Vákuumban...
Vákuumban izzik a Wolfram-szál,
Égője egén túl égi dallam száll,
Hallom a dallamot, ám késő már,
Elmegy a villamos, nem rám vár.
Vákuumban élem az életem én,
Nem vagyok ifjú, se ősz kora-vén,
Szállok az űrben egyes-egyedül,
Fülembe dallamot csak a gép hegedül.
Levegőt döf belém a lapátkerék,
Magányos útját nem állja el ék.
Nem tudom, hogy levegőm meddig elég,
Csak nézem, ahogy az űrhajóm a napban elég.
Ki az űrbe merészkedik, tudja már rég,
Egyszer eljön a végzet, eljön a vég.
Mint szaladt ember a tűz elől, látom még,
Atommáglyán az eretnek lángolva elég.
Nehéz, fojtó Páncélom rabja vagyok,
Páncélom ajtaján hibernált lelkem kopog.
- Ki vagy te, idegen?! - ordítom én.
- A szkafanderben csökken az oxigén.
Ily halált suttog lágy női hang,
Végzetem a végtelen éjben lappang.
Egyre nehezebben veszek már levegőt,
Még kezemmel érzem, tapintom Őt,
Szememmel látom a gyönyörű Nőt.
2009. február 14.
