MMRRPG

A jövő útjai / Novellák (1932 katt) kissdoz
  2013.01.26.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.

Massively Multiplayer Real Role-Playing Game

Az utca, mint mindig, kihalt és puszta volt, csupán kiégett autóroncsok díszítették itt-ott a járdaszegélyeket. Nem vacakoltam sokat a látvány tartósabb kémlelésével, inkább megindultam a szemközti, még ép házhoz. Az ajtó szinte kitárul érkezésemre, mintha még mindig lenne benne némi szufla, talán egy bevásárlóközpont lehetett valamikor, ahova mindenki elment megvenni az akciósabbnál akciósabb termékeket, hogy ki ne tűnjön a sorból, de most csak egy omladozófélben lévő épületkomplexumnak látszik, melyet még nem őrölt el teljesen az idő kereke.

A benti kép sem lepett meg túlzottan, csupán a rég kivilágítatlan neoncsövek, feltört kirakatok, kifosztott helyiségek. Elindultam a lift felé, hátha akad még használható alkatrésze, amit értékesíthetnék, ám csalódnom kellett, be volt ragadva két szint között, elektromosság pedig nemigen volt fellelhető a környéken, bár nem is biztos, hogy bírná a gyomrom a benne rejlő látványt. Céltalanul kódorogtam hát tovább reménykedve, hogy akár a legkisebb értéket is fellelhetem, esetleg némi fegyverszerűséget, vagy egy jó kis pengeélezőt, abból is elkelne nekem egy új. Viszont, ha bármilyen kincs rejtőzködik is ezek között a falak között, nem akar kikerülni a fényre.

Negyedórányi céltalan keresgélés után végre találtam egy üzletet, amit talán az elhelyezkedése miatt nem is nagyon fedezhetett fel olyasvalaki, akihez nem kegyes a szerencse istennője, pedig nekünk már csak ő maradt meg, mint isteni figura, a többit mind cáfolták azok az öltönyös balfácánok a zárt részlegekben.

Az üzlet táblájáról még leolvasható volt az egykori játékgyártó cég emblémája két magánhangzó, egy E és egy A. Kölyökkoromban is szerettem ezeket a boltokat róni, csak teljesen más céllal. Mielőtt beléptem volna a félhomályba, felráztam a zseblámpámat, hogy némi plusz fényerőt biztosítsak magamnak. Odabent nem várt semmi különös, csak a földön heverő rengeteg számítógépes játék, amely arra utal, hogy valaki, aki itt járt, nem fogta fel ezeknek az antikvitásoknak az értékét. Néhány dobozon még meg-megcsillant a bontatlanságára utaló védőgázos fólia, így hát ezeket vettem fel először, mert biztos voltam benne, hogy ami benne van, valószínűleg ép.

Összesen tizenhét darabot találtam. Miután mindet a táskámba helyeztem, elindultam hátra a raktárhelyiség felé, ami még további bontatlan csomagolások reményében csábított. Meglepő módon teljesen üres volt, amit azért furának tartottam az előtér állapotához képest. Már fordultam meg, mikor egy lövés hangja ütötte meg a fülem, gyorsan a falnak vetettem a hátamat, és a lehető legkisebb gömböccé préseltem össze a testemet, így ültem ott két hosszú percig, és nem történt semmi, fülelni kezdtem, hátha léptek zaját is fel tudom fedezni a két ziháló lélegzetvétel között, ám nem hallatszott semmi.

Egy régi filmben láttam, hogy az indiánok úgy mérték fel az ellenség mozgását, hogy fülüket a földre tapasztották, így én is hasonlóképpen tettem, hátha a léptek által keltett tompa puffanások hallhatóvá válnak, de nem hallottam semmit, csak egy halk, folyamatos zümmögést, amelyet nem tudtam mire vélni, majd hirtelen beugrott, mire is emlékeztet a hang engem, a régi számítógépeknek volt hasonló moraja a hűtési rendszerük miatt.

Levettem a táskámat és leültem a padlóra, hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem. Kihalásztam egy üveg vizet a cuccaim közül, majd kipakoltam a zsákmányomat is. Sorra kibontogattam a tokokat, a lemezeket pedig egymásra pakoltam szép kis stócot készítve így, kihúztam az övemből a lézervágómat, bekapcsoltam és hat gyors és egyszerű mozdulattal surikeneket formáztam vele a játékokból. Az övtáskámba pakoltam frissen elkészült dobóalkalmatosságaimat, meghúztam a vizesüveget, majd mindent a helyére raktam. Fejemet a falnak támasztva, fürkészve kutattam az egyre jobban kivehető halk zümmögést, ha nem ülök le pihenni, talán észre se veszem a hangot.

A padlót nagy betonkockák borították szép szimmetrikusan, a falon viszont helyenként hiányzott a csempe, ami várható is volt tekintettel arra, hogy a nagy klímaváltozás óta nem élt ebben a régióban senki, még állatok is csak elvétve tévedtek erre. Persze akad a földön olyan hely, ahol minden rendben, a levegő is pont jó, autók mászkálnak mindenfelé, az emberek mosolyognak, dolgoznak, űrutazásokat terveznek, az alsóbb szinteken a mezőgazdasággal foglalkoznak, ám ennek is megvan az árnyoldala, mégpedig az, hogy az ember nem nagyon tud kiemelkedni abból a társadalmi rétegből, amibe beleszületik, így három út áll mindenki előtt nyitva, a telepesi élet, amikor mindenüket eladják, hogy egy űrutazást vehessenek egy távoli bolygóra, ahol talán új életet kezdhetnek, vagy pedig ottmarad, és bíznak a csodában, dolgoznak napi kilenc-tíz órát, fenntartják a családjaikat, ha van. Ezzel pedig ki is mertettük az ottani életről rendelkezésemre álló információkat.

Az utolsó választási lehetőség a Sötétben járók tábora, ami annyit takar magában, hogy elhagyva az életre fenntartott rezervátumokat, az emberek saját magukra utalva élik túl mindennapjaikat, ebbe a csoportba tartozom én is. A magam huszonnégy évemmel a második legidősebb Sötétben Járó vagyok, ami gondolom, azért sokat elárul az életviszonyunkról.

Ahogy jobban szemügyre vettem a padlót, feltűnt, hogy helyenként a betonlapok találkozási pontja eltérő rést von maga után. Odakúsztam és közelebbről is megvizsgáltam, ahogy a fülemet is odatapasztottam, a zúgás hirtelen felerősödött. Zsebemből egy zsebkést halásztam elő, majd a résbe dugva kotorászni kezdtem ott. Legnagyobb magdöbbenésemre halk, hidraulikus szisszenés kíséretében feltárul, alatta pedig egy lejárat tűnt fel. Bicskámat továbbra is markolva indultam meg lefelé, közben pedig azon töprengtem, hogy vajon mi lehet odalent, egy élelmiszerraktár, amit a katonaság rejtett oda, esetleg egy víztározó, vagy netalántán az egyik hírhedt banda szálláshelyét sikerült felfedeznem. Amint egy közelebb értem a lépcső alján lévő ajtóhoz, annál tisztábban hallottam a zúgást, mely egy élénk emléket ébresztett bennem, mégpedig azt, amikor kiskoromban édesapámat figyeltem, amint dolgozik, sajnos a mai napig nem tudom, mit csinált, de már nem is tudnám megkérdezni tőle, mert elment. Mármint az űrbe anyával és a húgommal együtt.

Halkan koppanásig lenyomtam a kilincset, majd nekiveselkedtem az ajtónak, ami hangos nyikorgás kíséretében elindult befele, odabent különös látvány fogadott. Rengeteg világító ablak, zúgó dobozok és székben ülő, legkevésbé se egészségesen kinéző emberek voltak, és mindegyikük valamilyen szürke, ovális dolgot nyomogatott rendszertelenül. Ahogyan elindultam a sorok között, senki sem fordította felém a tekintetét, én viszont végigfuttathattam tekintetemet azon, melyet olyan nagy bőszen bámulnak. Volt olyan, ahol autók mentek ide-oda, volt, ahogy emberek harcoltak egymással, és pár olyanon is megakadt a tekintetem, melyben olyan érzésem támadt, mintha az én kezemben lenne a fegyver. Aztán hirtelen eszembe jutott minden a gyerekkoromból, hogy mivel töltöttem unalmas hétvégéimet, mibe öltem órákat csak azért, hogy elérjek benne valamit, és így már értettem, mit csinálnak itt az emberek.

- Rendben, mindenki állítsa meg a játékot és irány a menza, vacsoraidő! – hallatszott hirtelen az egyik monitorból, melynek hatására szinte gépiesen egyszerre mindenki az Esc gombra helyezte az ujját, és megállította a dolgát, majd a gurulós székből ki sem szállva elkezdtek rendezett sorokban a szoba túlsó felében lévő helyiségbe vonulni, de rólam továbbra se vettek tudomást, csak kikerültek, mintha egy láthatatlan akadály lennék, és nem is tudják, miért kerültek ki.

Miután egyedül maradtam, furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és gyorsan utánuk szaladtam, hátha én is kapok egy kis ételt, ennek hiányára gyomrom hangos kordulása világított rá. Ám utamat már az ajtóban két darab jó erőben lévő férfi szakította félbe, akik kék egyforma ruhát viseltek, ami jól kitűnt a többiek egyhangú fehér-fekete csíkos ruhái közül. A bal oldali elővett valamit a zsebéből, majd felém tartotta, amitől elvesztettem az eszméletemet és elsötétült a világ.

Amikor legközelebb kinyitottam a szememet, egy székbe voltam kötve, és egy lámpa világított a szemembe, elkezdtem fészkelődni, de csak nem sikerült meglazítanom a szíjakat, ám azt tisztán éreztem, hogy azokat a pengéket, melyeket a testemen rejtettem el, nem távolította el senki. Az alkaromhoz ragasztott késdarab lassan engedett a rángatózásomra, és sikerült kicsúsztatnom egészen a kezembe későbbi felhasználásra.

- Kik maguk és mit akarnak? - kiáltottam hangosan, mire halk motoszkálás és sustorogás hallatszott.
- Mi vagyunk ennek a létesítménynek a vezetői, és te betolakodó, vagy ami káros lehet a bent élők nyugodt állapotára, ezért most elviszünk téged az agymosó szobába, amint az készen lesz – érkezett a rideg hűvös szinte gépies válasz.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnő ideig várakoztam, mire leoltották a fényt és ismét feltűnt a két egyenruhás fickó, ahogy jobban szemügyre vettem őket, zsebükben ott púposodott a tárgy, amivel az imént elkábítottak, de úgy gondoltam, ezúttal más véleményen leszek a dolog iránt, ezért, mikor bal kezem szabaddá vált, melyben a penge volt, egy jól irányzott vágással a nekem éppen közreeső őr torkát átvágtam. Mire társa feleszmélt volna, neki sem állt túl jól a szénája, így hamar a túlvilágra tereltem útját. Lehajoltam és a csizmámba lévő hatlövetű revolverre cseréltem igencsak vérben fürdő fegyveremet, majd elindultam arra, amerre a kijáratot véltem, berúgtam az ajtót, de csalódnom kellett, az ugyanis egy irodába nyílott, ahol minden fal tele volt monitorokkal, melyeken a biztonsági kamerák felvételei mentek a komplexum minden pontját mutatva.

Kihátráltam, s szemmel máris újabb ajtók után kutattam, melyből újabb kettőt fedeztem fel, találomra kiválasztottam egyet, de még mielőtt bármelyiken is átmentem volna, hirtelen eszembe jutott, hogy milyen hasznos kis dolog lapul a vörössé váló ingű őrök zsebében, így gyorsan azokat is magamhoz vettem. Szinte egy örökkévalóságba került, de végre egy ismerős szobába értem, név szerint az étkezőbe, amely teljesen üres volt, és csak egy-két foszforeszkáló állólámpa adott némi világosságot. Hirtelen nyílt az ajtó, én pedig reflexszerűen a legközelebbi asztal alá vetettem magam, kezemben pedig régi hatlövetűmet szorongattam.

- Kapják el, nem menekülhet meg! – mondta egy mérges hang, és több őr is átrobogott az ajtón, melyen az imént megérkeztem. Három kopaszodó ember maradt csak ott, arcukon pedig nyugtalanság tükröződött. Felálltam, pisztolyom pedig feléjük szegeztem.
- Istenem! – kiáltott fel az egyik.
- Nem, csupán én – válaszoltam ironikusan. – Mi folyik itt, mit keresnek itt ezek az emberek?
- Ők itt a mi pácienseink – habogta egyikük –, azért vannak itt, hogy ne kelljen a külvilág gondjaival foglalkozniuk, hanem élhessék nyugodt, virtuális életüket.
- Nem gondolják, hogy ez undorító, így tartani az embereket?
- Miért, így legalább van egy céljuk, az, hogy amivel játszanak, abban a legjobbak legyenek.
- Nekem is az a célom, hogy a legjobb legyek, de nem ilyen áron, ezek már nem is emberek, hanem gépek. Csak ülnek egész nap, és valami idióta játékkal játszanak.
- Ön szerint maga mit csinál? - szegezte nekem a kérdést az iménti.
- Élem az életem, segítek az embereknek, dolgokat viszek nekik, amiért ők is adnak valamit, növelem a ranglistai helyemet, kutatok jobb és jobb cuccokért, melyeket vagy eladok, vagy felhasználok és...

Ekkor döbbentem rá, hogy én se csinálok mást, mint ezek az emberek, csak azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy én nem kezdhetem újra. Hiszen mit is csinálok tulajdonképpen, segítek az embereknek, amiért hírnevet szerzek, és ugye minél több a hírnév, az embernek annál jobb, akárcsak a játékokban, más emberekkel harcolok, eldugott helyeken mászkálok, ahol mindenfélét találok. De nem. Én más vagyok, nekem van mit vesztenem, ezeknek az embereknek már semmijük sincsen.

Kezemben a pisztoly megremegett, és hallottam, amint valaki elsüt egy fegyvert, a mellkasomba hirtelen égő érzés támadt, majd iszonyatos kín, mely elborította a tiszta tudatom. Meghaltam. Hangok vettek körül, némelyik erős, némely halk, szinte suttogó, de egy kivált a többi közül:

- Újjászületés a legutóbbi mentőpontnál. 3...2....1

Amikor legközelebb kinyitottam a szememet, egy székbe voltam kötve és egy lámpa világított a szemembe, nem voltam megkötözve, és a két őr teste továbbra is ott feküdt a lábamnál, de mellkasukon ezúttal egy hatalmas 0 volt jól kivehető. Ránéztem az enyémre, mert olyan érzésem támadt, mintha leégett volna, de csak egy hatalmas 2-es világított rajta, felálltam és a megfigyelő terem felé vettem az irányt.

Megkerestem azt a képet, mely az étkezőt mutatja, alaposan szemügyre vettem, és mintha magamat véltem volna felfedezni benne, ahogy arccal a földön fekszem hátamon egy lyukkal.

Előző oldal kissdoz
Vélemények a műről (eddig 1 db)