja volt, amit akkor fedeztem fel, mikor két napig egyfolytában bent voltunk egy kollegámmal, hogy egy (azóta elbocsátott) kolleganőnk hibájából elveszett adatbázist pótoljunk - irányt változtattam, s nemsokára ismét kinyílt a kanapé.

Feje a mellkasomon nyugodott, mellei a hasamon pihentek. Lábait oldalam mellé húzta, s kezei a hátam alatt átnyúlva a vállaimat fogták. Én bal kezemmel a haját simogattam, mely, mint lágy selyem hullámzott végig a hátán, jobb kezem pedig a nyakán nyugodott, s hüvelykujjammal az arcát cirógattam.

- Szeretlek. - Egyszerre mondtuk ki ezt a szót, s nem csak kimondtuk, hanem éreztük és tudtuk is, hogy így van; s ez a pillanat, velünk - e két mezítelen emberrel - együtt belefagyott az örökkévalóságba. Már akkor is tudtuk, hogy így van, mikor a diszkóban beszélgettünk, s elmaradtak az apró kuncogások, köhintések, félmosolyok, ideges, tesze-tosza mozdulatok. Én akkor azonban még nem vettem komolyan ezt az érzést, hisz soha nem hittem a "szerelem első látásra" kifejezés létjogosultságában. Be kell azonban látnom, bármennyire elcsépelt klisé is, hogy jelen pillanatban a fenti kifejezés kerített hatalmába.

Hát mi a mennyország, ha nem ez?

Felöltöztünk. Fél négy volt. Elindultunk feléjük, egymásba karolva, az elmúlt másfél óra emlékeivel, érzéseivel eltelve. Utunk egy sötét, fás parkon vezetett keresztül, egy kavicsokkal felszórt csapáson. A város fényei nem jutottak el ide, a lámpák pedig nem világítottak. Hirtelen, valami kék, ködszerű dolog hasított keresztül előttünk a fák között. Hallottuk, ahogy valaki - nyilván egy részeg hajléktalan - káromkodik beljebb a fák között. Megálltunk. Mindkettőnkben meg volt az a fajta kíváncsiság, mely felülkerekedett a félelmeinken. Közelebb mentünk a hang forrásához, melyet már halványan bevilágított az a kék derengés. Ott lebegett fölötte, a fickó pedig a földön, félálomban mormogott az orra alatt. A derengés egyre inkább látható formát öltött, s mintha egy hatalmas medúza alakját vette volna fel. Csápjai a hajléktalan körül tapogatóztak, minek következtében azt vékony, halványkék derengés vette körül. Mintha hálót szőtt volna. Miután végzett a művelettel, a medúza körbefonta csápjaival a fickót és felemelte, majd eltűnt vele a földben. Hallottuk, ahogy felordít - valószínűleg magához tért -, de hangja belefulladt a földbe. A döbbenettől alig tudtunk megmozdulni, s mikor éppen elindultunk volna, hogy folytassuk utunkat, ismét felhangzott az ordítás, de immár gurgulázó, elfúló hangon és mögöttünk. Hirtelen fordultunk meg mindketten, felkészülve a legrosszabbra, de semmit nem láttunk, és ez sokkal rosszabb volt, mintha bármit is láttunk volna. Aztán megjelentek. Lehettek vagy tízen. Mind más formájú és színű, s mindnél volt egy-egy ember. Lehajították őket egy helyre, körbevették őket, majd egyenként keresztülrepültek a mozogni képtelen emberhalmon. A halom pedig egyre vörösebb lett, és egyre fogyott.

Valahol itt vesztettem el a fonalat, s a valóság szövete itt hasadt ketté elmém számára, s fordult egy rémálomba. Halvány emlékképeim vannak az ezután következő dolgokról, de úgy gondolom jobb is így, hiszen azokat a szörnyű érzéseket, melyek emléke még most is lyukat éget a valóságba vetett hitemen, nem is szeretném valódi élményekkel párosítani. Szóval ez maradt. Néhány halvány kép, amint azok a valamik szépen lassan, szinte kimérten, de azért jól láthatóan "elfogyasztották" azt a halmot, majd eggyé válva, forgószélként táncoltak körbe néhány fát, s végül egy állandóan változó emberi alakot öltve indultak felénk. Látni véltem a részeg embert is a többiek között, s ez volt az a dolog, amibe kapaszkodva visszazökkentem a valóságba - legalábbis én így gondoltam, mások szerint viszont ekkor diliztem be végleg -, s eszembe jutott a katonai kiképzésem, a fegyverek, melyekkel bármilyen ellenséget le lehet győzni, el lehet pusztítani. Eszembe jutott a harckocsi, melynek én voltam a parancsnoka, s a fegyverei. Közép és nagy hatótávolságú lövedékek, kis hatótávolságú ám nagy kaliberű gépágyúk. De ekkor már futottam; a helyőrség itt volt pár kilométerre. A többit már barátaim, ismerőseim és volt katonaparancsnokom elbeszéléseiből tudom, mert én magam nem igazán emlékszem rá, hogyan kerültem két lőtt sebbel a mellkasomban kórházba.

Állítólag sikerült valahogy kijátszanom az őrséget, s úgy eljutni a harckocsihangárig, hogy senki sem vett észre. Ott azonban az őr megpróbált megállítani, de félrelöktem, s tovább rohantam a tankom felé. A szokott helyén állt, s én kissé megnyugodva álltam meg előtte. Ekkor kaptam az első lövést, ami előtt néhány emberi hangfoszlány ütötte meg a fülemet - nyilván az volt a felszólítás. Összeestem, majd egy alakot láttam magam fölé hajolni. A következő pillanatban padlón volt, az öklöm pedig sajgott. Felmásztam a tank tetejére, s kiabálást hallottam. Felnyitottam a tetejét. Valami koppant rajta, engem azonban nem zavart. Elkezdtem bemászni a nyíláson. Ekkor kaptam a második golyót. Bezuhantam a tankba, s az eséstől egyből magamhoz is tértem. Elfoglaltam a helyem, majd beindítottam a motort, s már indultam is a hangárajtó felé. Emberek ugráltak el előlem, az ajtón pedig egyre kisebb rés volt, ám reméltem, hogy kiérek, mielőtt teljesen összezáródik. A cső még éppen kifért, a tank teste azonban nagyot koppant a hatalmas fémajtón, mély fémhangú dübörgéssel töltötte be a hangárt. Ekkor ájultam el először hosszabb időre.

Egy hordágyon tértem magamhoz. A sebeimet addigra ellátták, amennyire tudták. A hordágy a földön volt, kívül a hangár épületén, s vagy tíz ember tett-vett, a hangárajtót próbálták meg valamennyire rendbe hozni, hogy legalább be lehessen csukni, s úgy látszott, rám egyik sem figyelt. Kissé szédültem ugyan, de felültem, majd felálltam és jobban körülnéztem. Három alakot láttam, amint felém közelednek a főépület felől. Megint az ájulás határán voltam, de elindultam abba az irányba, ahol a kerítést sejtettem. A három alak kiabálni és futni kezdett, mire néhány katona, akik eddig a hangárajtóval voltak elfoglalva, szintén utánam eredt. Persze én is nekiindultam, már amennyire tudtam, de néhány lépés után keresztülbuktam valamin, s elterültem. Szerencsére füves terület volt, s ismét talpra álltam. Tovább futottam arra, amerre a lőfegyverraktárat sejtettem, s néhány perc múlva üldözőimmel a sarkamban el is értem célom, melyet egy drótkerítés vett körbe. Nem nagyon törődtem vele, s átvetettem magam rajta. Ekkor már a raktár őre is felém igyekezett. Amatőr volt. Két ütés után eszméletlenül elterült, fegyvere pedig a kezemben volt. Furcsa volt, hogy nem lőttek, de ez csak akkor jutott el a tudatomig, amikor már a raktár ajtajának kinyitásával bíbelődtem, de végül a legegyszerűbb módszert választottam. Szétlőttem a zárat, s berúgtam az ajtót. Megfordultam, még épp időben ahhoz, hogy a karnyújtásnyira lévő üldözőim elkaphattak volna. Megdermedtek. Rájuk szegeztem a fegyvert, s ők szinte rémülten meredtek rám. Aztán lőni kezdtek, de egyikőjük sem talált el, ezt pedig azért nagy szégyennek éreztem. Aztán hirtelen megértettem rémületük, s "pontatlanságuk" okát. Nem engem lőttek! Sokkal inkább mögém, be a fegyverraktárba. Hasra vetettem magam, s kigurultam közöttük, majd megfordultam.

A látvány, melyben részem volt, megdermesztett. Annyit sem tudtam csinálni, hogy elordítsam magam. Üldözőim pedig csak lőttek és lőttek, holott a fegyvereikből már csak üres kattogás hallatszott, mely azt jelezte, hogy a tárak kiürültek.

Az egész raktár belseje a szivárvány színeiben játszott, s ugyanolyan köd gomolygott benn, mint ott kint a parkban. Rengetegen lehettek. Egymásba kavarodva, pörögve, forogva, úszva, lassan és gyorsan. S ami a legszörnyűbb, Stellát véltem felfedezni a kavarodás közepén...

Az én hibám volt. Elvesztettem a fejemet. Otthagytam. Szabad préda lett. Hiába volt erős testileg és lelkileg, azok a valamik sokkalta erősebbek voltak. Soha nem fogom magamnak megbocsátani... de bosszút fogok állni. Igen, bosszút állok! BOSSZÚT!

Észvesztve rohantam el a kerítésen lévő kijárat felé, majd feltépve a zárat száguldottam a hangár felé, ahol egyetlen lehetséges menedékem, épelméjűségem megmaradásának egyetlen támpontja, a harckocsim pihent. Sokan jöttek velem szembe, de nem törődtek velem, s mellettem elrohanva futottak tovább. A hangárnál már senki sem volt, az ajtó félig nyitva. Szélesre tártam hát, s néhány másodperc múlva a tank irányítópultja fölött görnyedtem, mindenre elszántan. Beindítottam a gépezetet, s a fémszörnyeteg motorjai úgy dübörögtek fel, mint egy éhes oroszlán. Még vártam. A tank morgott, rázkódott alattam, fölöttem, körülöttem. "Várj még picim, várj még..." Néhány újabb katona szaladt el a hangár előtt, s éreztem, nekem is mennem kell. Elindultam hát, szépen, lassan, finoman, ahogyan oktatták. Felülkerekedett bennem a Katona. Fegyelmezetten, a mozdulatokat pontosan elvégezve vezettem a kitörni készülő fenevadat. Idegeim pattanásig feszültek, de vártam a megfelelő pillanatra. Lassan, kimérten közelítettem meg a fegyverraktárat. A katonák - majd egy egész század - a raktár körül álltak. Arcuk a semmibe meredt, kezüket rángatta a rég kiürült fegyver, aminek ravaszát még most is folyamatosan nyomva tartották. Beleszóltam a mikrofonba, s felszólítottam őket, hogy azonnal hagyják el a területet, de nem reagáltak. Megismételtem az utasítást, s vártam néhány másodpercig. Semmi változás. Betöltöttem az ágyúba a legkisebb hatóerejű töltetet, amelyet azonban még mindig túl nagynak ítéltem a raktárat körülvevő emberek miatt. Az akkor eszembe sem jutott, hogy a fegyverraktárban lőszert is tároltak...

Becéloztam a raktár nyitott ajtaján keresztül a raktárban hömpölygő színes forgatag vélt közepét és lőttem. Óriási hanggal robbant darabokra az épület. A színes forgatag pedig mintha még nagyobb erővel járta volna féktelen gomolygó táncát. Beindítottam a gépágyúkat, s újratöltöttem az ágyút, egy jóval nagyobb töltettel, majd lőttem, és töltöttem, és lőttem, és töltöttem, és lőttem...

Nem tudom, mikor fogyott ki a gépágyúk tára, s hány ágyútöltetet lőttem ki a raktár helyén kavargó szivárványszín iszonyatra, de mire kissé magamhoz tértem, a forgatagnak nyoma sem volt, s biztos voltam benne, hogy elintéztem azt a förtelmet. A katonák némelyike a földön hevert, az óriási kráter mélyén, melyet a lövedékek okoztak, mások jóval odébb húzták meg magukat. Nem tudtam, hogy élnek-e, és hogy mind megvannak-e. Csak abban voltam biztos, hogy elintéztem a ránk törő iszonyatot, s ha néhányan meg is haltak, sokkal többen menekültek meg. Elájultam.

Most az egyik katonai kórház idegklinikáján fekszem. Azóta az eset óta majd egy év telt el. A lőtt sebeim begyógyultak, a lelki sebeim pedig úgy érzem sohasem fognak. A katonák közül csodával határos módon senki sem sérült meg, de fogalmuk sem volt arról, mi történt, így egyedül én emlékeztem a történtekre, de nekem nem hitték, nem hiszik el. Stellának szerencsére semmi baja nem esett, de ő sem emlékszik semmire. Naponta meglátogat. Nemrégiben összeházasodtunk. Ha innen kikerülök, nagy valószínűséggel egy állami klinikán kapok magánzárkát. Az ügyvédem szerint még mindig jobb, mintha katonai eszközök illetéktelen használata miatt egy katonai börtönbe csuknának életem végéig. Szerintem viszont tökmindegy hol vagyok bezárva. És félek. Lassan eltelik egy év, és úgy érzem, valami közeledik. Valami ismét történni fog. Valami megint történni fog...

Előző oldal Jimmy Cartwright