Színek, valóság, értelem...
Eredetileg a színvakságon töprengtem, aztán az a különös gondolat kezdett foglalkoztatni, hogy mi van akkor, mi van, ha a különböző színek minden egyes egyén agyában valahogy másképp képződnek le. Szóval, tulajdonképpen senki nem tudhatja, hogy a másik ember szemében miként szűrődik át a piros, a kék, mint ahogyan a többiek sem tudhatják, hogy én belül milyennek látom ezeket. Hiszen csak megtanuljuk a nevüket, amikor anyánk rámutat egy-egy bizonyos színű tárgyra, hogy ezt, vagy azt így nevezzük.
És ugyanezt gondolom az illatokról, az ízekről, mert mikor azt mondjuk például, hogy a frissen sült kenyér illata és íze ilyen, vagy olyan isteni, valójában nem tudjuk ezt a szubjektív benyomást mások számára úgy közvetíteni, mint ahogyan azokat csak és kizárólag mi magunk egyedül érzékelhetjük. Mert ezek az érzékelések valamennyi egyén elméjében egyedi, különböző, össze nem hasonlítható, és utánozhatatlan módon manifesztálódnak.
Bárcsak megtalálnám a helyes szavakat.
Néha azt gondolom, mikor ilyesmik cikáznak át bennem, hogy talán megint egyre távolabb kerülök a valóságtól, mert ezeken töprengeni valójában őrültség. De ki határozza meg azt, hogy mi a valóság, és mi nem, vagy mihez képest valós valami, a másik meg nem az? Ki határozza meg, hogy mi a normális, mi nem az, és ezeket mihez kell viszonyítani?
Időnként úgy hiszem, hogy a matematika, a zene, a nyelvek és a csillagászat csupán, amik a valóság lényegét és egységét képezik, hisz ezeknél tökéletesebb dolog nem létezik, álljanak akár külön, vagy olvadjanak egybe. Igazából nem is választhatóak el egymástól. Egyetlen professzionális, lényeget magába sűrítő, mindent átfogó és átható egyetemes egységet alkotnak, s ez által talán ők mozgatnak, éltetnek, visznek előre, hátra, körbe és körbe mindent.
Akár a hegedűszó. Paganini zenéje és játéka. Bár ő az ördög hegedűse. Mégis, ahogyan muzsikál, az maga a tökéletes halál. Békétlen harmónia, egzaltált nyugalom, alkalmazkodni képtelen megalkuvás, változtatás nélküli, alázatos kompromisszum készség. Végső ajándék. Mozdulatlan tánc, ízen túli édesség, mely semmivel sem mérhető.
Vagy Mozart, akiben az őrület és a zsenialitás között nem volt határmezsgye, benne mindkettő egyszerre lángolt. S a Requiem, amely szintén maga a tökéletes halál, és a halál utáni öröklét.
És amennyiben az időnek nem volt kezdete, és nem lesz vége sem, ha a világegyetem mindenütt ott van, ha mindig minden létezett, akkor a soha, a semmi, valamint a sehol szavak teljesen értelmetlenekké válnak, de legalább is abszolút tartalmatlan és felesleges kifejezések kell, hogy legyenek. Bár valójában a mindenbe ők is bele tartoznak. Így hát ezt sem foghatom fel.
Lehet, hogy ez az egész csak egy beteg elme önmagában való vergődése, de mitől őrült, aki őrült, miért józan a józan. Talán ezeken a gondolatokon már réges-rég mindenki túl van, csak én kezdtem el túl későn töprengeni.
Bár lennék materialista, vagy szkeptikus. De nem tudok lenni egyik sem.
Sokat olvasom a Bibliát, és más vallások szent írásait, melyekben a misztikus jelenések, próféciák, cselekvések, históriák, a fontos küldetéssel bíró karizmatikus főszereplők egymás analógiájaként párhuzamosan egymással teljesítik be az emberiség karmáját. Már ha valóban ők voltak hivatottak erre. Valamint az ezekkel összefüggő, hozzájuk kapcsolódó magyarázatokat, hipotéziseket, kiegészítéseket, tudományosnak tűnő alapossággal összeállított, igazságokat és féligazságokat tartalmazó, bizonyított, vagy épp bizonyíthatatlan téziseket. Többféle aspektusból. Úgy az ortodox keresztény egyház, mint a gnosztikusok, apokrif iratok, különböző titkos társaságok rejtélyes tanainak szemszögéből.
A rengeteg, néha egymásnak ellentmondó, vagy épp azonosnak tűnő kósza gondolat aztán kis idő múlva egy zavaros, ugyanakkor mégis tisztának tűnő benyomásként hasít bele az agyamba. Mi van akkor, mi van, ha mindaz, ami ezekben a szent iratokban szerepel, a Bibliában történt, vagy akik ezekben a történésekben részt vettek, ha igaz, szóval, ha mindez csupán egy metafora?
És máris adódik a következő, kézenfekvőnek tűnő kérdés. Mi van, ha mi is csupán azok vagyunk? Vagy éppenséggel álmodjuk az egészet, illetve bennünket álmodik valaki, vagy valami ott kinn az űrben. És ha mindössze egy zavart elme groteszk víziója, vagy rögeszmés vágyálma vagyunk? És, ha ez az elme éppen most, ebben a fontosnak hitt pillanatban pontosan ugyanerről gondolkodik?
Bár érteném a testbeszédet, a virágnyelvet, a szavak mögött rejlő szót! Hogy köztetek lehessek. Mert az emberi kapcsolatoknál még sincsen semmi, ami fontosabb. Mert az élet egyszer csak kilépett a cseppnek tűnő, teljes biztonságot nyújtó tenger medréből, és azóta nincs más menedékünk, mint az egymáshoz tartozás.
„Mert önmaga csak az lehet, aki mások helyett valamit magára vállal, és az nyeri meg az életet, aki új játékba kezd a halállal”
Ha mindez igazából tényleg a valóság lehet. Ezt sem tudhatom, mert az értelmem korlátai végesek.
Néha, álmatlan éjszakákat átvirrasztva, ilyen badarságokon jár az eszem, hiszen túl sok időm maradt már gondolkodni, mikor minden olyan különös, megfoghatatlan, szóval le nem írható, hisz a sötét, hangtalan csend egészen más, mint nappali fényben. S „mind alszanak, csak én virrasztok, mert most senki nem jöhet a Hold és énközém”
Boldogok a lelki szegények, akik megtalálják a maguk békéjét, mert Isten kezébe helyezik életüket, nem kételkednek, elfogadnak mindent oly természetesnek, ahogyan az van. Mélységesen irigylem őket mindezért.
Bár lehetnék tudatlan, semmit meg nem kérdőjelező, tenném a dolgom anélkül, hogy azt firtatnám, mi az értelme az egésznek, ha egyáltalán van!
Hisz az egész létünk csak hiábavaló körforgásnak tűnhet, ahol minden megtörténik újra és újra, halad előre a maga megszokott útján, vagy visszafelé, mi vagyunk csupán, akik kizárólag előre törhetünk az idő kétirányú síkján. Hátrafelé soha, és ezért öregszünk, és múlunk el csendesen, talán egészen nyomtalanul.
Az időben előre, mely soha meg nem áll. Tökéletes, mint a matematika, a zene, a nyelv, a bolygók összehangolt, egymással összefüggő rendszere.
Csak a fohász marad, hogy mind ez az őrület véget érjen egyszer kusza fejemben, de tudom, hogy csak várni kell, s elmúlik ez is, mint annyiszor már.
Mert ez a világ rendje, melybe akaratom ellenére én is bele tartozom, s a természet törvényeit meg nem változtatja, felül nem írja semmi, s a szabályokat maradéktalanul be kell tartani. Még nekem is, aki egy örök lázadó, cinikus, anarchista nihillista vagyok, de más nem is lehetek, hisz így teremtődtem meg. Még ha néha fáj is. Megváltoztathatatlan.
Mégis azt gondolom gyakran, hogy minden rejtjelezett, megfejtésre váró csoda, melynek titkát sem tudós, sem egyszerű lélek, sem maga a világ soha fel nem fedi. S talán minden így is van jól.
Csak el tudnám fogadni, ha már megérteni nem lehet! Csak legalább annyit tudnék mondani: szememet, szívemet túl magasra nem emeltem, nem jártam olyan után, ami nekem elérhetetlen. Ám nem mondhatom.
S „…biztosan nem menekülhetsz meg, és ez a leggyötrőbb kín a világon”
És én már „megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedtem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását!”
De bármennyire is törekszem megérkezni oda, messze túlra, egyelőre még nem érhetek oda. És bár semmit sem láttam magam körül, mikor ott jártam, nem várt senki se, s mert talán kevés volt az a röpke pár perc, és van még egy fontos küldetés, melyet be kell teljesítenem, végig kell csinálnom, s így maradni kell, mégis egészen bizonyos vagyok abban, hogy kell ott lennie VALAMINEK, ami visszaküldött, ami valamennyiünk sorsát irányítja, s életre predesztinál mindent és mindenkit, azért csábítóan hívogat tökéletes békességet, harmóniát, életszeretetet ígérve talán csalárd módon és igaztalanul.
Csupán ennyi az egész. S ez mégis maga a teljesség.
