800

Szépirodalom / Élet-halál (3042 katt) Xenothep
  2013.05.28.

A fiú késő éjjel érkezett meg a buszvégállomásra.

Egyetlen busz sem állt a kocsi állásokon, egyetlen autó sem állt a parkolókban. Pár járókelő sétált lassan, fáradtan a járdán, a többiek maguk elé meredve ácsorogtak a buszukra várva. A világ nem állt másból, csak az állomás hideg fényű lámpái által megvilágított néma és sűrű hóesésből. Hamar elfedte a fiú nyomait is, de ő maga sem emlékezett már, hogy merről jött. Egyetlen dologra emlékezett világosan még, hogy innen indul a busza. Körülnézett a kietlen udvaron, és halkan sóhajtott fel. Az állások fölötti órák álltak, mindegyik 05:51-et mutatott. A kirakatok sötéten bámultak rá, amint ott állt a metsző hidegben. Az információs táblához lépett, végig futotta a kiírásokat, de a betűk minduntalan összemosódtak szemei előtt. Egyetlen sort tudott csak elolvasni, amely mintha kiemelkedett volna az üveglap alól, és élesen elkülönült a többitől:

„800 – Helyközi; utolsó járat indul: 12:20 – A 800-as haza visz!”

Felhúzta szemöldökét a fura kiírás láttán, aztán vállat vont, és fáradtan ült le a hideg padra. Letette maga mellé hátizsákját, rákönyökölt, és próbált ébren maradni. Az embereket figyelte, de minden elmosódott szemei előtt, mintha rohanó folyó hullámai alól nézné. Nagyon fáradt volt, bár nem emlékezett rá, hogy miért. Valahonnan jött, ami nem fontos, de valahova tart, ezt még végig kell csinálni. Nem alhat most el.

Mégis elaludt.

Arra eszmélt fel, hogy egy busz kanyarodik be az állomásra. Már épp készült felállni, amikor meglátta a szélvédő tetejénél világító információs táblát, amin a 799-es szám ragyogott.

Nézte, amint a busz lassan megkerüli a teret, aztán beáll a bal oldali kocsi állásba. A lámpái vakítóan ragyogtak, de az utastere sötét volt. Amikor megállt, senki nem szállt le róla. Csak egykedvűen morgolódott az alapjárat, neki pedig könnybe lábadt a szeme a fényszórók erős fényétől. Volt abban valami fenyegető, ahogy ott állt. Nem látszott a motor füstje, a lámpái körül mégis mintha valami sötét izzás hullámzott volna. Amikor végre leállt a motorja, és lámpái kialudtak, a fiú láthatta, hogy az egész járművet dér fedi. Az összes ablaka befagyva csillogott, még a szélvédőn is vastagon állt a jég. Most úgy nézett ki, mintha hetek óta ott állna, még a nyoma sem látszott a hóban, amerről jött.

- Régóta vársz?
A hangra összerezzent, rémülten nézett fel. Egy férfi állt mellette sötét kabátban, szemeiben különös derűvel nézett le rá. A fiú bosszúsan mordult fel.
- A frászt hozza rám!
- Bocs – felelte amaz. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha valóban sajnálná. Zsebéből cigarettát húzott elő, de nem gyújtotta meg, csak az ajkai közé véve megszívta, mire végén felizzott a parázs. A fiút más esetben talán érdekelte volna a trükk, most azonban túl fáradt volt. - Mióta van itt? Nem láttam, mikor jött – kérdezte a férfit. Az kifújta a füstöt, és elmélázva intett körbe.
- Mindig is itt voltam.
Aztán a busz felé intett.
- Nem szállsz fel?
A fiú megrázta a fejét.
- A nyolcszázast várom.
A férfi megint beleszívott cigarettájába, a parázs fényétől szemei vörösen ragyogtak, de a fiú nem vette észre.
- Az nem jön. Ne is várd tovább!
Tett pár lépést a busz felé, aztán megállt a válla fölött visszaszólva.
- Szóval jössz? Ez az utolsó járat. Felőlem maradhatsz, de ide már senki nem jön.
A fiúban az egész jelenet valami homályos ellenérzést keltett.
- Maga a sofőr? – kérdezte, mire a férfi az égre emelt arccal kezdett nevetni. Nevetése egészen kellemes volt, bár a fiú úgy hallotta, mintha lenne valami különös éle is. Mintha egy olyan ember nevetne, aki az őrület szélén táncol.
- Sofőr! Nagyon jó! Nem, nem vagyok sofőr, fiam. Én vagyok az állomásfőnök. Én mondom meg, mikor indulnak a buszok, és hova. Én engedem be őket. Én vagyok a végállomás ura.
Megint nevetett, a fiú megborzongott. Nem igen érdekelte, hogy ez itt valóban meg őrült-e, de szerette volna, ha elmegy végre.
- Azt tudja, hogy megálltak az órák, állomásfőnök úr?
A férfi most megfordult. Bár kinn állt a szabad ég alatt, a hó őt valahogy elkerülte. Fekete, bokáig érő bőrkabátján egy szem sem látszott.
- Miért álltak volna meg, oké?
A fiú felmutatott a legközelebbire.
- Nulla öt ötvenegyet mutatnak, mióta megérkeztem.
A férfi meglepő dolgot művelt. A cigarettáját leejtette, két kezét a fülére szorítva görnyedt előre, és kétségbeesetten felkiáltott.
- Hallgass! Megőrültél?
A fiú meglepetten nézte, amint a férfi mindenfelé tekingetve hátrálni kezd.
- Nincsenek… semmiféle óra sincs ott, fiú. Gyere velem, szállj fel a buszra, amíg teheted!
- Köszönöm, de megvárom a nyolcszázast inkább.
A bőrkabátos alak megállt a 799-es első ajtaja mellett, és gúnyos arckifejezéssel nézte őt.
- Az nem jön! Már mondtam!
A 799-es ajtaja nyílni kezdett. Idegesítő ropogással tágult a rés, ami formátlanná vált a ráfagyott jég miatt. Úgy nézett ki, mint egy szilánkokkal teli csontos állkapocs. A férfi belépett a jégfogak közt, aztán még egyszer visszanézett.
- Hallgass rám! Ha azzal mennél, itt ülhetsz az idők végezetéig. Soha nem fog jönni.
- Nulla öt ötvenegy – felelte a fiú.

A 799-es ajtaja olyan gyorsan csapódott be, hogy a férfi alig tudott beugrani a jármű belsejébe. Rövid időre minden megállt ismét, aztán a busz beindult. Motorjának hangja beteges ordításnak tűnt leginkább. Lomhán, kelletlenül fordult a kivezető útra, és a fiú láthatta, hogy a jármű oldala olyan, mintha gyökerek, vagy vérerek hálóznák be a jég alatt. Morgása halkult, amint elérte a tér túloldalát, aztán kifordult a távoli főútra, és pár perc múlva hangját teljesen elnyelte a sötétség. Különös fájó üvöltése még egyszer felhangzott elúszóan, végül néma csend.

A fiú felállt, de megingott a hirtelen rátörő szédüléstől. Nekidőlt a pad mögötti sötét kirakatüvegnek, nekitámasztva homlokát, és várta, hogy dübörgő szíve lelassuljon. Megdörzsölte az arcát, majd karórájára nézett. Ennek digitális számlapja is 05:51-et mutatott, de a számok kissé vibráltak. Amint nézte, úgy tűnt, hogy lassú pulzálással, periodikusan megjeleníti az összes karaktert egy szemvillantás alatt, mielőtt visszaállna az eredeti 05:51-es kiírás. Szeme sarkából mozgást látott bentről, az üvegre nézett. Amint mozdult, látta, hogy órájának világító számlapja tükröződik vissza. Közelebb tartotta kezét az üveghez, és a tükröződő képet nézte. Ott azt látta:

12:20

A feje fölött ekkor kattant a kocsi állás órája, majd visszhangosan a többi is. Amikor felpillantott, mind 12:20-at mutatott. A távolban zúgás hallatszott, és ragyogó fehér fény csapott a bejárati utat eltakaró vastag hóra.

Ő remegő lábakkal ült vissza helyére, onnan figyelte, amint egy újabb busz kanyarodik körbe a téren. Ez úszott a fényben, körvonalait szinte felpuhította a ragyogás, de ez nem bántotta a szemét. Gyönyörűnek látta, pedig semmi különleges nem látszott rajta. Amint közelebb ért, digitális kijelzőjén láthatta a számot is: 800. A busz beállt az állásába, pont elé. Amint kinyílt az ajtaja, az utastérből beszélgetés, és nevetés hallatszott, a jármű lépcsőjén pedig egy fiatalember jelent meg. A fiú álmélkodva nézte, amint hozzálép, és a kezét nyújtja.

- Szia! Itt az idő.

Ebben a pillanatban a hóesés megállt. Nem elállt, a pelyhek továbbra is ott táncoltak a levegőben, de nem hullottak le, és elállt a szél is, ami kavarta őket. A buszvégállomás mennyezeti neonjai izzani kezdtek, és sorban felragyogtak, mígnem minden fényárban fürdött. A 800-as még csodálatosabbnak látszott ebben a fényben, makulátlan, narancssárga oldala megszínezte a környezetét, meleg fénybe burkolva mindent. A fiú látta, hogy eltűntek az emberek, és minden árnyék, de nem számított, semmi nem számított, mert eljött az idő. Az ő ideje. A fiatalemberre nézett.

- Te ki vagy?
- A nevem Mihály. Békét hoztam.
A fiú a busz ablakaira nézett, de nem látott semmit a ragyogástól.
- Kik vannak ott?
Mihály elmosolyodott.
- Várnak téged. Már csak te maradtál. A döntés a tiéd.
- Döntés?...
- Hogy felszállsz-e a buszra. A 800-as haza visz.
Ekkor egy asszony arca jelent meg az egyik első ablakban Mihály mögött. A fiú szemei tágra nyíltak, elmosolyodott.
- Anya!
A jelenés visszamosolygott rá. Mihály intett.
- Nem beszélhetnek veled, csak ha felszállsz. De itt van mindenki.
A beszélgetés és nevetés hangja most elhalkult, és arcok jelentek meg az ablakokban. A fiú mosolya egyre szélesebb lett, felállt a padról.
- Hugi! Mihály, ott van a húgom! És apa! Az ott pedig…
Lábai nem tartották meg, térdre esett, egyenesen Mihály karjaiba. A busz ablakai ismét felragyogtak, az arcok eltűntek a fényben. A fiú könyörögve nézett fel a fiatalemberre.
- Veletek akarok menni.
Mihály komolyan nézett rá.
- Biztosan ezt akarod?
- Igen!
Várta, hogy Mihály az okát kérdezze, vagy megpróbálja lebeszélni, ő azonban elmosolyodott.
- Akkor jöjj!

Segített neki talpra állni, ő pedig elindult a hóban a busz felé. Amint fellépett a lépcsőre, halálos fáradtságát mintha elfújták volna. Nem nézett vissza, csak elindult hátra a busz belseje felé, aztán Mihály is felszállt, az ajtó becsukódott mögöttük. A 800-as motorja feldübörgött, és a jármű méltóságteljesen úszott ki az állásból. A ragyogás vele tartott, de amint kikanyarodott a térről, az állomás lámpáinak izzása kihunyt.

Ha a fiú visszanéz, láthatta volna, hogy ott ül még mindig a padon. Láthatta volna az arcára fagyott könnycseppeket és a mosolyát.

Így találták meg reggel kihűlve, arcán a megbékélés hálás mosolyával.

Hazaért.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 2 db)