A különös idegen

Horror / Novellák (870 katt) Jimmy Cartwright
  2010.08.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/4 számában.

Elemi dühvel rúgtam bele a sétányt beborító apróra zúzott kövekbe. A felcsapódó kövek tűzijátékként szóródtak szét a pislákoló kandeláberek halvány fényében, némelyikük belecsobbant a sétány melletti folyóba, felverve az éjszaka csöndjét.
"Elég legyen! Ennek semmi értelme." - gondoltam. - "Minek emésztem itt magam? Itt hagyott és kész. Nem én vagyok az egyetlen, akit több év után dobtak. Persze azért dühös lehetek, de csak magamra. Még mindig szeretem."
Nagyot sóhajtva ballagtam tovább ismét csendes magányomban. Nem is bántam, hogy nincs senki a közelemben - meglehetősen antiszociális voltam az utóbbi napokban, a cégtől is eljöttem két hét szabadságra. Egyre csak ő járt a fejemben, hiába próbáltam kiüríteni az agyam, másra figyelni, megnyugodni. Felpillantottam az éjszakai égboltra, de néhány erősebb fényű csillagon és a vékony holdsarlón kívül nem sok mindent láttam. Bár... mintha egy emberi alak suhant volna át bal felől a szemem sarkában.
"Na szép. Nem elég, hogy idegroncs vagyok egy nő miatt, még hallucinálok is. Biztosan valami madár volt. Mostanában nappal is több, nagytestű madarat láttam a folyó környékén. Bár a madarak nem viselnek karimás kalapot és köpenyt... Tényleg meg kellene nyugodnom."
A megfigyelőképességemre és a szememre sosem lehetett panaszom. A munkámban is ezt használtam ki. Egy őrző-védő cégnél voltam biztonsági főnök. Nem egy izgalmas munka, főleg ebben a városban nem, de én pont ezért szerettem. Igaz, sokat kellett éjszakázni. Azt hiszem, ez volt közöttünk a fő probléma. Óh édes, drága Anna! Majdnem, mint Kosztolányié. S majdnem úgy is gyilkolt.
- Elnézést fiatalember! Meg tudná mondani, mennyi az idő? - Az éjszakába hasító kérdés hallatán öszerándultam. Felnéztem a cipőm orráról, s úgy két lépésnyire előttem egy idősebb urat pillantottam meg.
- Hát még a szúnyog! - válaszoltam. Nem volt kedvem beszédbe elegyedni. Ami viszont bosszantott, hogy nem is hallottam közeledni. Végigmértem: elegáns bőrcipő, bő szövetköpeny (talán gyapjú), karimás kalap, sápadt arc, beesett, mélyen ülő szemek.
Felnevetett. Ezzel persze összezavart. Kérdőn néztem rá, majd az őszinte nevetését hallva és kissé megenyhülve az órámra pillantottam.
- Huszonháromnegyvenhárom. - hadartam el.
- Köszönöm fiatalember! - szólt különös, távoli csengésű, mégis barátságos hangján. - Ugye maga helybéli?
- Igen, mondhatni tősgyökeres vagyok. - válaszoltam gondolkodás nélkül, holott az előbb még magam is alig bírtam elviselni. - Miért kérdi? - Ezen a kérdésen már igencsak meglepődtem.
- Tudja, nemrég költöztem ide és szeretnék minél többet megtudni erről a városról és környékérol. Nagyon tetszik nekem... olyan...
- Ócska? Ódivatú?
- Ódon. Ezaz! Olyan ódon városka. Maga jól ismeri?
- Igen - feleltem -, meglehetősen jól ismerem. Régebben, még iskolás koromban újságkihordóként dolgoztam, aztán egy helyi fuvarozócéghez kerültem, így bejártam a várost keresztül-kasul.
- Ó igen. Úgy értem, ismeri-e a város történetét?
- Csak annyira, mint bárki más. Talán kicsit jobban, bár az igazság az, hogy azok a történetek...
- Történetek? Miféle történetek?
- Tudja, van néhány érdekes városi legenda.
- Miféle legenda? - nézett rám kérdőn, de ellentmondást nem tűrőn. Én valahogy mégis jobbnak láttam befejezni ezt a furcsa beszélgetést. Annál is inkább, mert most tűnt fel, hogy a velem szemben álló úr, mintha nem a zúzott köveken állna, hanem azok felett néhány milliméterrel. Megdöbbenésem bizonyára észrevette az idegen.
- Jaj, ne haragudjon, fiatalember. Ismeretlenül zaklatom itt az éjszaka kellős közepén, és bizonyára megvan a maga gondja, hogy így egymaga sétál az éjszakában. - Egy fél lépést hátráltam, s automatikusan a fegyverem után nyúltam, mikor hirtelen mozdulattal benyúlt a köpenye alá. Szerencsénkre a fegyver nem volt nálam, és az idegen úr is csak egy névjegykártyát húzott elő, majd felém nyújtotta.
- Daniel Awez régiségkereskedő. Ha úgy gondolja, s lesz hozzá kedve, keressen fel, s egy csésze jó tea és némi teasütemény mellett elbeszélgethetnénk.
Szó nélkül vettem el a névjegykártyát, s tettem zsebre.
- Azt hiszem, ideje hazamennem. - mondtam - További kellemes éjszakát Mr. Awez!
- Magának is, fiatalember! - mondta, már csak a hátamnak, hisz villámsebesen fordultam meg és indultam el, minél messzebb ettől az idegentől. Néhány lépés után, azért hátrapillantottam, de már csak a szemem sarkában véltem látni egy elsuhanó, karimás kalapú, köpenyes alakot a sarló alakú hold alatt...

Előző oldal Jimmy Cartwright