Sok lúd disznót győz, avagy egymillió légy nem tévedhet?

Külvilág / Művészet (953 katt) Jimmy Cartwright
  2010.09.17.

A HungaroCon nem csak azért volt fontos a Lidércfény számára, mert újabb megjelenési, bemutatkozási lehetőséghez, kapcsolatokhoz jutottunk általa, hanem azért is - és ez talán bizonyos szempontból még fontosabb is -, mert prominens személyiségek által nagyobb rálátásunk nyílt a hazai SF/Fantasy érára, illetve a könyvkiadásra. Így merültek fel az alábbi kérdések, amelyeken a helyszínen is rágódtunk már egy sort, de igazán megnyugtató választ nem találtunk. Bizonyára én sem fogok, ám úgy vélem, mégis érdemes leírni az ezzel kapcsolatos gondolatokat.

Jó-e az, ha sokan írnak?

Úgy mondják, a változatosság gyönyörködtet. Ebből elvileg az következik, hogy minél többen írnak, annál változatosabb, sokrétűbb írások születnek. Ezzel eddig nincs is gond. A probléma ott kezdődik, hogy akik írnak, milyen minőségben teszik azt. A profi írók sincsenek mindig topon, nem alkothatnak újra és újra mesterműveket, így belátható, hogy az igen széles palettán mozgó néhány ezer hazai amatőr író alkotásai legalábbis vegyesek. Ma, az internet már gyakorlatilag bárhol elérhető, s akiben kicsit is motoszkál az írói hajlam, annak nagyon könnyű megjelennie a legkülönbözőbb irodalmi oldalakon, vagy akár egy saját blogon. A tapasztalatok azt mutatják - mind a profi kiadók, szerkesztők, mind az amatőr kezdeményezések számára -, hogy, bár sokan írnak, egyre több a rossz minőségű írás, s bizony összefüggésbe lehet hozni a mennyiséget és a minőséget.

Szét kell azonban választani az internet adta lehetőségeket a könyvkiadók által nyújtottaktól. Míg az interneten gyakorlatilag bárki bármikor megjelentetheti a művét (akár e-bookban is), addig a kiadóknál komoly szerkesztőgárdák dolgoznak egy-egy köteten, hogy az általuk és az olvasó által is elvárt minőséget produkálják, ami mindkettejük (a kiadó és a szerző) érdeke.

Persze néhány internetes irodalmi oldalon szintén létezik komoly szakmai háttérrel rendelkező szerkesztőgárda. Egy ilyet böngészve azért az avatatlanabb szemnek is feltűnik a minőségbeli különbség az alig, vagy egyáltalán nem szerkesztett irodalmi oldalakhoz képest.

Érdemes azonban több más szempontot is figyelembe venni, ha teljes képet szeretnénk kapni az amatőr irodalomról, hogy valóban sokan írnak-e, vagy csak úgy tűnik - épp az internet adta lehetőségek miatt. Tudni kell, hogy Magyarország lakosságának 40%-a funkcionális analfabéta. Így elvileg lényegében 6 millió potenciális olvasóval lehetne számolni, ám ez még a legvadabb álmokat is jócskán túlszárnyalja. Egyes írói, kiadói becslések szerint a teljes jelenlegi olvasótábor nagyjából 500.000 főt számlál. (Jó lenne erről egyszer egy konkrét statisztika.) Negyed századdal, azaz 25 évvel ezelőtt egy-egy ismertebb szerző kötete több tízezres példányszámban kelt el országosan, míg manapság alig néhány ezret mernek vállalni a kiadók. Egy kb. 30.000 fős városban is eladtak akkoriban 2000 kötetet, ma örülnek, ha 20 elkel. A kezdő, "névtelen" írók pedig még ennyire sem számíthatnak. Ennek több oka lehet. Részben a gazdasági, társadalmi helyzet romlását szokták felhozni, részben a rengeteg műholdas TV-csatornát, részben az internet elterjedését, az olvasói igények változását, főleg a fiatalok körében, illetve mindezek együttes hatását.

Azonban még mindig jóval többen olvasnak, mint írnak. Saját becslés szerint a különböző hazai amatőr irodalmi oldalakon hozzávetőlegesen 3-4000 alkotó tevékenykedik. Ez a szám egy kiadó szempontjából valóban rengeteg, főleg annak fényében, hogy a neten alkotók legalább 10%-a mindenféle novellákkal, regényekkel, kötetekkel bombázza rendszeresen a hazai kiadókat (szokás szerint egyszerre többet is). Ennyi alkotást pedig lényegében lehetetlen érdemben kezelni. Nem is csodálom, hogy a legtöbben bezárták kapuikat az "házalók" előtt, s inkább pályázati úton, vagy írói műhelyek tagjai közül válogatnak.

Térjünk vissza az interneten publikáló alkotók mennyiségéhez. Egy tízmilliós országban 3-4000 fő nem tűnik soknak, többségük bizonyára az internet megjelenése előtt is írt, csak akkor jobbára az asztalfióknak. Az internet térhódítása azonban alapjaiban rajzolta át az amatőr írók térképét. Aki csak egy parányi késztetést is érzett arra, hogy a fizikai távolságok lényegtelenné válásával bárki számára elérhetővé tegye egy-egy írását, az billentyűzetet ragadott, és szétszórta az elektronikus világ legkülönbözőbb helyein. Az irodalomra éhes közönség pedig megtalálta, jó esetben lehetőség szerint véleményezte, ki-ki vérmérséklete szerint. Több, ma már komoly kiadóknál nyomtatásban publikáló író is így indult neki.

S itt most térjünk ki kicsit a kiadókra. Az ő szemszögükből az a jó, ha kevesen (kevesebben) írnak, azok viszont minőségi munkát adnak ki a kezük közül. Lényegében azt lehet mondani, hogy minden kiadónak - nagyságtól függően - van egy optimális létszámú írói gárdája, akiknek a könyveit biztonsággal ki tudják adni. Az ezen felüli létszám valóban sok. Ám időnként kell egy-egy új arc, ami színt visz a régi palettára. Őket meg lehet találni a fenti módszerekkel (pályázatok, írói műhelyek, nyitott szemlélet), ám az már a kiadó aktuális szellemi kapacitásától függ, melyikkel él, vagy egyáltalán mennyire tudja, meri felvállalni a tehetséges alkotókat.

A netes irodalmi oldalak szemszögből nézve viszont az a jó, ha minél többen írnak, még ha azok nem is olyan színvonalas munkák. Nyilván minősíti az adott oldalt a náluk megjelent művek minősége, ám valójában itt az is számít, hogy ki az, aki beküldi hozzájuk a műveit, s annak milyen szintű tehetsége van. Tény, hogy a többség teljesen átlagos alkotásokkal rukkol elő, egyesek szó szerint borzalmasat dobnak össze, ám néhányan fényes gyémántként ragyognak fel. Ezen tehetségek pedig korántsem biztos, hogy maguktól, az oldal szerkesztőinek, olvasóinak bátorítása nélkül eljutnának egy-egy kiadó kapujába. Márpedig - véleményem szerint - így több színvonalas, érdekes, egyedi novellától, regénytől estünk volna már el, mi olvasók eddig is.

Az interneten való megjelenés valójában nem jelent rangot, ám azoknak, akik keresik a kiugrási lehetőséget, éreznek magukban némi bátorságot, azoknak egy jó ugródeszka lehet. Mindamellett természetesen nekik érdemes annyi pályázaton indulni, amennyin csak tudnak, ha csak a "futottak még" kategóriába kerülnek is.

Szóval jó-e az, ha sokan írnak? Van ugyan jó és rossz oldala is, ám a magam részéről úgy gondolom, valójában jó, ha sokan írnak. Ezt pedig nem azért mondom, mert a Lidércfény főszerkesztője vagyok, s én annak örülök, ha minél többen próbálnak meg valamit papírra (monitorra) vetni. Sokkal inkább azért jutottam erre a véleményre, mert az írásnak, az irodalomnak bizony oktató, nevelő hatása van, gondolkodásra, elmélkedésre késztet. Így hát minél többen írnak, annál többeknek lesz igénye az olvasásra - hiszen a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ismerősi kör bizony elolvassa az egyes személyek írásait -, ami pedig oda vezet, hogy egyre többen sajátítják el akaratlanul is a nyelv szabályait, új szavakat tanulnak meg használni, ezáltal remélhetőleg egyre inkább elvárják a minőséget. Nem utolsó sorban pedig új gondolatok, vélemények születnek, amelyek bizonyos mértékben akár a világot is képesek megváltoztatni.

Kell-e egy írónak komfortzóna?

A 2010-es HungaroCon második napján került sor egy beszélgetésre a szervezők (Pete László, Antal József) és a Lidércfény két képviselője, Jimmy és Homoergaster, valamint a közönség között. Itt vetődött fel az a kérdés, hogy hol húzódik a határvonal az amatőr és a profi író között. Ha jól emlékszem, ennek kapcsán felhoztunk néhány példát, többek között (csak így név nélkül ) Maggoth-ot. Ő ahol csak lehet, pályázik, rengeteg ötlete van, és ideje is, hogy azokat leírja. Főleg a Karcolaton publikál, ahol rendre "ízekre szedik" az írásait, ami persze egyáltalán nem baj, hiszen így segítenek neki jobb íróvá válni. Viszont az állandó "szekálás" bizony lelkileg és szellemileg is kimerítő lehet, így hát keresett magának egy helyet, ahol kissé barátságosabb a hangulat - így talált a Lidércfényre, amely saját bevallása szerint a komfortzónája lett.

A jelenlévők, akik ismerték Maggoth munkásságát, egyetértettek abban, hogy a "srác" istenadta tehetség, ám a közönség soraiban ülő Anthony Sheenard, a maga lényegre törő módján kimondta az igazat: ha Maggoth kétszer annyi időt fordítana egy-egy írására, ergó kevesebbet írna, sokkal nívósabb műveket alkothatna. (Nem szó szerinti idézet.) Ebből következően pedig azt is kijelentette, hogy ne legyen komfortzónája a Lidércfény. Bizony, van ebben némi igazság, legalábbis abból a szempontból, hogy ha nincs állandó nyomás alatt valaki - s legyen az bármely tehetséges író -, hajlamos elkényelmesedni, fércmunkákat kiadni a kezei közül, még ha az ötlete jó is. Másrészről viszont valamikor pihenni is kell, időnként ki kell kapcsolódni, fel kell töltődni. Szóval szerintem önmagában nincs azzal gond, ha valakinek valahol van egy komfortzónája (nagyon tetszik nekem ez a kifejezés ), ha tudja, mikor pihenhet, lazíthat, s mikor kell magát igazán odatennie. Talán - többek között - ez különbözteti meg a profit az amatőrtől.

Hosszú farkú e-bookok forradalma?

Mint az a 2010-es HungaroCon-ról készült beszámolóból (majd) kiderül, volt egy be nem tervezett előadás, amelyben amerikai stílusban megtudhattuk, mit is tud az Apple új terméke, az iPad, hogy természetesen képes e-book olvasóként is funkcionálni, s hogy az Apple-nek már van is konkrét üzleti stratégiája ennek kiaknázására. Nos, ez idáig mind szép és jó, az iPad tényleg marha klassz kütyü, ám a könyvkiadási modellt valahogy nem vette be a közönség gyomra. Főleg a szakmában dolgozók vetettek fel több problémát.

A lényeg az, hogy az Apple terve nagyjából úgy néz ki, hogy a Földön megjelenő összes e-book-ról értesítést küld a Föld minden lakójának - hiszen 10 év múlva mindenkinek lesz egy iPad-ja, mert nulla forintért hozzájuthat majd, mint manapság egy mobiltelefonhoz -, (tehát gyakorlatilag elvégzi a marketinget) amelyekből majd az adott személy kiválasztja, melyiket szeretné megvenni. Mindezért jelenleg az eladási árból csekély 30%-ot kér. Ez elsőre soknak tűnhet, ám ha azt vesszük, hogy jelenleg a könyvterjesztő hálózatok 50-60%-ot "nyúlnak le" az eladási árból - amiért vagy jár megfelelő marketing, vagy nem -, akkor már egészen barátságos. Azon túl, hogy kissé utópisztikusnak tűnik az elképzelés (ma sincs minden embernek mobilja), az Apple e-book kiadásával kapcsolatos problémakör ott kezdődik, hogy gyakorlatilag bárki, aki kiadási szándékával megkeresi az Apple-t, bizton számíthat a megjelenésre, mindemellett egy magánszemély esetében saját magának kell intéznie a tördelést, a szerkesztést, a borítót, a korrektúrázást, a lektorálást, stb.

Természetesen a papír alapú könyveket kiadó cégek is szerződhetnek az Apple-el, akár 10-20%-ot nyerve a terjesztési költségeken, nem is beszélve a nyomdai kiadásokról. Bennük eddig is többnyire meg lehetett bízni, így bizonyos, hogy egy e-book-ként kiadott kötetet is ugyanolyan gonddal készítenek majd elő. Ha pedig az e-book sikeres, a nyereségből kézzel fogható könyvet is készíthetnek - hiszen valójában az emberek jobban szeretik a könyvet lapozgatni, mint egy monitorszerű elektronikus kütyüt tapogatni.

A mai tendenciát nézve azonban - főleg az amatőrök körében - boldog-boldogtalan beküldené "élete nagy regényét" a kiadás reményében, s mivel az Apple modellje sokkal inkább üzleti, profitorientált, mint minőségre törekvő, ezért majdnem biztos, hogy meg is jelenne a kínálatban, ugyanolyan szintű marketinggel, mint pl. egy nemzetközileg elismert SF íróé. Szép ez az esélyegyenlőség, és nyilvánvaló, hogy az elismert SF író e-book-ként megjelent művét nagyságrendekkel többen vásárolnák meg, ám így ténylegesen is eláraszthatja a könyvpiacot a sok szellemi szemét. Ezeket az olcsó kategóriás könyveket nevezik szaknyelven hosszú faroknak, s már ma is ezek tartják el az egyes kiadókat. Hasonlóak ezek a régi ponyvákhoz, ám minőségben sok esetben jóval azok alatt vannak (főleg mondjuk egy Rejtő kötethez viszonyítva).

Itt pedig vissza is érkeztünk az első témához, miszerint jó-e az, ha sokan írnak. Amennyiben a fenti módszer ténylegesen megvalósul, és gyakorlatilag kontroll nélkül kerülnek fel mindenféle e-book-ok, akkor az bizony nem hogy jó, hanem egyenesen katasztrófa.

A conon kialakult vita után úgy gondolom, ez az a probléma, amely mellett nem szabad szó nélkül elmenni. Valahogyan - teszem azt kiadói nyomásra - rá kell kényszeríteni az Apple-t, hogy kontroll nélkül, egyáltalán magánszemélytől ne fogadjon el saját kötetet, vagy ha mégis, akkor szervezzék meg (akár magasabb százalékért cserébe), hogy korrektúrázzák, szerkesztik, lektorálják, borítózzák, stb. Hiszen, akárcsak a polcról levett könyvek esetében, az e-book-oknál is elvár a vásárló a pénzéért egy minőséget, de legalább azt, hogy a mű ránézésre rendben legyen.

Nos, elég hosszúra sikerült ez a gondolatsor, de remélem, érthető volt, mint is szerettem volna mondani. Lehet a fentiekkel nem egyetérteni, vitába szállni, véleményezni, helyeselni, hiszen ezen tevékenységek mindegyike azt jelenti, hogy érdemes volt rászánnom pár órát a gondolataim rendbe szedésére és leírására.

Előző oldal Jimmy Cartwright