Valami történik itt...

Fantasy / Novellák (1526 katt) Gaven
  2013.06.26.

Hredlízs felett borús volt az idő, a városra szürkeség telepedett. Katczara a szokásos napi munkáját végezte, a házban takarított, felmosott, ebédet főzött, teát szolgált fel Probjacek úrnak és a feleségének. A házaspár a hatvanas évei elején járt, gyermekeik más városokban éltek már, képeik egy kis polcon voltak elhelyezve, a társalgó oldalában.

Rovecz, a legidősebb fiú északon, Rtilopolban kereskedő volt, és szüleihez hasonlóan jómódú életet élt, ez meg is látszott pufók ábrázatán, korán kopaszodott csak úgy, mint apja, és kicsi, sűrű bajuszt viselt kicsi, kerek orra alatt.

A középső fiú, Mradov, festő volt és messze délkeletre, Erveterrnában élt, az egykori Ilvarion köztársaság fővárosában, ahol az év nagy részében süt a nap, és sokkal kevesebb eső esik, mint Hredlízsben, a tenger pedig ragyogó kéken csillog a napsütésben. Külsőre visszaütött apai nagyapjára, tőle örökölte az orrát és az tekintetét, sötét, ápolt bajuszt viselt, haját is precízen fésülte és rövidre nyírva hordta. A kis festményen azonban a szemek voltak a legfeltűnőbbek, apró, világoskék szemek, melyek azonban így is meghatározták az egész emberi mivoltát. Az emberek általában nem tudták megmondani pontosan, milyen ez a tekintet, azonban valahol, belül az-az érzésük támadt, hogy az a fajta világgal szembeszálló éjt nappallá téve küzdő, eltökélt, ám mégis törékeny ember, aki lelkiismeretesen és jól végzi vállalt feladatait, és küzd a világ ellen, és vagy sikerrel jár, vagy megsemmisül. Tipikus kívülálló különc volt, aki azonban a világért sem adta volna fel ezt a fajta életmódot.

A harmadik fiú, Zanpar-Zan, a fredloroni flottánál szolgált fregattkapitányként. Nagyon rövidre nyírt, göndör, szőke haját anyjától örökölte csak úgy, mint karcsú orrát és barna szemét, arca is finomabb vonású volt, mint apjáé és idősebb bátyjáé.

A szülők hosszú és boldog házasságban éltek, Probjacek úr a városi tanács embereként kiemelkedő jövedelemmel rendelkezett. Katczarát öt éves korában vették magukhoz az utcáról, Rozsava asszony nevelte és taníttatta is egy kicsit, cserébe csupán annyit kértek tőle, hogy segítsen a cselédségnek, amiben tud, felnőve úgy döntött, hogy gazdáival marad és továbbra is őket szolgálja. Katczara fakó barna haja, vékony, törékeny testalkata elárulta, hogy nem erről a vidékről való, hanem nyugatabbról a tenger mellől. A városban járva sokan (főleg férfiak) megfordultak utána, de nem elsősorban amiatt, mert felismerték benne a külföldit, hanem az arca miatt, mely kivételesen gyönyörű volt. Délután, mikor végzett a feladataival, megengedték neki, hogy elmenjen a belvárosba, ahol néhány barátnőjével beszéltek meg találkozót.

Eközben a város szélén végig futó földsáncokon kívül egy kis őrbódé állt a városba vezető széles, kövezett út mellett, két feszes vigyázzban álló fegyveres őrrel. Ezen az úton, mint általában, most sem volt nagyobb forgalom, csak néhány hintó és áruval megrakott szekér járt erre. Az úton lassan két alak közeledett, az őrök csak sokára vették őket észre az út mellé kétoldalt telepített nyárfák miatt. Mindkét alak hosszú köpenyt viselt csuklyával, mintha csak valamiféle papok vagy szerzetesek lennének. Arcukat nem lehetett látni, közben a szél is feltámadt, a sáncon és belváros körüli régi kőfalon lévő zászlók vadul elkezdtek lobogni, jól láthatóvá téve a két kék és két piros negyedre osztott zászlót középen a sokágú aranycsillaggal. A Fredloron birodalom zászlaját világszerte ismerték. Hredlízs volt a fővárosa a birodalomnak, melynek gyarmatai és támaszpontjai voltak szerte a világon. Dravcev nyugati partjaitól kezdve egészen Raznaj pusztáin át. Glaterna fagyos hegyeiig.

Ahogy a két alak lassan közeledett, az őrök felkészültek a szokásos vizsgálatra, ami csupán annyiból állt, hogy megnézték az útlevelüket, és átnézték a csomagokat tiltott áruk vagy gyanúra okot adó tárgyak után. Magas fekete kalapjukban, sötétkék kabátjukban, fényes fekete csizmájukban, igazán impozáns látványt nyújtottak, csak fegyverüket vetették hanyagul a hátra. A két idegen már egészen közel ért, az őrök hideg, fehér csillogást véltek látni a csuklya alól, az egyik hunyorogva próbálta kivenni, de nem lett biztosabb abban, hogy valóban lát-e valamit. Azonban valamilyen számára érthetetlen okból felállt a szőr a hátán, és a hideg futkosott rajta, amíg le nem vette a szemét a csuklyásokról. A jobb oldali jövevény feltűnően magasabb volt a másiknál és náluk is, a baloldali olyan fél fejjel alacsonyabb volt, mint ők, legalábbis amennyire ezt meg tudták állapítani ilyen távolságból az őrök. Végül néhány méterre megálltak az őrök előtt.

- Üdvözlöm önöket Hredlízsben! – kezdte bizonytalanul az egyik őr, és előre lépett egyet. – Kérem az irataikat és az útlevelüket. Ha van csomagjuk, akkor a társamnak adják át vizsgálatra!
- Mit tegyek, mester? – szólalt meg a baloldali alak a jobboldalira nézve, hangja alapján nő volt, de ugyanolyan kísérteties, nyugtalanító volt, mint az egész megjelenésük.
- Ketten unalmas lenne – válaszolta a magas férfi, az ő hangja is kísérteties, légkönnyű volt és valami meghatározhatatlan kellemetlen érzést keltett az emberekben. A következő pillanatban mindketten hátrahajtották csuklyájukat. Az őrök megdöbbentek a látványtól, épp csak annyi lélekjelenlétük maradt, hogy rájuk fogják fegyvereiket.
- Mi a francok maguk?! – kiabálta az egyik őr döbbenten és idegesen.

Ők nem válaszoltak. A magas alaknak nem volt arca. Csak csupasz csont, se haj, se bőr, se hús nem volt a koponyáján. Szemei helyén most már jól láthatóan csak fehér fény világított. A nőnek volt arca, mely egykor gyönyörű lehetett, de most csak holt sápadt, itt-ott elszíneződött bőrt és a szemek helyén pislákoló hideg fényt lehetett látni.

A nő előre lépett. Feje hirtelen hátra hanyatlott szájából, és szeméből fekete folyadék tőrt elő, mintha csak vér lett volna, de ez annál sokkal lassabban folyt. A föld megremegett és üvöltések törtek elő belőle, majd karok fejek és testek ezrei, tízezrei, az egész mindössze néhány másodpercig tartott. Az egyik őr azonnal riadót fújt. A másik tüzelt, fejbe lőtte a nőt, aki egy kicsit megtántorodott. Majd rá nézett, mosolygott egyet, előre hajolva hátul megütögette a fejét és elől kivette a golyót.

- Zander segíts! – kiáltotta a katona.
- Zander? – értetlenkedett a nő. – Ja, hogy az-az istenség? – és közelebb lépett a katonához, aki nem bírt megmozdulni, ahogy elhatalmasodott rajta a félelem.
- Ő halott, én öltem meg – súgta a fülébe, de a katona már nem tudott reagálni.

A halál csontból és rohadt húsból álló seregei megindultak Hredlízs ellen. A városban hamarosan eluralkodott a káosz és a pánik. Katczara rettegve rohant hazafelé, nagyon féltette a gazdáit, akik számára a családot jelentették. Az utcákon katonák és lakosok menekültek, vagy harcolva próbálták menteni, ami menthető, családjukat, vagyonukat, vagy csak saját magukat. Helyzetük azonban egyre reménytelenebb lett, ha valakit megöltek, akkor a hamarosan felkelt és életben maradt társai ellen fordult. A házuk a város úri negyedében, az öreg városfalon kívül állt. Mikor Katczara odaért, már csak lángoló romhalmaz volt több szomszédos házhoz hasonlóan, a harcok nyomán kitörő tűzvész gyorsan terjedt.

A lány sírva fakadt, egy pillanatra úgy látszott, hogy összeesik, de az utca végén beforduló élőholtak morgását meghallva magához tért. Menekülni akart, de az utca másik végén is élőholtak fordultak be. Katczara teljesen kétségbeesett, végső próbálkozásként megpróbált áttörni közöttük. Sikertelenül. A holtak lefogták, ám legnagyobb meglepetésére nem ölték meg. Hamarosan két csuklyás alak elé vitték. A magasabb felhajtotta csuklyáját. Katczara megdöbbent a teljesen csont arcon, és a kísérteties derengés a szemei helyén sem hagyta nyugodni.

A koponya ekkor a másikhoz fordult, valami ismeretlen nyelven szólt hozzá. Nagyon réginek tűnt, teljesen más volt, mint amit ismert. Ekkor megszólalt a másik figura is, ugyanazon a nyelven beszélt, mint a csontarcú, de ez a női hang ismerősen csengett a fülének. Mintha már hallotta volna valamikor, felidézni ugyan képtelen volt, hogy pontosan honnan ismerős. Aztán, mikor a nő is felhajtotta a csuklyát és tekintetük találkozott, hirtelen óriási fájdalom töltötte meg Katczara elméjét, emlékek hatalmas folyama tört elő tudatalattijából, elmúlt évek, évtizedek álltak össze évszázadokká fejében, amint újra átélte őket. Négyszáz év eseményei peregtek le a szeme előtt, amint ő meghal, majd újjászületik egy másik anyától, felnő, megöregszik és újra és újra. Minden újjászületéssel elvesztette emlékeit, és csak egy régi emlékkel való találkozás, vagy huszadik évének elérése után nyerte őket vissza.

Emlékezett már igazi nevére is. Négyszáz éve született innen nyugatra. Kenda néven. Ott találkozott ezzel az arccal. Ez a nő ölte meg a családját.

A nő látta rajta, hogy most már emlékszik, elmosolyodott.

- Visszatért hát a mágia erre a világra – mondta mosolyogva, de hangja teljesen érzelemmentesnek hatott.
- Akkor nincs több teendőnk. Egyelőre – szólalt meg a csontarcú, Kenda pedig már értette beszédüket, majd a férfi Kendára nézett. – Te pedig terjeszd szét a mágiát újra ezen a világon, az elmúlt négyszáz évben szinte teljesen eltűnt. Ezeregyszáz éve élek, és már nagyon hiányzik. – Ekkor ismét a nőre nézett. – Ez a mai eset jó emlékeztető lesz a világ számára a mágia létéről.
- Ki vagy te? – kérdezte Kenda erőlködve az élőholtak szorításában.
- Én? - szólt kissé meglepetten az élő csontváz. – Én tudomásom szerint az utolsó lich vagyok e világon. És most mennem kell.

Egy kézmozdulattal fekete térkaput nyitottak meg a hátuk mögött, amibe mindketten beléptek, majd magától bezárult mögöttük. Néhány pillanattal később az összes élőholt erőtlenül összeesett. A Kendán kívül csupán egy maroknyi túlélő maradt a városban. Kenda feltápászkodott, leporolta ruháját, és elhagyta az elpusztult világvárost.

Előző oldal Gaven
Vélemények a műről (eddig 2 db)