Időn kívül
Amikor hazaértem kicsi, de otthonos albérletembe, ledobtam a hátizsákom az asztalra, készítettem magamnak egy kávét, aztán kiléptem az erkélyre. Pokoli hőség volt, a nap pont az erkélyre tűzött a szemben terpeszkedő tízemeletesek közt, kibújtam pólómból, aztán rágyújtottam, és a korlátra könyökölve néztem le a négysávos út forgalmára.
Nyugodt voltam.
Először nem tudtam, mit is érzek, mert már oly’ rég nem éreztem ezt a hihetetlen, mindent kitöltő békét. Belekortyoltam a kávémba, és a tekintetemmel azt az erkélyt kerestem a szemben lévő házon, ahol Ria lakik. A negyediken meg is találtam, könnyű volt felismerni a világoskék függönyökről. Én a hetediken találtam kiadó lakást, így most lenéztem azokra az ablakokra. Tudtam, hogy még nincs otthon, ma délutános, csak késő este ér haza.
Kint laktunk a város legszélén, közel az ipari parkhoz. A mi háztömbjeink voltak a sorban a legszélsők, jobbra láthattam a még beépítetlen földterületet. Dimbes-dombos sík volt, majdnem az unalomig kies. Felverte a gaz az elmúlt hetek esőzései nyomán, jó volt ennyi zöldet látni. Gondolataim csapongtak, de jólesett agyatlanul nézelődni. Óvatosan bár, de egyre jobban élveztem az újonnan felfedezett nyugalmat. Nem ujjongtam, nem lepődtem meg, nem sokkolt a tudat, hanem csak megszállt ez a fura nyugalom.
Nyertem a lottón.
Egyetlen nyertesként vittem a fődíjat, egész héten a formalitásokat intéztem. Számlámon temérdek pénz volt, jelenleg a multimilliomosok táborába tartoztam. Ehhez képest annyi készpénz volt nálam csak, amiből hazafelé megvettem a doboz cigarettámat és egy üveg ásványvizet.
Elnyomtam a csikket egy fémdobozban, aztán visszakönyököltem a korlátra. Tetszett, amit láttam. Láttam már ezerszer, úgy éreztem, még az autók is ugyanazok odalent a tülekedő forgalomban, mint mindig, de most kifejezetten tetszett a nyüzsgés. A péntek délutáni életkép szinte semmiben nem különbözött a többitől, de számomra most minden valami mögöttes tartalmat nyert. A lámpa a kereszteződésben épp pirosra váltott, láttam, amint egy narancssárga csuklós busz lefékez. A 800-as volt, Ria ezzel szokott hazajönni, amikor délelőtt dolgozik. A busz nyilván csupa por lehetett, de innen a magasból úgy láttam, hogy a legélénkebb színfolt a sok modern, ezüstszínű autó között. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy egy busznak örülök éppen, de aztán rájöttem, hogy mindennek örülök. Ez is új érzelem volt, szinte rémítő a maga szelídségével együtt.
Az elmúlt években időn kívülivé váltam ismét, mint gyermekkoromban. Felnőttként már elveszítettem azon képességemet, hogy bármikor visszatérjek a realitásba, így az örvények egyre mélyebbre húztak, mígnem egy nap azon vettem észre magam, hogy nincs inspirációm, és csak vegetálok. Megfelelt ez az életforma, nem vágytam semmire. Hónapról hónapra éltem, napról napra, néha azon mélázva, hogy ha bírnám az italt, már súlyos alkoholista lennék. Vagy halott. Valahol, valamikor kisiklott az életem, az a létezés, amit tudatosan építettem fel. A család, a gyerekek, a tervezés, a megvalósítás, az első részletre vett kocsi, és állítom, hogy ha nem is boldog, de megelégedett voltam. Fiatal és naiv. Illetve ostoba. Szép, bár nehéz élet volt. A nehézsége jelentette a kihívást, az inspirációt, hogy menjek tovább, csináljam jól, aztán még jobban, és tökéletesen megfeleltem minden helyzetben.
Úgy gondolom, jó apa voltam. Szerettem a gyerekeimet, következetesen neveltem őket, de tudtam velük együtt szertelenkedni, előhozták bennem a gyermeki énemet. Sokat tanultam tőlük, olyan emberré tettek, aki még büntetlenül időn kívülivé válhatott. Építettem és gyűjtöttem, szépítettem, sok volt a feladat, de ismertem a megoldásokat, vagy kimódoltam őket, minden ment a maga útján. Így utólag azt kell gondolnom, hogy túl szép volt. Túl egyszerű.
Persze ennek az életnek már rég vége van. Úgy villannak fel ezek a képek emlékeimben, mintha nem is velem történtek volna meg, csak egy film jeleneteit nézném. Azután a borzalmas elszakadás, amikor még elbúcsúzni sem volt esélyem, a rengeteg temetés, a barátok elfordulása, egyre gyorsuló ütemben száguldottam lefelé a lejtőn, ki az időből, míg nem maradt más, csak egy csendesen lélegző lény, akit nagyjából semmi sem érdekelt.
Aztán a múlt hónap elején kihúzták a számaimat.
Tudom, hogy fura vagyok, hallottam másoktól épp eleget, még a „normális” életemben is, de számomra semmi rendkívüli nem volt abban, amikor tudatosult bennem a megváltozott anyagi helyzetem, és én nem tettem semmit. Letettem a szelvényt a dohányzó asztalkára, betűzve a távirányító alá, aztán kijöttem és rágyújtottam. Később megnéztem egy filmet, vacsoráztam, fogat mostam, majd hanyatt dőltem ágyamon, és hagytam, hogy a forgalom zaja álomba ringasson. Másnap elindultam dolgozni, menet közben megvettem a szokásos reggelimet, és a tény, a nyeremény ténye épp csak, mint egy kósza gondolat, ötlött fel agyamban néha-néha.
Utánanéztem, mit kell ilyenkor tenni, kivettem egy hét szabadságot, aztán belevetettem magam a procedúrába. Ami a nyereményt illeti… néha megkörnyékez a gondolat, hogy nem érdemeltem ezt. Csak kitöltöttem egy szelvényt. Soha nem reméltem, hogy akárcsak a minimális legkisebb összeget megnyerem valaha. Fölösleges pénzkidobásnak tűnt, de néha vettem egy-egy szelvényt, a játék kedvéért. Az életem rosszul alakult, ez tény, de alakulhatott volna sokkal rosszabbul is. Ettől még nem érzem jogosnak, hogy ekkora szerencse érjen. Az egyensúly az nem ilyen, ezt már rég megtanultam.
Figyeltem, amint a zöld jelzésen átsiklott a gyönyörű narancssárga 800-as, és felsóhajtottam.
Riával a kétsaroknyira lévő pizzériában ismerkedtünk meg. Látásból ismertük egymást, talán az utcából, a buszról, vagy akár innen a pizzériából. Hónapok óta láthattuk egymást itt-ott, mígnem összefutottunk. Bankkártyával akart fizetni, de valami probléma adódott, a rendszer mindig visszadobta a kártyáját. Kifizettem a pizzáját, majd a magamét is, aztán meghívtam egy kólára. Amikor jóllaktunk, kért, hogy várjam meg, amíg hazaugrik pénzért, hogy egyenlíthessen. Felajánlottam ugyan, hogy hagyja, de nem hagyta magát meghívatni, ami a pizzát illette.
Innentől sűrűbben találkoztunk, bár nem hinném, hogy bármelyikünk is szándékosan rendezte volna így. Nagyjából két hónappal később egy este felhívott, hogy kizárta magát a lakásból, és nem tudja, mit tegyen. Megoldottuk a problémát, aztán behívott egy kávéra. Úgy ment, mint a filmeken, még nevettünk is később, hogy mennyire tipikus sztori a miénk. Nem mondtuk ki soha, hogy együtt járnánk, egyszerűen csak megtörténtek a dolgok. Egyre többször találkoztunk, sétálgattunk együtt, aztán már szórakozni is együtt jártunk, végül egy nap hazakísértem, és nála töltöttem az éjszakát. Nem voltunk szerelemesek – ezt tudom. Ragaszkodtunk egymáshoz, én talán picit bele is zúgtam, de nem vettem magam igazán komolyan. Vonzódtunk egymáshoz, de előtte magányosak voltunk, a helyzet pedig adta magát. Már az is szóba került, hogy összeköltözhetnénk. Így nyilván jobban jöttünk volna ki anyagilag, hogy csak egy albérletet fizetünk, és megoszlanak a költségek, de aztán a szó másra terelődött, és a téma azóta sem jött elő.
Hideg szellő hűsítette arcom, mosolyogva hunytam le szemem. Nagyon halkan, távolian mintha égdörgést hallottam volna, meglepetten néztem fel. Észak felől borulni kezdett, pont a kies sík fölött, csodálattal figyeltem, amint szinte percről percre egyre komorabb lesz a légkör. A levegő lehűlt, most már borzongtam.
A vidám péntek délutáni hangulat helyét átvette az izgatott péntek esti hangulat. Odalenn egy autóból felhallatszott a dübörgő basszus egy mostanában divatos zenéből, körös-körül a város nyüzsgő hangjai emelkedtek felém, a távolban egy duda harsant. Mindenki a hétvégére készült. A pihenésre, az utazásra, a bulira, egy kellemes vacsorára egy étteremben, vagy csak a gondtalan semmittevés perceire a nyitott ablaknál egy fotelban elnyúlva. Nem terveztem semmit igazán. Riával két nappal ezelőtt beszéltünk pár szót telefonon, szólt, hogy pénteken nem tudunk találkozni, mert beosztották ügyeletbe délután. Én legközelebb hétfőn megyek csak dolgozni, előttem az egész hétvége, és fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. Ez nem lepett meg, rég nem voltak már ötleteim. A legkomolyabb döntéshelyzetet nagyjából az jelentette, hogy pizzát egyek, vagy otthon főzzek valami félkész kaját.
Most bármit megtehetnék. Olyasmit is, amiről mások csak álmodoznak. Lepillantottam a parkolóba. Ott állt az autóm valahol a fák lombjainak takarásában. Fél éve ment tönkre, és nem tudtam megjavíttatni, akkor vettem bérletet. Havonta egyszer lemostam a járgányt, de ezen felül nem sokat tehettem érte. Most tehetnék.
Elmosolyodtam.
Kis ember kis gondolatokkal. Azon gondolkozom, hogy megjavíttatom a közel húsz éves autómat ahelyett, hogy vennék egy vadonatújat. Vagy béreljek egy limuzint. Egy kurva helikoptert, ha úgy tartja kedvem. Vehetek Riának egy aranygyűrűt, feleségül vehetem, aztán elutazhatunk a bolygón akárhova nászútra. Felidéztem az első csókját, a mosolyát, ahogy a haját a füle mögé igazítja, vagy ahogy kedves mosollyal néz rám, enyhén félrebillentett fejjel, amikor tréfálkozom.
Azt hiszem, most kellene összeírni egy listát. Olyan dolgokról, amiket meg akarok venni, vagy tenni, amikről néha ábrándoztam átlagos kis életem során. Jótékonykodás, fölösleges kacatok vásárlása, csak mert megtehetem. Bármit megtehetek.
Ezért aztán hétfőn bemegyek dolgozni. Reggel felszállok a 800-asra, miután megvettem a szokott reggelimet a pékségben, elvégzem a napi feladatot, aztán hazajövök, talán felhívom a barátnőmet, és sétálunk egyet a parkban. Többé semmi nem fogja feldúlni ezt a gyönyörűséges nyugalmat.
Megittam kihűlt kávémat, és végignéztem a házak közti széles völgyön. A levegőt elektromosság telítette, a napfény észrevétlenül eltűnt, és amint az első hideg cseppek a korláton pihenő kézfejemre hulltak, a létezést valami különös szín töltötte meg, áttetsző arany, amely szelíden simogatta végig a tájat.
Az időn kívüliség színe.
