Linktár

Másik város

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/6 számában.

Az ember életében vannak bizonyos sorsfordító gondolatok, amikor teljes bizonyossággal rádöbben, hogy mást akar, mint ami van. Nekem ezek többnyire korán reggel, mindjárt ébredés után jöttek. Nem különösebben tartottam magam filozofikus alkatnak, de egyszerűvé vált életemben más sem igazán maradt, mint a gondolataim, amikről elmondhattam, hogy az enyémek.

Az a reggel is pont ilyen volt.

Kinyitottam a szemem, fél percig töprengve, mi is ébreszthetett fel. A nap még nem kelt fel, hogy a fénye zavarja meg álmom, különben is kutyám szokott ébreszteni. Bucó azonban mély szuszogással aludt a padlón mellettem, az ő kora reggeli nyüzsgésének sem volt még itt az ideje. A veséjéhez órát lehetett igazítani, minden reggel hat óra előtt két perccel lerángatta rólam a takarót, hogy nyissam ki neki az ajtót.

Halkan a bejárati ajtóhoz sétáltam, és kilestem a parányi lőrésen keresztül az automata fegyver mentén. Sehol semmi mozgás a hajnali derengésben, az utca teljes hosszában üresen kongott. Ez a látvány vezetett el végül a sorsfordító gondolathoz: le kell innen lépni. Ebből a városból végleg kiveszett a hangulat. Kitártam az ajtót, leakasztottam a lefűrészelt csövű vadászpuskát a bejárat melletti fogasról, aztán egy szál gatyában léptem ki a párától nedves fűbe. Csendben hallgatóztam egy fél percig, de a reggel békéjét az égvilágon semmi nem zavarta meg.

- Mi… a… franc?... – kisétáltam az útig a puskát hanyagul a vállamhoz támasztva, de nem igazán gondoltam, hogy használnom kell. Se távoli recsegés-ropogás, se trappolás, se beteg üvöltés, se hörgés-morgás, csak a néma, madárdal nélküli csend.

Visszamentem a házba, és amíg a kávém lefőtt, össze is pakoltam. Tulajdonképpen örökké útra készen álltam. Ez az életforma nem kedvezett a hosszú távú terveknek. Bucó álmos fejjel mászkált fel-alá, néha gyanakvó pillantást vetve a tárva-nyitva álló ajtó felé, aztán hatvan kilójának megnyugtató bizonyosságával leült szépen a szoba közepén, várva a reggelijét. Tálkáját megborítottam kedvenc kutya csemegéjével, aztán sodortam magamnak egy cigit, hogy elszívjam a kávém mellé a nyitott ajtóban.

- Bucó, megint idő van.

Megszoktam, hogy beszélek hozzá, elvégre kihez is szólhattam volna a nagy kies világban? Azt hiszem, minden szavam értette, sőt, a maga módján néha válaszolt is. Ő még nálam is egyszerűbb életet élt. A Bucó féle kutyák filozófiája: amit nem lehet megenni, azt ugasd meg, vagy pisild le. Hamar végzett az evéssel, aztán a pofáját nyalogatva mellém ült, hogy előadja a „Rajongok-a-gazdámért” című magánszámát. Ártatlanul csillogó nagy szemek, lelógó fül, illedelmesen visszahúzott nyelv. Megpaskoltam a fejét.

- Ez még mindig nem jön be, haver. Ha még egy falatot eszel, szétdurransz.

Hova lettek a városlakók? – töprengtem. Az elmúlt hetekben egyre ritkábban találkoztam velük, akkor is épp csak köszöntünk egymásnak.

- Bucó, beugrunk a központba, kifogytak a készleteink.
A kutya vakkantott, ami jelenthette azt is, hogy „Oké!” vagy éppen azt, hogy „Kit érdekel?”, aztán térült-fordult, és amikor megjelent, a kocsi kulcsokat tartotta fogai közt.
- Okos vagy – simogattam meg az oldalát. Most sem adta elsőre; mindig végig kellett játszani vele az „Add ide - Dehogy adom” játékot, csak ez után kaptam meg a kulcsokat.

A terepjáróm a kerítésen belül parkolt. Behajítottam az üres utazó táskámat a puska mellé az ülésre, majd megvártam, míg Bucó is beugrik. A kocsi motorja feldübörgött, élvezettel tapostam a gázba. Amint nagy lendülettel áthajtottam az út menti vízvetőn, egy emberi kar csapódott fel a motorháztőre, mintha integetne.

- Basszus, ez még mindig ott van? Feltétlenül szólj, amikor odaérünk, hogy szedjem le!

A belvárosig az út eseménytelen volt, se járókelő, se kutyák. A szupermarket parkolójában alig parkoltak autók, a hónapok óta megszokott látvány fogadott. Balra a kisteher az első helyen, utána egy kiégett rendőrkocsi az oldalára dőlt mentő mellett, jobbra két elhagyott családi autó. Ezek mellé parkoltam be, aztán kiugrottam, felkapva a puskát. Rutinosan ellenőriztem, majd a vállamra kaptam az utazótáskát is.

- Gyere, Bucó!

A bejárat üvege milliárd darabban hevert a földön, éktelen recsegés kísérte lépteimet. A kutya kedvéért egy leszakított WC ajtót fektettem a cserepekre, ő azon közlekedett.

- Na, jó, nézzük mi maradt… Sport osztály, ruházati, műszaki…

A csarnok kongott a lépteimtől. Odabent is friss volt a levegő, tekintve, hogy nem maradt szinte ép tetőablak. A legtöbb ilyen helyen az az első, hogy betörök pár kirakatüveget a jobb szellőzés érdekében. Borzalmas, amikor a kánikulában bomló holttestek émelyítő szagában kell elvégeznem a bevásárlást.

Már jártam itt, nem okozott nehézséget megtalálni a fegyver szaküzletet. Még mindig rengeteg cucc hevert szerteszét, csak lusta voltam bepakolni mindent a kocsiba. Néha idejöttem, kiválogattam a hasznos dolgokat, egy kupacba raktam, és elvittem, amennyit elbírtam egy fuvarral. Összegyűjtöttem a fegyvereimhez való összes lőszert, pár alkatrészt, fegyver olajat, taktikai cuccokat, messzelátót, vízhatlan sátrat, szóval mindent, ami segíthetett a túlélésben. Utazótáskám hamar megtelt, úgyhogy átsétáltam a sport osztályra, hogy beújítsak még két táskát. Amikor azok is megteltek, lehordtam a cuccot a kocsiba, majd visszamentem, hogy konzervekkel is ellássam magunkat. Mást kár is lett volna keresnem. Bár erre a városra rohamszerűen csapott le a vírus, és a lakóknak hamarabb ment el az eszük, minthogy okosan szétlopják, ami csak mozdítható, áram nélkül nem volt hűtés; minden tönkrement. Amikor mindent beszereztem, ami kellett, fogtam egy bevásárló kocsit, és megint visszafordultam az épület felé.

- Bucó, ma kirúgunk a hámból.

Az emeletre soha nem mentem fel eddig. Nem volt különösebb oka. Odalent megtaláltam mindent, amire szükségem lehetett, miért törtem volna magam? Most azonban úgy gondoltam, lazíthatok egy kicsit. Az emeleten szinte rend uralkodott a lenti káoszhoz képest, tágra nyílt szemekkel fordultam körbe.

- Azannya! Bucó, látod ezt?

Persze nagyrészt teljesen fölösleges holmikkal pakolták teli, konyhai kiegészítők, üveg áru, kertészeti cuccok, viszont hátrébb találtam egy teljes polc rövid italt, mégpedig a minőségből.

- Tenessee, barátom… Oh, azt figyu, fekete címkés Jack Daniels! Ha én ezt tudom…

Kutyám valahonnan szerzett egy gumicsirkét, aztán lelkesen rágcsálta, mert nagyon tetszett neki, ahogy az a vacak sípol. Úgy döntöttem, ma nem lehetek vele szigorú; kerestem én is egy csirkét, aztán megpakoltam a kocsit üvegekkel. Addig egyet sem bontottam ki, míg a kocsiba nem pakoltam az összes árut. Lerángattam a kocsi gallytörő rácsaira hegesztett fél méteres tüskékről a holttestet, aztán felbontottam egy üveg whiskyt.

- Egészségedre Bucó! Egészségetekre Névtelen Város néhai polgárai! Egészségedre te szerencsétlen barom, aki a kocsim tüskéin végezted!
Három hatalmasat kortyoltam, aztán elismerően néztem a címkét.
- Johnny Walker. Lépést se nélküle ezentúl.

Találtam bent a sportosztályon egy hálónyi futball labdát, amit kihoztam magammal. Felmásztam a kocsi tetejére, kihasítottam a zsákot, aztán füttyentettem.

- Bucó!

A kutya remegett az izgalomtól a labdát látva. Teljes erőből rúgtam fel a levegőbe, a kutya azonnal utána vetődött. Már visszafelé hozta, amikor elrúgtam a következőt. Ettől kezdve nagy bajban volt, mert egyszerre csak egy labdát tudott a szájában tartani, viszont vagy húsz darab pattogott-gurult körülötte szerte-szét a parkolóban. Elégedetten néztem, ahogy játszik, és lassan kortyolgattam az üvegből. A nap már egészen magasan járt, Bucó lihegve állt meg a kocsi mellett. Kiöntöttem neki egy üveg vizet egy edénybe, megvártam, míg iszik, aztán a kocsi felé intettem.

- Beszállás labdagyilkos!

Egy labdát elhoztam, ami kiállta éles fogainak harapását, úgy gondoltam, nem árt, ha néha lazít kicsit. A ház ugyanolyan elhagyatottan állt ott, ahogy hagytuk. Kihoztam azt a kevés személyes holmimat, amit reggel összecsomagoltam, bedobtam a kaját is, aztán ellenőriztem az üzemanyag szintet.

- Észak, vagy dél?
Bucó a padlón horkolt, elhúztam a számat.
- Bolhatanya…
A műszerfalon lévő rumliból elvettem egy pénzérmét és feldobtam.
- Fej. Akkor észak.

Hátra se néztem, miközben elhagytam az utcát, és ráfordultam a gyorsforgalmira. Csak semmi szentimentalizmus. Amikor ősszel behajtottam ebbe a városba, még csak meg sem néztem a névtáblát. Nem akartam tudni, hogy hol vagyok.

Most azon járt az agyam, nem kellett volna-e inkább a megszokott helyen tankolni, de aztán pár mérföld után találtam egy benzinkutat. Gondolkodás nélkül kanyarodtam be. Kihaltnak tűnt minden, de azért a puskát magammal vittem. A kutaknál az évekkel ezelőtti eszetlen tumultus képei vártak, sóhajtottam. Esélyt sem láttam rá, hogy a terepjáróval annyira közel férkőzzek, hogy tankolhassak, így miután ellenőriztem a környéket, visszamentem a kannákért. Így kicsivel tovább tartott a dolog, de hálát adhattam még így is, hogy a kutak egyáltalán működtek. A város déli oldalán lévő benzinkútnál egy napig szenvedtem az autóroncsokkal, elvontattam mindet az útból, hogy odaállhassak a kút mellé.

- Nem sietek sehova. Ó, nem. Hogy úgy mondjam, a világ most kissé lelassult.

Felnevettem, és nekiláttam megtölteni kannáimat.

Telitöltöttem a tankot, majd a kiürült kannákat ismét. Ki tudja, hol találok legközelebb ilyen lehetőséget? Bedobáltam a kannákat a csomagtérbe, aztán bementem az épületbe, és a pult mögött aszalódó múmia felé intettem, akinek névtábláján a George név látszott.

- Hello George! Hogy vagy ma reggel?

A holttest borzalmasan festett, tátott állkapcsaitól úgy tűnt, mintha némán hahotázna, vagy iszonyodva sikoltozna. Azt hiszem, inkább ez utóbbi. Megkerültem a pultot, és baseball sapkájával letakartam arcát.

- Te nem tehetsz semmiről, szerencsétlen barátom. Tudod, igazából semmi okom az égvilágon, hogy elmenjek. Az is eszembe jutott, hogy gazdálkodni kezdek. Láttam ide felé jövet szép farmokat. Persze kurva macera lenne, mire bármelyiket is rendbe hoznám.

Felültem a pultra fél fenékkel, elvettem egy doboz cigarettát, meg egy öngyújtót az állványról, és rágyújtottam.

- Meg aztán itt van ez az őrjítő kényszer. Nem vagyok igazán a szavak embere, nem tudom olyan jól kifejezni magam. Ez olyan situation idiote, ahogy a bátyám mondta, mikor beszorultunk a liftbe. Nem tudom, miért megyek mindig tovább. Céltalanná vált az élet, hm? Mit gondolsz George?

„George” gondolatai valószínűleg némiképp porosak lehettek. Amennyire láttam, agyában nem gondolatok motoszkáltak mostanában, hanem pókok.

Vállat vontam.

- Megértelek, hogy te maradsz inkább. Én nem tudok ellenállni az út csábításának. Máris túl sokáig maradtam. Lassan ősz lesz. Kell találnom egy helyet télire, fel kell készülnöm. De ez a város, apám!... Teljesen kihalt, érted? Így, ahogy mondom, baszki. Nincs itt semmi élet.
Felálltam, és megböktem sapkám napellenzőjét.
- Hát minden jót, George! Nyugodj békében!

Kisétáltam a kocsihoz. Bucó álmosan nézett fel rám, megsimogattam hatalmas fejét.

- Elhúzunk innen a vérbe, társam. Valakinek rendet kell raknia.

Beültem, indítottam, aztán visító gumikkal fordultam ki a gyorsforgalmira. Elindítottam a CD lejátszót, és teljes hangerőre tekertem. A hangfalakból Chris Rea száma szólt, a „Road to hell.”

Meg kell adni a módját mindennek.