Noir State of Mind
Szilánkos mennyország darabjai ropogtak talpam alatt az udvaron, amint körbe-körbe lépkedtem céltalan szédelegve a késő őszi napsütésben. Két ujjam közt két beton szofi maradéka égett, füstjük, mint szellem a palackból, teljesítette egyetlen kívánságom: Ölj. Kiöltek belőlem minden fölös érzést, a mindennapok örlőmalmának nyomait, s nem maradt más lelkemben, mint a dús füvű legelő, s mint ajkam a füstöt lelkem paripája felzabálja.
Lidérces álmok és lidérces zenék zúgtak füleimben, de szívem áttörő fény új dallamba fogott, ami újra és újra egyetlen emlékszilánkként ismétlődött, mint a régi megakadt bakelitlemez a gramofonon. Szédelegtem csak körbe-körbe, előre-hátra, mint tegnap este a székelyek hegedűjén a vonó. Tegnap este kint a kiskocsmában húzták a lány kedves dallamát. Valami népdal volt, s amint hangjai múltak pontosan, bennem csak az utolsó strófa utolsó szava maradt meg mindörökre, s köröztek bennem szüntelen, mint a szentjánosbogarak a sörpadok felett. Az udvaron friss gulyás illata illan, s a frissen csapolt sör zamata hozza meg étvágyunkat.
A zenegép valami dögös diszkószámra váltott, s én visszazuhantam a rideg valóság diákpresszójába, a raktárban hónapokig állott üveg sör, a kommersz feles és a drága, de gyenge cigaretta alkotta triumvirátus által uralt éjszaka világába. Mindenütt diákok, a füstöt karddal lehetne vágni, jó néhány ismerős is a teremben szédeleg, de mit se számít.
Velem szemben vékonyka, alacsony lány borvirágos arccal, s mélybarna csillogó szemekkel valami fura alternatív dalt énekelt. Mikor visszajött a zenegéptől, két ivócimborámmal kacagtunk előtte is, hogy mit beszélgetett egy sörhordóhasú vénmotorossal, aki ismerni vélte a nagyasztal körötti fiatalokat. Ő csak nevetett, kivillantva mélyen ülő szemfogait, különös személyének azon különös részét, mely magától értetődő volt. Megkínáltam egy szállal, s magam is öngyújtó lángja felett inhaláltam a poklot.
Az este gördült tovább, mintha csak a forgatókönyv önálló életre kelve lendítette volna útjára, ének váltott dalt, s nóta muzsikát, csikkel telt hamuzót vitt a kocsmárosné s kiürült flaskát. Valami különös ihlet szállt meg, talán eleve elrendeltetve akkor, mikor a lánnyal beléptünk a helyiségbe.
- Ez olyan költői volt - szólt, ahogy a hunyorgó lámpák fényében sétáltunk sebesen a töredezett járdán kettesben.
- Költő vagyok - feleltem, s nyitottam ajtót.
- Én meg költőnő - mosolygott, s a játszma elkezdődött.
Már visszafele sétáltunk, mikor jó pár méter után belekaroltam. A hűs esti levegő éppen optimális lett volna némi andalgásra az éj sötétjében, de az idő nem volt kegyes hozzánk. Egy sarokkal a válás előtt egy társunk felszólalt:
- Kisajátítottak magadnak? - nézett a lányra. Ő elengedett, s a másik kettő közrefogta. Én elöl, ők mögöttem, így mentünk mi. Megbeszéltük, hogy nem ott és nem akkor voltunk, s nem azért. Gond nélkül mentünk fel. Céltalan telt minden további perc, egészen a következő vágásig, mikor hirtelen új kép jelent meg eseménytelen életem vásznán.
- Tudod, reggel, amikor felkelek, és belenézek a tükörbe, három dolog jut eszembe: Nem úgy nézek ki, mint akinek érdemes rágyújtania, nem úgy nézek ki, mint akinek érdemes innia, és nem úgy nézek ki, mint akinek érdemes hozzád szólnia. De valahogy nap végére mégis minden összejön... mert vannak hibák, amiket érdemes elkövetni.
Finoman lepöccintettem a csikkről a parazsat, s az tovább füstölgött kéretlen, és amint vékony fátylat vont belőle a szél, szemeim csillogó, mély szemeire vetődtek. Néztük egymást egy végtelen pillanaton át, lassan felemelkedve egymáshoz léptünk, jobb karom derekára fonódott, balommal megérintettem arany haját, szemeink egyre közeledtek, s már-már elvesztünk egymás lelkében...
- Mennem kell - szólt, s kibontakozott érintésemből.
Néztem, ahogy vissza se nézve, kecsesen elillan, de az éles ajtócsapódás sem riasztott föl keserédes álmomból. A hűs őszi idő, mint nyugtató vett körül, s lepett el minden lélegzettel. Nyáron talán a vérem forraló hőség megőrjített volna, télen halálosan lelassított volna a hideg. Nem hiányzott a tavasz.
Otthagyott, mint oly sokszor azelőtt, de minden rendben volt. Úgy éreztem magam, mintha nem adatott volna meg csak egy fekete vászon, lassan fölfelé vánszorgó fehér szavakkal, csak álltam és néztem kifele a fejemből a semmibe révedve, várva a csodát. Se méltó vereség, se fényes győzelem. Csak A Vég, egy a sok közül.
Nincstelenül. Odakint nem volt maradásom, követtem, bár nem volt, kit felébresszek sehonnan nyugtalan becsapva az ajtót. Mintha nem is léteztem volna, vett körül a közömbös világ, észre sem véve életem. Soha ki nem mondott kompromisszum - én nem foglalkozok velük, cserébe ők sem velem. Csak nyerhettem. De csak azért, mert nem veszthettem, így talán kockázat nélkül tét sem volt igazán, csak ott voltam, s valaki egyszer azt hazudta, nem a győzelem a fontos. Dehogynem. Én úgy fogalmaznék, nem a cél a fontos, hanem az út, amit megteszel. Legszívesebben összeestem volna, hogy eltiporhassanak, de mégis, mertem remélni, hogy minden megmászott lépcsőfok rávezethet valami jelentős felfedezésre. Így lett.
Elhaladtam megannyi boldog pár mellett, halálba kívánva őket, s átkozva magam. Inkább egy sarokba pillantottam, mintsem őket lássam, s így ott, ahol nem jár senki, megláttam a múlt egy kis szeletét, amit valaki véletlen ott feledt - egy menekülési tervrajz, megsárgult papíron, amivel senki nem törődött. S mégis mennyi mindent láthatott egyszerű fa keretében, a régi liftből kiszállókat, a sarokban csókot váltó párokat, engem, tán őseimet - mindegy az. Látni fog még oly sokat, s tudatni nem fogja senkivel e semmit. A hatalmas ablakokon a lakótelepi társasházak kacsintottak be TV fénytől hunyorgó szemeikkel, míg le nem hunyták őket. A távolban apró fények kígyóztak a végtelenbe, s mint a föld tüdejét szennyező cigaretta, égett a gyárkémény mindenek felett.
Üdvözöltem a velem találkozókat aznap számtalanszorra önkéntelen, csak hogy mondjak valamit, ők szintén. Talpam alatt a színes hexagonok tétlenek voltak, mint mezőn a virágok, s orromat dohányfüst és vizesblokk jellegzetes illatkeveréke találta meg. A konyhából beszéd és hűtőmotorok moraja szűrődött ki, megnyújtottam lépteimet, ajkaimon éreztem a mesterséges bor zamatát, s latolgattam, gyomrom mennyit bír még e szennyből, csak hogy elmém gondtalan pusztulhasson. Lenyomtam a kilincset, s felszabadulva szédelegtem, nem találva a helyem, épp minden szempontból. Törődötten elengedtem magam, mintegy a gravitáció marionett-figurájává válva, hogy felelősség ne terheljen.
Hangos becsapódásom megzavarta mások nyugalmát, s megszóltak érte, de csak önkéntelenül – tudták, csak a bor miatt történt. Ágyra vetettem magam erőt gyűjtve az építőiparban való részvételhez, majd csatlakoztam a brigádhoz. Szorgosan építettük a halál piramisát, mígnem kihagyott kortyok miatt maradt egy utolsó kör a műanyag palack alján - s bár mesterséges üdítő és mesterséges szeszesital egészségtelen, ugyanakkor gyönge keveréke volt, az utolsó korty felszínre hozott valamit, aminek nem kellett volna megjelennie. A vacsora és emlékei mellett kitört belőlem az elkeseredettség, a magány és a spleen érzése is, de el is tűnt a fehér porcelánba ágyazott fémrácson keresztül. Forgott a lefolyó víz és maradék, forgott a világ, forogtam én is. Mintha útnak indulnék, kabátban zuhantam ágyba.
Az éppen nyíló ajtón belépők zavartak fel, mert nem privát szférámban voltam. Másé volt az ágy. Föllendültem, s hagytam, hogy pontról pontra a lendület vigyen, ki a zajos társaság uralta szobából, ki a sötét folyosóra, el megannyi hangos társaság által uralt szoba előtt, merészen megkerülve a sarkot. Mit se érdekelt, ki lát, s ki nem. Beléptem helyemre, levetettem rongyaim, s a már régi ismerősként üdvözölt lendületes, túl gyors mozdulatokkal ágyaztam meg. Csak bedőltem ágyamba, oda sem figyelve a többiek szavaira, felelgettem ostoba kérdéseikre, amelyekre nincs válasz.
Zúgott a fejem, előkapartam a széken fekvő farmer zsebeiből a telefont. Zene szálljon szélsebesen szerény személyemmel messze, ez volt utolsó kérésem. Fülembe mérget töltve vívtam minden elhibázott nézés, érintés, ölelés, csók, s minden elhibázott nő emlékével.
Keserű konklúziót zengett bennem bús dallamok hulláma, amint zátonyra futott érzéseimből darabokat törve azok apró szilánkokra hullottak. S hiába, a másnap sem ígért mást, mint az, s bár földobott egy pillanatra a tenger, úgyis a mélybe húz holnap reggel.
