A sötétség

Horror / Novellák (1197 katt) Ebenezer
  2013.02.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/2 számában.

Ha van valami az emberiség hosszú és változatos történelmében, ami minden korszakban és kultúrában félelmet csal az emberek szívébe, dacára minden magasztalt szellemi és technológiai érettségnek, az egy igen egyszerű és banális dolog – a sötétség. Egyszerre nevethetünk és borzonghatunk lényünk eme megmagyarázhatatlan irtózásán a fény hiányán, talán mosolygunk is azokon, akik szorongást éreznek, ha kihuny a fény, de valahol a lelkünk mélyén mindannyian érezzük azt a jeges kezet, amely szívünk felé kúszik, amikor ránk borul a sötétség.

Nem hiszem, hogy volna olyan ember a Földön, aki életének egy időszakában ne lapult volna dermedten, amikor az általa ismert világot elnyelte a feketeség és minden, ami korábban a barátja volt, hirtelen az ellensége lett. Persze a tudósok sokféleképpen igyekeznek magyarázni ezt az érzést, kezdve a vallás által sugallt asszociációktól a modern lélektani kutatások azon állításáig, hogy ha az agyunk nem kap elegendő információt, akkor annak hiányát képzelgésekkel tölti ki. Így lesz a székből pók, az állólámpából fejnélküli ember, vagy az ablakunk előtti fa ágaiból csontos ujjú kéz. De a valódi sötétség sokkal több ennél.

Mindezek a gondolatok azért jutottak eszembe, mert én is sötétségben vagyok, de nem egyszerűen az éjszakára leoltott lámpa szelíd feketeségében, hanem a teljes, megfoghatatlan, mégis kitapintható sötétségben. Nem könnyű ilyen mély és komplett sötétséget elérni vagy elképzelni, ehhez olyan helyen kell legyünk, amely a fény legapróbb szilánkját is elzárja előlünk. Nem elég eltakarni az erősen behunyt szemünket egy súlyos függönyökkel elsötétített szobában egy csillagtalan éjszaka közepén. Nem, ehhez több méter mélyen a föld alatt, egy mindenféle világítás nélküli, mérnöki precizitással összetapasztott téglákból kirakott labirintus mélyén kell ülni, ahogy most én is teszem. Persze felületes gondolatra utalna feltételezni, hogy én magam élvezném ezt a helyzetet, bár az igaz, hogy saját akaratomból jöttem ide, még ha életem egyik legnagyobb és nyilvánvalóan utolsó baklövése is volt ez a döntés.

Nem szeretném terhelni az Olvasót annak elbeszélésével, hogy egy meggondolatlan fogadás következményeként miként kerültem 1906. április 1-jén a reimsi katedrális alatt húzódó középkor eleji kazamatába, továbbá, hogy szerencsétlen véletlenek sorozatának köszönhetően miként törött szét az olajlámpásom üvege, szóródott szét a beszivárgó talajvíz alkotta pocsolyában a gyufásdobozom tartalma, és miként ejtettem bele egy repedésbe az egyetlen fadarabot, amely fáklyaként szolgálhatott volna. Mindez semmit sem változtatna azon a tényen, hogy most itt ülök a csendes sötétségben, teljes magányban és reménytelenségben.

Hogy rám találnak-e barátaim, akikkel a fogdást kötöttem? Nem, nem hiszem. Miután minden fénytől megfosztottam magam a balsors ármányaként, a labirintusokban gyakorta használt módszert követve próbáltam kijutni, ám valószínűleg csak még mélyebbre kerültem ebben az ismeretlen útvesztőben. Társaim a lelkemre kötötték, hogy kövessem a korábbi kalandorok által felvésett jeleket és ne térjek le a kijelölt útról, de ez több órával ezelőtt volt, amennyiben időérzékem nem hagyott teljesen cserben. Mostanra olyan folyosókra tévedhettem, amelyeknek még csak a létezéséről sem tud senki a világon, csak építői, akik már évszázadok óta halottként őrzik ezt a titkot.

Mindenesetre a feketeségben töltött idő ráébresztett emberi tökéletlenségünkre, érzékszerveink bámulatos kudarcára, intellektusunk hasznavehetetlenségére és szellemünk erőtlenségére. A hiábavalóság szemléletes példája voltam a kazamata sötétjében. Ám ahogy bezárult előttem a látott világ, úgy nyílt meg egy ez idáig ismeretlen, rejtett tartomány és közelebb jutottam a sötétség természetrajzának megfigyeléséhez, mint eddig bárki más tette legjobb tudomásom szerint. Mindenekelőtt az egyik legnagyobb tévedés azt hinni, hogy a sötétség egyszerűen a fény hiánya. Nem, kedves barátaim, a sötétség nem valaminek a hiányaként keletkezik, hanem éppen fordítva.

Sokkal találóbb lenne az a kifejezés, hogy a fény a sötétségnek, ennek a bársonyos, minden repedésbe behatoló, puha feketeségnek a hiánya. Már egy objektív gondolatmenet is egyszerűen bizonyíthatja a sötétség felsőbbrendűségét, hiszen a fényben létezik árnyék, azaz egy leheletnyi sötétség, ám a sötétségben nincs semmilyen ellentétes fényjelenség. Érthetővé válik mindez, ha a Szentírás első soraira gondolunk: „a mélység fölött sötétség volt”.

Hasonlóan téves az az elképzelés, hogy a sötétség gyávává tesz bennünket, mert nem érezzük biztonságban magunkat. A sötétség ezzel szemben teljes magabiztosságot ad elménknek, amely megszabadul a veszély béklyóba kötő látszatától. Képesek leszünk határtalan egyenességgel a halál torkába menetelni a sötétségben, a félelem legapróbb szikrája nélkül. Elhaladunk csapdák, fenyegető veszélyek vagy akár kiéhezett fenevadak karmai közt is, a lehető legcsekélyebb izgalom nélkül. A sötétség, mint bátorság palástja borul ránk, amely megszűnteti a szemünk által játszott csalfa játékot, hogy tartanunk kell mindentől, ami nálunknál nagyobb, erősebb, vérszomjasabb vagy éppen fenyegetőbb.

Ám mindenekfelett a legnaivabb félreértés a sötétséggel kapcsolatban éppen a legkiválóbb koponyák azon feltételezése, hogy a sötétségben agyunk hallucinációkkal tölti ki az érzékszerveink által üresen hagyott teret. Éppen ellenkezőleg! Csak a néma sötétség képes teljes mértékben felszabadítani elménket a tapasztalható világ ábrándjaitól és megismertetni velünk a valóság minden rezdülését. Olyan ez, mint a tömegben álló ember, aki nem hallja és nem látja a számára kedves társát, mert elnyomja a hangját a zsivaj és eltakarja szeme elől egy másik alak. De ürítsük ki a legnagyobb csarnokot és azonnal észrevesszük a másik embert, álljon akármilyen távol is tőlünk.

Nem tudom, valaha megtalálja-e valaki a csontjaim között ezt az írást és azt sem tudom, hogy a teljesen vakon papírra vetett sorok olvashatóak lesznek-e vagy csak ákombákomok, ha ugyan ceruzám hegye el nem kopott már. De azt akarom, hogy tudja meg mindenki, milyen ámítás a fény által elkápráztatva élni és irtózni a valódi világtól. Nem kell mindannyiunknak az én sorsomra jutnia ahhoz, hogy felébredjünk a fényből és köszöntsük a sötétséget. A sötétség a barátod, a szeretőd. Ölel és körülvesz, megvéd és elrejt téged. Tudom, ostobaságnak hangzik, de érzem, hogy itt van mellettem, sőt, egyre közelebb jön hozzám, hogy átkaroljon, ha én is készen állok rá. Be is fejezem most, mert tudom, hogy fekete arám már itt van egészen mellettem, és én másra sem vágyom, csak vakon átölelni őt.

Előző oldal Ebenezer