A tudatlanság homályában
Csitt!
Halk szavak édes melankóliája,
Hívogatnak.
De nem hallom őket.
Untalan kavargó, örvénylő szavak,
Dörömbölő, visszhangok mellkasom alatt,
Fátyolt eresztenek.
Egyszer már láttam ilyet valahol.
Kótya fodrok a víz felszínén,
Alatta élek, létezek én.
S fent, kékségen és paradicsomon túl,
Ahová az alkony sem ér,
És az est sem száll reá,
Ott az igazság.
Nappalt éjszakává,
S a mosolyt könnyekké tenném,
Ha megtudhatnám, mit takar, mi enyém.
Hová tart és mit ér el, mit akar.
Mit akarok én?
Mivé leszek én?
Választ várva élek a gyér fátyol alatt,
A tenger fenekén,
A tudatlanságban.