Linktár

Hetedik emelet. Második szoba

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/11 számában.

Amikor magához tért, két mentős betolta a kétszárnyú üvegajtón át az előtérbe. Hanyatt feküdt a hordágyon és hunyorogva próbált körülnézni. A kopott, kék egyenruhás férfi, aki a fejénél állt, hosszú csimbókos haját a füle mögé tűrte, és zsíros, ápolatlan szakállát vakargatva nézett a hordágy mellé lépő fehér köpenyes alakra.

- Meghoztuk. Tizennyolc éves. A neve Ronny Dolens - majd átnyújtott egy dossziét az orvosnak látszó férfinak.

A fehér köpeny mellzsebére csíptetett laminált kártyán egyetlen név: Samael.

Ronny nyaka iszonyúan lüktetett, csigolyái ropogva tiltakoztak, ahogy elfordította fejét és körbenézett. A lábánál ácsorgó másik mentős kopasz feje búbján megcsillant a pislákoló neonlámpák hideg fénye. Hosszú, sárgás körmű kezeit a szája elé téve unottan ásított.

A tágas helyiség piszkos-zöld falairól foltokban pergett a vakolat. Mindenfelé koszos, sáros lábnyomok a padlón. Oldalt hosszú pult irathalmokkal telepakolva. A kórházakra jellemző fertőtlenítőszag helyett vizelet, ürülék és a rothadás bűze töltötte be a levegőt.

Ezek szerint nem sikerült… Ronny érezte a szájában a tömény alkohol ízét, de részegsége nyomtalanul eltűnt. Nyelt egyet, torka fájdalmasan összerándult, és erőlködve reszelős hangon megszólalt:

- Kérem.. Hol vagyok?

A Samael nevű köpenyes férfi válasz helyet ránézett apró kerek keretes szemüvege mögül. Komoly arccal bámult rá, aztán a kezében tartott dossziéba firkált valamit. Kicsi kavicsszürke szemeit pontokká zsugorították a lencsék. Zsebre rakta elegáns tollát, és vigyorogva lenézett Ronnyra. Szuvas, csonka fogait végignyalta lepedékes nyelvével, azután hátrafordult és odaszólt valakinek:

- Viheti. Hetedik emelet, kettes szoba.

Ronny megpróbált felülni, de kezei és lábait szorosan odaszíjazták a hordágyhoz. A mentősök és Samael eltűntek a látóteréből. Egy zöld ruhás, fekete bőrű ápoló magasodott fölé. Pecsétes ingjének mellrészén hímzett név: Azazel. Fekete volt ugyan, arcvonásai mégis fehér emberre vallottak. A dossziét rárakta Ronny mellkasára. Irdatlanul széles vállain megfeszültek az izmok egyenruhája alatt, és tolni kezdte a hordágyat. Nyikorgó kerekekkel, a padlón heverő törmeléken döcögve haladtak a lift felé. Amikor odaértek, Azazel megnyomta a hívógombot. Amíg várakoztak, egy cigarettát vett az ajkai közé.

- Van tüzed, öcsi? – kérdezte nevetve Ronnyt, majd megszívta a szálat, amitől az magától meggyulladt.

A liftajtó csengetve kitárult. Azazel betolta a hordágyat, és megnyomta a hetedik emelet gombját. Lágy, klasszikus zene szűrődött ki a fülke plafonján lévő hangszóróból. A fekete férfi pöfékelve dúdolgatta a dallamot.

- Miért vagyok lekötve? Engedjen el! – mondta Ronny megrángatva a vastag párnázott bőrszíjakat.
- Az itten senkit sem érdekel, hogy te mit akarsz – válaszolta Azazel, és a füstöt Ronny arcába fújva elmosolyodott. Még a fogai is feketék voltak. A szeme fehérje hiányzott, mintha a pupillái teljesen kitágultak volna. Sötét üregek a sötét arcban.

Végül megérkeztek. A lift nagyot zökkenve megállt, és újabb csöngés kíséretében kinyílt az ajtaja. Azazel végigtolta Ronnyt a hosszú folyosón, a végén álló három ajtóig. A középső repedezett zöld festésén vörössel felmázolt kettes szám.

Már várták őket.

A kinyíló ajtóban álló, magas, tekintélyt parancsoló férfi rosszallóan Azazelre pillantott élénksárga hüllőszemeivel, aki meghajolva a felsőbb akarat előtt, restelkedve a földre dobta a csikket és eltaposta. Meghunyászkodva betolta a hordágyat a kettes szobába, és gyorsan visszaindult a lift felé, kifelé menet becsukva maga után az ajtót.

Kívülről nem is látszott, mennyire hatalmas a szoba. Csarnoknak is beillett. Végtelen hosszúságú falain fém szekrényajtók ezrei sorakoztak. A levegő olyan hideg volt, hogy Ronny látta gomolygó leheletét.

A magas férfi nyugodtan megvárta, amíg Ronny körülnéz a helyiségben. Rajtuk kívül a teremben még egy vörös haját feltűzve viselő gyönyörű ápolónő álldogált acél tálcával a kezében. Lángoló piros szeme egyszerre volt csábító és rémisztő. Keblein feszülő ruháján arany névtábla: Lilith.

- Isten hozott az új otthonodban, Ronny! – mondta a férfi. Hófehér öltönye vakított. Világosszőke haja pedánsan hátrafésülve. Márvány arcbőrén halványkék erek hálózata. - A nevem Baliál, vagy Belzebub, vagy Lucifer. Ahogy neked jobban tetszik. Az én vendégszeretetemet fogod élvezni hosszú ideig.
- Mégis sikerült? - kérdezte Ronny, és a beszédtől megint a torkába nyilallt a fájdalom.
- Igen. De sajnos életed legrosszabb döntése volt – válaszolta a fényhozó.
- Szenvedtem. Elhagyott a barátnőm. Magamra maradtam – mentegetőzött Ronny.
- Azt hiszed, tudod mi az igazi szenvedés? Megmutatom – mondta a férfi, és magához intette az ápolónőt.

A tálcán heverő injekciós fecskendőt a kezébe vette, és kinyomott egy cseppet a tű végén az áttetsző folyadékból. Ronny karja megfeszült, ahogy a tű a vénájába hatolt.

Hatott a szer. Nem önmaga volt többé.

Anyja szemén keresztül látta a világot. A szobája előtt állt. Hallotta a bentről szóló hangos zenét. Többszöri kopogás után érezte a szülői aggodalmat. Benyitott. Érezte a sokkot, ami a látványtól érte.

Látta magát, Ronnyt a csillárra akasztva. Látta, himbálózó lábai alatt a felborult széket. Az asztalon a búcsúlevelet, mellette a félig kiürült piás üveget.

Érezte a fájdalmat. A mindent betöltő iszonyú, őrjítő veszteséget… Elviselhetetlen volt. Ez volt az igazi szenvedés…

- A büntetésed kezdetét veszi. Ez az érzés a fizetség tettedért – mondta a pokol ura, de ezt már Ronny nem hallotta.

Lilith kinyitotta az egyik ajtót a falban és betolta a hordágyat. Ronny könnyei azonnal az arcára fagytak a hidegben. Egyedül maradt a belülről emésztő szenvedéssel. Az idők végezetéig.