Világvége turiszt
A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.
Rita megállt a viharvert présház közelében, a diófa alatt. A szertegurult termések között nagy szemű lánc árválkodott.
- Vajon hol van a többi ember? – mormolta maga elé.
A fiatal nő a ház felé fordulva elaraszolt a legközelebbi sorig, ahol a felkopaszodott tőkén egy laza fürt fénylett. Levágta és enni kezdte. A sárgabarackot imádta, de ma élvezettel falta a savanykás, apró borszőlőt is. Az elvadult szőlősorok között felgyomosodtak az utak. Rita edzőcipőben is észlelte, hogy puha a talaj. Errefelé bizonyára kevesen járnak, gondolta. Hajnal óta, pontosabban tegnap este óta, amióta lekerült a buszról, nem evett semmit. Hogyan is jutott idáig? A napra pillantott, majd le az árnyékokra. Úgy saccolta, hogy akár délelőtt tíz óra is lehet. Ahhoz képest, hogy november elsejére esett a régóta várt nap, Rita vékony nadrágban sem fázott. Feketerigó húzott át felette az égen. A présház tokostól kitépett ajtónyílása mögött félhomály uralkodott, belülről semmi mozgás.
Lassan közelített és bekiabált:
– Halló, jó szándékkal jövök! Valaki?
Szavaira mocorgás támadt. Rita hátrahőkölt, vállán meglendült a hátizsák.
– Rita?
– Lénárd? – Meglepetésében a lány egy pillanatra megfeledkezett az óvatosságról, azonnal belépett és folytatta is: – Mit keresel itt?
– Szerintem nagyjából azt, amit te: élelmiszert, lehetséges szállást, szerszámokat, fegyvert – sorolta a harmincas évei közepén járó, nagydarab férfi.
– Tudod, hogy nem úgy értem.
– Ez a ház már üres, átnéztem. Gyere, nincs sok időnk! – és megfogta a lány kezét.
Rita Lénárd kezére nézett, a férfi visszahúzta, zavartan zsebre rakta és mosolygott:
– Értem én, ez nem töltött káposzta, felmelegítve már nem jó.
– Szóval, hogyan kerültél ebbe a helyzetbe? – kérdezte újra a lány.
– Hogy is mondták? „A világvége téged is utolér.” Emlékszel?
A ház előtt Rita elővette az iránytűjét: – Én kelet-délkelet felől jöttem. És te?
Körös-körül csend, és csak az enyhe szellő billegtette a leveleket.
– Látom, hogy készültél, de még nem vagy teljesen kész arra, ami előttünk állhat. Meghallottad a hangom és azonnal, minden előkészület nélkül bejöttél a présházba… Mi van akkor, ha nem én vagyok, hanem valaki meg akar téveszteni? Mi van akkor, ha valaki fogva tart engem és az ajtó mögül rád ront és leteper, megerőszakol, vagy megöl? Vagy ebben a sorrendben?
– Szerintem menjük arra! – mutatott Rita nyugat felé. – Ott a völgyben házakat látok.
– Azok a legveszélyesebb helyek, de te tudod – bólintott a férfi és megindultak lefelé. – Mi is vagy most? Úgy értem, amikor dolgozol. Motivátor?
– Te őszülni kezdtél? – simított Lénárd halántékára Rita. – Nem motivátor, moderátor. De már csak múlt idő. Most takarítok: lakásokat, kerteket.
– Én is! – derült fel Lénárd borostás arca. – Mások összeszemetelt számítógépét.
A völgyben látszólagos csend fogadta őket. Falu lehetett valamikor, de már a járdalapok helye is alig látszott. Az egykori úttest feltöredezett, repedéseiből itt-ott tépett bokrok törtek elő. A kerteket felverte a lábszárközépig érő gaz, felettük ritkás, karnyi törzsvastagságú bálványfa és akác magasodott. Ha voltak is itt emberek, gondoskodtak arról, hogy ne lehessen könnyen észrevenni őket. Lénárd elvetette Rita javaslatát, miszerint vegyenek fel egy botot, kössék rá a lány fehér kendőjét és így közeledjenek a házak felé; a botot viszont megtartotta a kezében.
– Közelharcnál jobb, mint a kés. Fogadjunk, hogy nálad az van! – bökött fejével a lány felé.
– Bicska – ismerte be Rita.
Az első házból két oldalfal maradt meg: az utcára néző megroggyant, a födémet elhordták. Cserép- és üveghulladék borította az egykori szobákat. Az összeroskadt falak vályogból készülhettek, állapította meg Lénárd. A bal sarokban a kéményből származó, kimosott kátrány feketéllett. Finomszemcsés anyagának csípős illatát Rita anélkül is érezni vélte, hogy ténylegesen megérintette volna a puha, téglatörmelékes anyagot. Az üres ablakszemen keresztül a ház belsejébe omlott agyagos talajon zöld juhar tört utat az ég felé. Számtalan apróbb elágazás árulkodott arról, hogy a hosszú, egyenes ágakat rendszeresen lenyesik. Rita megborzongott a gondolatra, hogy kihegyezés után mire lehet még használni ezeket. Lénárd a ház körüli hulladékot túrta meg a bottal, és elkapta Rita pillantását.
– Az nem lesz jó botnak, mert túl gyenge. Nyársnak legfeljebb.
– Hé, maguk!
A borízű, akadozó hang távolabbról jött. Lénárd beugrott a következő ház kerítéséből megmaradt betonmorzsalék mögé és a fedezékbe magával húzta Ritát is. Lehajtott fejjel várakoztak egy darabig, és az üveg recsegése elárulta, hogy a férfi botladozva megindult feléjük.
– Nem érdemes bujkálni, hahó! – hangzott most már egészen közelről.
Felálltak, Lénárd előretartotta a botot, majd rövid megfigyelés után leengedte. A férfi ötven felé járhatott, pulóvert és melegítőnadrágot viselt. Kezében üveget szorongatott és elnagyolt mozdulattal valahová a háta mögé mutatott:
– Ott gyűltünk össze egy páran, jöjjenek velem!
Fülöp az egykori falu távolabbi végén álló házhoz vezette őket. Megkerülték az ablak nélkül ásítozó nyílásokat, a kopott falakat. A veranda ablakszemeit szöggel rögzített ruhadarabok pótolták. Az elektromos fali szekrényből koszlott vezetékek tekergőztek a fényre. Az udvarban frissen kivágott akác sárgás csonkjai meredeztek, a gazban két fiatalember a levágott ágakat erősítette össze. A magas, szemüveges felnézett:
– Sziasztok, Dénes vagyok.
– Létrát csináltok? – kérdezte Rita a kölcsönös bemutatkozás után.
– Megjavítjuk a tetőt! – mutatott az alacsonyabbik a házra, majd a mellette levőre. – Utána pedig az a másik ház jön.
– Ti le akartok itt telepedni? – Lénárd ingatta a fejét.
– Ha egyszer minket itt ért utol a világvége – válaszolt Dénes.
– És mi az értelme a letelepedésnek, ha két hét alatt vége az egésznek? – Ült le Rita egy vastagabb ágra a másik fiatalember mellé, aki szorgosan folytatta a munkát.
Fülöp válaszolt helyette:
– A fene akar letelepedni! Különben is, nem tudhattuk, hogy ez vár ránk.
– Még hogy nem tudtad, igenis tudtad, hogy mibe rángattad bele a családodat!
A sírós női hang bentről a házból, szokatlanul alacsonyról szólt. A nő talán feküdt, talán csak görnyedt odabent, talán egy ottfelejtett ágybetéten, talán a feltépett parketta maradványain, talán a szürke, göröngyös salakbeton padlón. Szavai köhögésbe fulladtak. Fülöp meghúzta a bort. Lénárd elindult a ház felé, de a melegítőnadrágos férfi feltartotta a kezét és elállta az utat.
– Ellenséges csoportokkal nem találkoztatok? – állt fel Rita, és körbejárta a készülő létrát.
– Nem. Ez nyugis hely, a szőlőhegyről messzire ellátni, és ha velem jöttök, megmutatom a patakot is.
Lénárd újra kezébe vette a botot és Dénessel hármasban elindultak. Kerülgették a falu szélén hosszúkás sávban, embermagasság felettire feltornyozott fémhulladékokat. A traktormotorok, ajtók, karosszéria-elemek, kiürült gázpalackok, gázkazánok, konvektorok között viszonylag lassan haladtak. Rita mesélni kezdett:
– Nem tudom, hogy milyen ez a hely, nem tudom, hogy érdemes-e letelepedni. Július első hetében hallottam először erről a világvégéről. Takarítok egy menedzser lakásában. Márton fiatalabb nálam, mégis jobban tudja, hogy mit akar. A cége grafikai munkákat végez, ő viszont eldöntötte, hogy könyvet ír az apokalipszisről. Azt is eldöntötte, hogy ebben is sikeres lesz. Mintha ez csak az elhatározáson múlna. Szóval egyik nap, amikor vittem el a lábosaimat, mert hetente kétszer főzök is neki, mesélt a felhívásról, a következő nap pedig már tele volt vele a tv. A harmadik nap Márton beadta a jelentkezésemet ide, helyettem is. Nem zavart. Úgy voltam vele, hogy a munkáim megvárnak. Idejönni ugyanolyan lehetőség, ugyanolyan jó, mint otthon maradni.
– Lehet, hogy ez a Márton úgy gondolta, hogy aki hamarabb jelentkezik, az jobb, biztonságosabb helyet kap? – vetette fel Lénárd.
– Nem tudom. Állítólag medvéket, farkasokat és vaddisznókat is telepítettek a területre – emelt le Dénes egy nagyobb lábast a kupacról, megforgatta, fény felé tartotta, megtapogatta.
– Nektek is az volt a benyomásotok, hogy az irodaház tiszta volt, mérhetetlenül tiszta? – kérdezte Rita. – Olyan tiszta, mint amiben nem is lakik senki.
– Hát azért irodaház… – mosolygott Dénes.
– Persze – válaszolta a lány. – Értem, de olyan érzésem volt, mintha gépmúzeumban járnék. Kirakatban. Bemutatóteremben, ha értitek, mire gondolok.
Dénes bólintott.
– Kissé a szervezők is gépiesek voltak, nem? A robotokkal kapcsolatos ösztöneid mit mondanak? – nézett Lénárdra.
Dénes megállt a sétában:
– Ti ismeritek egymást egyébként is? Nem csak ma találkoztatok, ugye?
– Ami azt illeti, a főiskola után egy ideig együtt éltünk – mondta Lénárd és leszúrta a kezében levő botot.
– Az régen volt – mondta Rita, és haladt tovább a zsombékos rét felé, ahol száraz sáscsomók integettek a szélben.
– Tehát ez itt a tó. Nagyjából öt kilométerrel odébb – mutatott Dénes a szemben levő domb oldalára –, folyik a patak. Én ott ébredtem ma reggel.
– Én a szőlőhegy másik oldalán – bökött a háta mögé Rita.
– Én pedig egy présházban – mondta Lénárd.
– Visszatérve a szervezőkre – folytatta Rita az emlékezést –, olyan pontosan végezték a munkájukat. Semmiféle felesleges mozdulatot nem tettek, semmiféle felesleges szót nem mondtak ki. Válogatniuk kellett közülünk, pedig nem gondoltam volna, hogy sok jelentkező lesz. Ki akarna világvégét játszani?
– Kamaszok, adrenalinnal túltöltött izomagyúak? Ahogy láttam, ezekből is akadt bőven a folyosókon – vigyorgott Dénes.
– Mindenki szerencsét akar próbálni, nem? – mondta Lénárd és mielőtt leguggolt volna a tó partjára, a bottal megszurkálta a vizet. – Különben is, ott volt a Programigazgató, ő biztosan nem lehetett robot, már ha el is hinném ezt az elméletet.
– Neked is az volt az érzésed, hogy kívülálló? – kérdezte Rita.
– Aki gyanús lehetett, az a Programvezető Menedzser – nézett rá Dénes megütközve. – Egyszerre volt szolgálatkész, figyelmes, de a fontossági listáján nem mi voltunk az elsődlegesek.
– Ugye? – bátorodott fel a lány.
– Furák vagytok – mondta Lénárd.
Letelt a két hét, a második vasárnap déltájban körbeülték a közös asztalt a vaddisznóragu romjai felett. Bár mosógépdobból egy aprócska kályhát rögtönöztek és elég vályogot is találtak ahhoz, hogy megnagyobbítsák, az időjárás kegyes volt hozzájuk: nem fagyott, és esni is csak éjszaka esett. Mintha csak valaki még az időjárást is így rendezte volna, hogy ne legyen nagyon kellemetlen az itt tartózkodás. A letelepedés-pártiak meggyőzték az időközben hozzájuk csapódó útitársakkal együtt húsz-huszonöt tagúra duzzadt kis csoportot. A többség megtalálta a számítását: csapdával, vagy kezdetleges dárdával vadásztak, asztalokat és más bútorokat építettek.
Fülöp keze ügyéből elfogyott az alkohol, és egy talicska összeeszkábálásán törte a fejét. A felesége kerülte a többiek társaságát: a sírástól legyengülten a fal felé fordulva többnyire az ágyán kuporgott, figyelemre sem méltatta a kijavított és napjában egyszer felmosott hajópadlót.
Dénes és Rita feltérképezte a tavat, bejárta a két hegyoldalt. Lénárd aggódása miatt, és mert időnként elnyújtott, fájdalmas vonítások lengték be a falu szélénél rejtélyes módon növekvő mocsarat, éjszakára mindig visszajöttek.
Aznap a pénteken fogott állat utolsó darabjait főzték meg kikapart csicsókával, elfajzott murokgyökérrel, vágott csalánnal, a vadfokhagyma gumójával fűszerezett lében. Ragunak nevezték, bár mindannyian láttak már jobb ételt ettől. Hiányzott a krumpli és a rizs, de Dénes szerint jó volt a föld.
- Igen, jó a talaj. Jó lesz majd valakinek, aki egyszer erre jár. Én már vágyom a gépeimhez vissza – vágta oda bosszúsan Lénárd.
- Nem tudom, tőlem akár maradhatnánk is – nyújtózkodott Rita. – Bár a fagy ellen még nincs tökéletes védelmünk.
- Ne aggódj! – mondta Dénes – Fa van elég. Az ajtókat, ablakokat is meg tudtuk javítani.
A sötétség beálltával mozgolódás támadt, nyugtalanság vett erőt a csoporton. Páran azt javasolták, hogy maradjanak együtt a közösen megtalált helyen, mások szerint mindenkinek vissza kellett volna mennie arra a helyre, ahol a legelső napon felébredt. Erre egyelőre senki sem vállalkozott. Az éjszaka eseménytelenül telt el.
Másnap nem igazán találta senki sem a helyét: a munkát nem folytatták, bár, mivel késő délelőtt már mindenki nagyon éhes volt, kénytelen-kelletlen ismét felújították a csapdákat. Később, hogy a várakozás idejét elüssék, a közeli kiindulópontról ideérkezők szétszéledtek, és ellenőrizték, hogy nem várnak-e rájuk ott a szervezők. A nap már lemenőben volt a szemközti dombok mögött, és Lénárd a présháznál bevárta Ritát.
– Semmi?
– Hiába néztem szét, semmi. Nyomát sem láttam a szervezőknek.
– Aggódom miattad, Rita.
– Miattam? Soha nem éreztem jobban magam.
– Dénes miatt?
– Ne legyél gyerekes! – csóválta meg a lány a fejét.
Lénárd fel-alá járkált és az estére lassan leereszkedtek a csillagok.
– És amikor összefutottunk pár hónapja?
– Azóta sokat gondolkodtam – fordult el Lénárdtól Rita. – Menjünk haza, elfáradtam!
– Neked ott van a „haza”? Rita, te nem akarod, hogy ez véget érjen?
– Nem Dénes az oka.
Lénárd lerogyott a földre és a kezébe temette a fejét. Rita mellé ült és folytatta:
– Magamra találtam. Az életem minden elemét én irányítom. És ez jólesik nekem. Ha maradni kell, maradok.
– Megnyugtatlak Rita, nincs is más választásod. Átvertek minket! Nem fognak értünk jönni!
A völgyben, a mocsár irányából ismét felhangzott a vonítás.
Lénárd nehézkesen felállt és Rita elé térdelt:
– Legyünk ismét egy pár.
– Sajnálom, Lénárd.
A faluban a többiek már tüzet gyújtottak.
Reggel, a zavaros, türelmetlen, nyugtalan éjszaka után négyen felderítő útra indultak. Az első út egy hétig, a második egy egész hónapig tartott. Ebből csak egyetlen ember jött vissza, egy zacskónyi száraz kukoricával és egy zsák megfonnyadt krumplival. Embert nem látott sehol. A harmadik felderítőcsoport még a havazás előtt visszaérkezett, az időközben kiásott vermet pedig, ahova a növényeket rejtették, éjszakánként váltva őrizték.
Tavaszra lassan és vontatottan, de visszatértek szokványos életükhöz. Csapdát állítottak, Fülöp a fémhulladékok között keresgélt, Dénes varsát szőtt abból a szétfoszlott teniszhálóból, amit az egyik házban találtak. Napokon át dolgozott vele, amíg egyáltalán ki tudta próbálni. Rita a veteményesnek való földet tisztította meg a vadontól. Lénárd elköszönt a többiektől, bicskát kötözött a derekára, hegyezett botot fogott a kezébe és elindult túlélőket keresni.
