Linktár

Tébolyult világ

A vadász a vállához emelte a lángvetőt, és tüzelőállásba helyezkedett. Az iguanodon láthatóan semmit sem sejtve tépkedte a leveleket, zavartalanul táplálkozott. Sötétbarna bőre alatt vastag kötegekben hullámzottak az izmok, hatalmas erőt közvetítve a kolosszus karjaihoz és rettentő állkapcsához. Elégedett mormogás tört elő a hordónyi mellkasból.

A vadász meggondolta magát. Nem tökéletes a pozíció. Precíz ember lévén szerette a tiszta lövéseket, amelyeknek köszönhetően a lehető legrövidebb haláltusát szenvedik el ezek a pompás állatok. Ehhez más szögből kell közelítenie.

Leengedte a kétlövetűt, szinte öntudatlanul megtapogatta a derékszíján lévő övtáskát a tartaléktárakkal, és csendben megkerülte a fedezékéül szolgáló cserjét. A sziklás talaj kiváló védelmet biztosított számára. Egy átlagember talán nem így gondolta volna, de Walter Schillinger vérbeli profi volt. A kutyányi kövek valóságos erődítményt, a kis bozótok a rejtőzködés netovábbját jelentették számára. Több száz zsákmányszerző útja során a tapasztalat megtanította, hogy a csend, a türelem és az észrevétlenség kivétel nélkül meghozza gyümölcsét: a sikeres vadászat semmihez sem fogható, mámorító érzését.

Így hát a megtermett, vállas férfi elemében érezte magát: nesztelen ragadozóként osont tova, fedezékről fedezékre közelítve meg a vadat. Végül kiszemelt egy szikladarabot, néhány méternyire a békésen legelésző dinoszaurusztól, és úgy döntött, onnan fog tüzelni. Ha sikerül megközelítenie az állatot, hibátlanul oldalba kaphatja egy mérsékelt impulzussal. Nem fog szenvedni, a seb kicsiny lesz, a halál pedig csendes. A profi munkára jellemzően.

Schillinger elindult, hogy befejezze a művet. Mert minden egyes elejtett vad művészeti alkotásnak számít. Egy kőkemény alkotó tevékenység maradandó bizonyítékai ezek a trófeák. Diadal, győzelem vétele az elemi erővel felruházott természet felett, pótolhatatlan, hamisítatlan életérzés.

Walter Schillinger megszűnt önálló identitásként létezni. Összeolvadt a fegyverével, a szagokkal, a talajjal, a vérében feltoluló adrenalinnal. Odaért a kőhöz. És ekkor valami váratlan dolog történt, mely durvaságával szinte földhöz vágta: elcsúszott egy tenyérnyi sárfolton, az előző heti esőzések egyik utolsó hagyatékán. Ami azt illeti, nem lett volna semmi baj, hiszen az efféle dolgok egészen könnyen megúszhatók egyetlen nyikkanás nélkül is, ám ahogy rátenyerelt a sziklára, nem volt ideje elkapni a nyakába akasztott fegyvert, amely így egy hihetetlenül hangos koppanással csapódott a sziklának néhány centiméterrel a tenyere mellett.

Az iguanodon négy tonnáját meghazudtoló fürgeséggel megperdült, és egyenesen a vadász szemébe nézett. Véreres szemeiben félelem és a lassan fellobbanó düh keveredett. Karjait széttárta, tűhegyes hüvelykujjait felfelé meresztette, előrelépett, és velőtrázó bődülés hagyta el a torkát.

Schillinger időközben felocsúdott első döbbenetéből, s most felemelte a lángvetőt. Szinte csípőből lőtt, de ez most nem számított. Ilyen távolságból lehetetlen elhibázni egy iguanodont.

A nyolcezer fokos plazma, amely csaknem fénysebességgel szakadt ki a csőből, megtette hatását: a növényevő mellkasa tenyérnyi helyen felszakadt, de csak azért, hogy menten el is párologjon. A szív a bordakosár és a tüdő jó részével egyetemben egyszerűen megszűnt létezni, így aztán az állatnak esélye sem volt a túlélésre. A gyönyörű növényevő hatalmas robajjal elvágódott, jó néhány bokrot temetve maga alá.

Maradt ugyan még egy töltet a tárban, de arra már semmi szükség nem volt. A vadász elégedetten engedte le a fegyvert. Odalépett a még rángatózó monstrumhoz, és lassan, szinte már tisztelettel rátette a kezét. Volt egy meglehetősen fura szokása: ha szükségesnek ítélte, soha nem szalasztotta el megadni a vadnak a kegyelemlövést. Társai szerint merő ostobaság volt pazarolni a drágán előállítható plazmát egy második, ráadásul szinte már felesleges lövésre, de Schillinger hitt abban, hogy ezek az állatok megérdemlik a végső tiszteletadást.

Ám itt erre most egyértelműen nem volt szükség: az iguanodon kimúlt. Schillinger levette kezét a rücskös bőrről, és munkához látott. Körbejárta a monstrumot, s szabályos térközönként dominó méretű szerkezeteket, távirányítható repulzorokat helyezett a földre. A kicsiny eszközök a repulziós tárcsán kívül miniatűr, ám annál erősebb erőmező-generátorokat is magukban foglaltak. Így aztán mikor Schillinger bekapcsolta őket, egyetlen apró mozdulatára lágyan körbefogták a tetemet, és felemelték azt.

A vadász elégedetten indult vissza zsákmányával a táborba.

A bárka - így hívták a bázist - jó kétórányi sétára volt a fennsíktól, ahol az állatra rátalált. Schillinger előre tartott attól a perctől, mikor a titkára megtudja, hogy milyen messzire ment mindössze néhány plazmával ebben a veszélyes korban. Szinte a hangját is hallani vélte: „Schillinger Úr! Mikor lesz már végre hajlandó megérteni, hogy az ön személye mennyire pótolhatatlan?! Néha úgy érzem, ön bizonyos tekintetben nem eléggé érett ahhoz, hogy ellássa Európa Állam elnöki tisztét! És éppen most, ezekben a vészterhes időkben, mikor olyan sok forog kockán! Hát!...”

Schillingernek kis híján elment a kedve az egész vadászattól, és már-már azt kívánta, inkább a személyi titkárát lőhette volna szíven. Néha az a határozott érzése támadt, hogy csodálatos lenne megszabadulni végre a világ negyedik legfontosabb emberének nyomasztó tisztjétől, visszajönni ide, az élet hajnalának korába örökre, és eltűnni a sűrűben.

De nem lehet. Neki dolga van a jövőben, több tízmillió évre innen. Öltönyben, nyakkendőben, a civilizáció álarcát felöltve meg kell vívnia egy harcot, amelyben szavak, hadseregek, országnyi területek és embertömegek jelentik a fegyverarzenált. Egy harcot, melynek neve: diplomácia.

Mennyivel könnyebb iguanodonra lőni!

Mikor a sűrűből előbukkant a fémkupola, Walter Schillinger már egészen fáradtnak érezte magát. Hátrapillantott a mögötte lebegő tetemre, és úgy érezte, mintha ő maga cipelte volna a háta mögött lévő tíz kilométeren át. Egyre inkább úgy érezte, semmi ereje sincs szembeszállni most aggodalmaskodó beosztottjával.

A kaputól kétszáz méterre állította meg az első védvonal. Az átlátszatlan energiapajzs magabiztosan elállta az útját, a kamerák pedig ráfókuszáltak. Odahajolt a hangazonosítóhoz.

- Walter Schillinger, Európa Megbízott Elnöke. Engedélyezett vadászatból visszatérőben a Bárkába.
A zárt hangfalból mély bariton tört elő.
- Üdvözlöm, Schillinger Úr! Már azt hittük, valami baleset történt önnel! Várjon egy pillanatot, rögtön beengedjük!

Néhány pillanat múlva elektromos feszültség kezdett sivítani a levegőben, telített ionok pattogtak szerteszét, és Schillinger haja felborzolódott. Mikor a sistergés már mindent betöltő hanggá kezdett változni, halk, szinte leheletszerű szisszenés hagyta el az energiafalat, s az egy tízméternyi szakaszon kettévált. Walter Schillinger átirányította lebegő zsákmányát a kapun, majd ő maga is belépett. Még hallotta maga mögött a túltöltött részecskék sistergő háborúját, de a miniatűr elektromos vihar már nem érte el.

A hangárban félhomály uralkodott. Schillinger az egyik teherlifthez lépett, ám ő maga nem szállt be. Ehelyett egyszerűen letette az iguanodont a vastag keramokarbid lapra, és hátralépett. A triplarács bezáródott, és a mélység elnyelte a dinoszauruszt. Schillinger megérintett egy pontot a falon, mire a komlink életre kelt.

- Igen, Schillinger Úr? - kérdezte egy tisztelettudó hang.
- Leküldtem egy iguanodont, amint már, gondolom, észrevették - mondta az elnök. - Csak a koponyát tisztítsák meg a DNS-től, a többit elégethetik.
- Rögzítettük, köszönöm! - válaszolta a hang.

Schillinger elégedetten kapcsolta ki a komlinket. Végre-valahára lesz egy saját iguanodon-trófeája. Már azt is tudta, melyik falra teszi. Persze csak miután kellően megtisztították a csontot a DNS-től, hiszen szigorúan tilos ellenőrizetlen méretekben génállományt átvinni a XXII. századba. Tiltják az őslényparkok kockázati- és szerzői jogai. Az elnök elmosolyodott. Na persze. Hová is lenne a szórakoztatóipar nagymoguljainak megélhetése, ha minden jöttment krétakori szafariparkot nyithatna otthon!

Schillinger megfordult, és a szórakozott mosoly azonmód lehervadt az arcáról. Ken Atkinson, a személyi titkára közeledett. Mikor odaért, szeme villámokat szórt, arcát pedig vörös léggömbbé fújta.

- Schillinger Elnök Úr! - Az „Elnök Urat” szándékosan kissé megnyomta, mintegy hangsúlyt adva a lényegnek. - Feltételezem, mondanom sem kell, hogy háromnegyed órával túllépte a megállapodásunkat! El sem tudom mondani, milyen aggodalmas perceket okozott ezzel nekem, arról nem is beszélve, hogy igen fontos ügyekben keresték önt odafentről - intett Atkinson az ég felé, utalva a XXII. századra.
- Jól van, jól van már, Atkinson! - csitította Schillinger. - Inkább mondja, mik voltak azok a fontos ügyek, amelyek annyira halaszthatatlanok voltak, hogy le kellett rohannia miattuk a hangárba!
Atkinson sóhajtott, aztán kibökte:
- A helyzet az, Uram, hogy...őőő... - Schillinger megragadta titkára vállát, s egészen közel hajolt hozzá.
- Na mi az, Atkinson?! Mondja már!
A titkár erőt vett magán.
- Szóval... eltűnt a koronatanú.

Schillinger elengedte a vékony, hajlott vállakat, és maga elé meredt. A koronatanú! Az egyetlen ütőkártyájuk az Egyesült Arab Államokkal szemben a békekonferencián. Ha nem tudják előkeríteni, százezrek sorsa fordulhat sokkal rosszabbra. Nem is beszélve a hat hónap múlva tartandó választásokról.

- Hogyhogy eltűnt?! - Schillinger halántékán kidagadtak az erek. - Nem megmondtam, hogy még saját magától is védjék meg azt a Brunelst?

Újra elkapta személyi titkára vállait, és olyan erővel szorította meg azokat, hogy a hivatalnok pillanatok alatt elsápadt.

- Atkinson! Vissza kell szereznünk azt az embert! A Közel-Kelet sorsa múlik azon, hogy sarokba tudjuk-e szorítani az arabokat! Mit tettek eddig? Mert gondolom, kézbe vette az ügyet a távollétemben! - Az elnök elindult a legközelebbi villámlift felé, Atkinson pedig sietve követte.
- Őő, természetesen, uram! Megfigyelőket küldtünk ki a Keleti Peremre, hogy figyeljék a határokat, és... és az Interpol is dolgozik az ügyön.
- Dolgozik az ügyön?! Az Interpol?! Atkinson, ez nemzetbiztonsági kérdés, az ég szerelmére! Azonnal visszamegyünk! Melyik pálya szabad?
- M-már intézkedtem, uram - válaszolta Atkinson kifulladva az iménti hirtelen futástól. - A 9-es utazópálya csak az ön megérkeztét várja.

Schillinger bólintott. Végre egy jó hír. Lehet, hogy ez mentette meg titkára állását... A kilences pálya valóban kész volt. A technikusok a pultoknál álltak, a kilövőállás készenléti fényektől övezve helyezkedett el a terem közepén, a vezetékek pedig sercegtek az órák óta gyülemlő energiától. Le sem lehetett volna tagadni, hogy kilövésre készülnek. Az egyik laborköpenyes férfi az elnökhöz sietett.

- Uram! Végre-valahára! Ha tíz perccel később jön, el kellett volna vezetnünk az energiákat, és újrakezdeni az egész kilövést!
- Jól van, jól van. Itt vagyok, de most már aztán csináljuk, Donald!
- Persze, már be is fáradhatnak a fülkébe, elnök úr - készségeskedett Donald, azzal elsietett, hogy beindítsa a műveletet.

Schillinger titkárával együtt befáradt a fülkébe, és magukra zárták az ajtót. Az elnök rég elfelejtette már az iguanodont, rég a vadászatot. Ismét civilizált ember volt, a fejlett világ felének vezető embere, politikus, szónok, diplomáciai zseni, e percben az egész eurázsiai kontinens talán legfontosabb embere.

Walter Schillinger zöld jelzést kapott és kinyitotta a fülke ajtaját. A terem, amelybe belépett, szakasztott mása volt annak, amit maga mögött hagyott. A különbség nem volt észrevehető egészen addig, amíg egy technikus oda nem lépett hozzá.

- Üdvözlöm 2117-ben, Walter Schillinger Úr!
- Köszönöm - mondta az elnök, és mély levegőt vett. Azért mégsem ugyanolyan itt minden, gondolta. Hiába a legfejlettebb légszűrő berendezés, hiába a vegytisztítók, a levegőn érezni lehet a változást. Tízmillió évek változását.

Kisétáltak az épületből, és beültek az ott várakozó limuzinba. Schillinger rátelepedett a videotelefonra és a faxra, és végleg maga mögött hagyta a mezozoikumi kort.

Késő este az elnök hullafáradtan ért haza rezidenciájára. Hullafáradtan, ám elégedetten: megtalálták a koronatanút - csak elszökött, hogy talán utoljára még kiszórakozza magát -, és mindenki megnyugodott. Az őrséget megkettőzték, Schillinger pedig kirúgott néhány felelőst.
Európa Állam Megbízott Elnöke megvacsorázott, lezuhanyozott, és lefeküdt aludni.

Mintha hullám ringatná. De mégsem, hiszen a vállából ered a mozgás. Ki kellene nyitnia a szemét. Nem. Talán abbamarad. De mégsem. Nem szűnik meg, sőt egyre erősebb lesz. Schillinger lassan a tudatosság szintjére tornázza magát, s résnyire kinyitja a szemét. Sűrű árnyak körülötte. Mozgó, rémisztő, fekete szülöttei az éj sötétjének. Ettől aztán felriad, s ép, éber elmével mered a sötét alakokra.

A férfi elengedte Schillinger vállát. Úgy tűnt, az elnök ébredezik. Kisvártatva kinyíltak a szemei, és rögtön ezután az a rémület ült ki az arcára, amire a férfi számított.

- Kik maguk, és hogy jutottak be ide?! - kérdezte az elnök rémülten s egyszersmind ingerülten.
A férfi megnyugtatóan emelte fel a kezét, és szája sarkában egy halvány, barátságos mosoly tűnt fel.
- Nyugodjon meg, elnök úr, nem akarjuk bántani önt. Sőt, éppen ellenkezőleg: azért vagyunk itt, hogy megvédjük.
Schillinger felült az ágyában, és bizalmatlanul méregette három „vendégét”.
- Megvédeni? Kitől?
A férfi sóhajtott egyet, mielőtt megszólalt volna.
- Ahhoz, hogy legalább esélyünk legyen, hogy megértsen bennünket, azt hiszem, jobb, ha az elején kezdem. Jómagam Kenneth Woodward vagyok, az Időellenőr ezredese. - Kis szünetet tartott, majd folytatta. - Azért vagyunk itt, mert valaki, vagy valakik merényletet követtek el ön ellen. Önt teljes egészében megsemmisítették, és ha nem teszünk valamit, a merénylők elérik céljukat, és ön meghal.

Schillinger szeme tágra nyílt, s az elnök hitetlenkedve meredt maga elé. Végül néhány másodperc múlva levegőhöz jutott, és az ezredeshez fordult.

- Várjunk csak! Az Időellenőr egy egészen kicsi szervezet, és én legalább látásból ismerem minden egyes fontosabb beosztású tisztjét, de a maga arca nem rémlik! Úgyhogy ki vele, kik maguk és mit akarnak tőlem?!
Az ezredes megint sóhajtott, és olyan arcot vágott, mintha kezdené unni a dolgot.
- Elnök úr, kérem, hallgasson rám. Az Időellenőr sokkalta nagyobb annál, mintsem ön vagy vezetőink legtöbbje akár csak sejtené. A hivatalos álláspont szerint nincs ránk szükség, hiszen annyira szigorúan őrzik az időutazás titkait, hogy az egyszerűen nem kerülhet ártó kezekbe - Woodward hangjába némi gúny költözött. - A helyzet azonban az, hogy az időutazás módszere az ön időaspektusa szerint is már évtizedek óta ismert a terrorizmusban, és vannak sötét alakok, akik szorgalmasan kamatoztatják is a drága pénzen vett tudásukat, hogy ártsanak vele. Az Időellenőr - az igazi Időellenőr - feladata az, hogy elkapja és ártalmatlanná tegye ezeket az embereket. - Woodward az embereire pillantott. - Mi azért vagyunk itt, hogy megvédjük magát, ugyanis valaki kiszemelte magának.
- Hogy érti azt, hogy „kiszemeltek”? - Schillinger még mindig nem érezte úgy, hogy minden világos lenne. - Miről beszél maga egyáltalán? Semmit nem értek az egészből!

Woodward felállt, súgott valamit az egyik emberének, s miközben az kiment, visszafordult Schillingerhez.

- Kérem, elnök úr. Mivel velünk kell jönnie, lekötelezne, ha felöltözne. Közben mindent elmagyarázok.

Schillinger bólintott, szinte ösztönösen engedelmeskedve az udvarias, ám határozott utasításnak. Felállt, felkapcsolta az éjjeliszekrény világítását, s öltözni kezdett. Woodward közben belekezdett.

- Nos, a helyzet az, hogy a megfigyelés zavart, rendellenes divergenciát észlelt az időzajlás keltette hullámtartományban. - Schillinger összeráncolta a homlokát, mire Woodward sajnálkozva tárta szét a karját. - Bocsásson meg, elnök úr, ez a szokás hatalma! Ezek természetesen csak tudományos paradigmák. Mindez érthetőbben megfogalmazva annyit tesz, hogy észleltük: valami nincs rendjén az idővel.
- És mi nem volt rendben? - kérdezte Schillinger.
- Nos, igen. Itt jön ön a képbe, elnök úr. A zavar ön körül sűrűsödött. Mégpedig egy paradoxonból kifolyólag: ön ugyanis él annak ellenére, hogy nem szabadna élnie. Tudom, hogy hihetetlenül furcsán hangzik, de engedje meg, hogy elmagyarázzam. Mikor rájöttünk, hol a hiba, már csak azt kellett megtudnunk, mi az. - Az ezredes kis szünetet tartott, mintha azon tűnődne, hogyan is folytassa. Végül úgy tűnt, meglelte a kiutat. - Elnök úr! A merénylők az édesapját vették célba. 2060. április 23-ának éjszakáján, tíz évvel az ön születése előtt Otto Schillingert lelövik az ágyában. Az egész egy kivégzéshez hasonlít leginkább, mint valami derék, ósdi gengszterfilmben.
- Úristen! - Walter Schillinger előtt hirtelen megvilágosodott minden.
- Bizony - bólintott Woodward. - Nem kellett sok idő, hogy rájöjjünk: ön a valódi célpont. Azt mindenki tudja, hogy ön egy tisztes, de teljesen átlagos családból származik. Legalábbis annyira átlagosból, hogy innen senkinek ne álljon útjában az ön édesapja. Hacsak nem maga miatt...
- Értem - Schillinger most már valóban mindent értett. Kivéve egy dolgot. - De hogy lehet az, hogy én még mindig élek?

Woodward kinézett a hátsó kertre a tágas hálószobaablakon át. Mikor visszafordult, hangja türelmetlenségről árulkodott.

- Elnök úr, attól tartok, ezt most nincs időnk részletesen megbeszélni. Egyelőre legyen elég annyi, hogy az idő úgy viselkedik, mint egy képlékeny, már-már folyékony közeg. Ha természetellenesen megváltoztatják, el kell egy bizonyos időtartamnak telnie ahhoz, hogy ez a változás teljesen begyűrűzzön és mindenre kihasson, amihez köze van. Ami azt illeti, ez a szerencsénk: a merénylők azzal tisztában voltak, hogy nem olyan könnyű magát megközelíteni - még időgéppel sem -, ezért ölték meg az egyáltalán nem őrzött édesapját. Ám azzal már nem voltak tisztában, hogy ön nem szűnik meg létezni abban az alternatív szemvillanásban, amikor az édesapja meghal. Nyilván voltak annyira amatőrök ezen a területen, hogy nem tudták: a hatásnak be kell gyűrűznie.
- Erről jut eszembe - mondta Schillinger. - Mennyi időnk van még?
Az ezredes egy, a keze ügyében lévő kicsiny kijelzőre pillantott.
- A paradoxonhullám gyorsabban halad, mint ahogyan maga az idő telik, ezért ha az időt lineárisan ábrázoljuk, a hullámnak egy bizonyos terjedési sebességét kapjuk. Ebből a haladási sebességből ítélve körülbelül másfél napunk van. A zavar most tart 2089-ben. - Woodward felnézett. - Ez azt jelenti, hogy az ön gyermekkora már nem létezik, és jelen időnk szerinti hajnalra már az egyetemista évei is elhamvadnak a semmiben. - Az ezredes Schillingerre pillantott. - Éppen ezért sietnünk kellene, uram.
- Sietnünk? Hogyhogy sietnünk? Nem a maguk dolga megakadályozni a halálomat? Mi a terve velem?
Woodward most már igazán türelmetlen volt.
- Később mindenre választ fog kapni, uram. De most már tényleg mennünk kellene. Arra a kérdésére pedig, miszerint hogyan jutottunk a közelébe - Woodward kinyitotta a szobaajtót -, ez a válaszom.

Az ajtón túl egy, a padlótól a plafonig tartó, színtelen energialap helyezkedett el, akár valami ajtó. Schillinger hátrahőkölt.

- Mi a csoda ez? - nézett hitetlenkedve Woodwardra. Amaz elmosolyodott, és természetes hangon válaszolt.
- Időgép. Csak kicsit fejlettebb, mint az ön által ismert változatok.
- Dehát hogyan...?
Woodward jelentőségteljesen az elnökre pillantott.
- Ne felejtse el, hogy az Időellenőrzésről van szó! A jövő már jelen van, Schillinger Elnök Úr!
- Most hol vagyunk? - Schillinger semmit nem érzett, mikor átlépett az energiafalon. Egyáltalán nem volt olyan érzés, mintha földrészeket, vagy akár éveket ugrott volna át.
- 2570-ben, uram - válaszolta Woodward. - Ez az Időellenőr központi hivatala, a mára már teljesen globalizálódott világban. Azért jöttünk ide, mert itt figyelik a magát érintő időparadoxont, és meg akarom tudni, mik a legfontosabb fejlemények. Azonfelül a főnökömmel is beszélnie kell.
- Maga ide való? - kérdezte Schillinger, miközben becsukódott mögöttük a liftajtó.
- Úgy érti, ez-e az én eredeti korszakom? - mosolyodott el Woodward, miközben megérintett néhány gombot. - Nem. Én nagyjából az ön édesapjával egy időben születtem. Azért is választottak engem, mert én értek ahhoz a korhoz. - Schillingerre pillantott. - Persze már az első perctől kezdve tisztában voltam vele, ki lesz Otto Schillinger fia. Tudja, nekünk az Időellenőrnél legalább nagy vonalakban tisztában kell lennünk az egész világtörténelemmel.

Kinyílt a lift ajtaja, és az ezredes kilépett az azon túli folyosóra. Schillinger követte.

- Most elviszem önt a főnökömhöz, elnök úr. Amíg vele beszél, elintézek néhány dolgot.
Befordultak egy sarkon, és egy vaskos ajtó előtt találták magukat. Az ezredes megérintett egy négyzetet a falon, mire az ajtó kinyílt.
- Fáradjon be, elnök úr! - mondta Woodward.

Schillinger bement, az ajtó pedig bezárult mögötte. A terem túlsó végében egy méretes íróasztal terpeszkedett, amögött pedig egy férfi ült. Schillinger érkeztére felállt, és mosolyogva megkerülte az asztalt.

- Üdvözlöm, Walter Schillinger Elnök Úr! Megtiszteltetés, hogy találkozhatom önnel. - A férfi kezet nyújtott. - A nevem Milton Ford. Ez idő szerint én vagyok az Időellenőr igazgatója. Kérem, foglaljon helyet.

Schillinger leült, Ford pedig visszament az asztal túlsó oldalára. Néhány pillanatig hallgattak, aztán Schillinger törte meg a csendet.

- Kérdezhetek valamit? Miért hoztak ide engem? Egyáltalán: miért avattak bele engem ebbe az egészbe? Nem volna egyszerűbb a maga embereinek, ha nélkülem oldanák meg a dolgot?
Ford arcán halvány mosoly játszott, miközben egy ügyesen elrejtett szekrénykéből italt töltött.
- Jó kérdései vannak, elnök úr, számítottam rájuk. - Átnyújtotta az italt. - Igya ezt meg, kérem, amíg válaszolok. Éberebbé teszi, és javítja a koncentrációt.
Schillinger belekortyolt az italba, Ford pedig belekezdett a mondókájába.
- Engedje meg, hogy sorban válaszoljak a kérdéseire! Az első ugyebár az volt, hogy miért hoztuk ide önt. Az erre adható válaszom igen rövid. Azért van itt, mert így jelentősen megnövekednek az esélyei az életben maradásra. A teljes magyarázat igen hosszú lenne, kérem, elégedjék meg annyival, hogy bizonyos kvantumfizikai tényezők és törvényszerűségek miatt az időzavarnak hosszabb idejébe telik, hogy úgy mondjam, „megtalálnia” önt, ha utazik az időben. Ha ön nem a saját alternatív idősíkjában tartózkodik, a paradoxonnak is vissza kell térnie ide, hogy begyűrűzhessen. Ezzel mi plusz időt nyerünk. Ez volt az egyik ok, amiért beavattuk önt. Persze megtehettük volna, hogy elkábítjuk, és amíg vége nem lesz ennek az egésznek, itt tartjuk magát, de ennek van egy akadálya. - Ford szünetet tartott, amely lehetett hatásszünet, de lehetett megingás is a részéről. - Ez pedig az, hogy önnek aktívan részt kell vennie a saját megmentésében. Mivel saját magáról mindenki maga tud a legtöbbet, a tapasztalatunk azt mutatja, érdemes az efféle ügyekbe a merénylet célpontját is bevonnunk. - Ford itt félbeszakította saját magát, és egy kicsinyke képernyőre nézett, amit Schillinger nem láthatott.
- Nos, úgy látom, Woodward ügynök hamarosan megérkezik. - Ford felállt, és ismét megkerülte az asztalt. - Schillinger úr, nagyon örülök, hogy megismertem, és bár szívesen venném, ha hosszabb lenne ez a villámlátogatás, azt hiszem, mennie kell. - Kinyílt az ajtó és Woodward lépett be rajta. Ford továbbra is mosolygott. - Kérem, elnök úr, vigyázzon magára, és sok szerencsét kívánok!

Schillinger kissé zavartan bólintott. A serkentő ellenére úgy érezte, mintha kissé túl gyorsan peregnének az események.

- Köszönöm. De, ha nem bánja, volna még egy kérdésem.
- Persze, tegye csak fel! - készségeskedett Ford.
- Sokszor fordul elő, hogy a történelem fontos emberei ilyen támadásoknak esnek áldozatul?
Ford halkan felnevetett, és olyan arcot vágott, mint aki egy nagyon régóta várt, természetes kérdést kapott.
- Nagyon tetszenek a kérdései, Schillinger úr! Nos igen, megesik az ilyesmi. Ült már ebben a székben Antoine de Saint Exupéry, Einstein, Napóleon, Bill Clinton, Steven Spielberg, Verne Gyula, sőt, még Winston Casset is! Ez a szoba itt - mutatott körbe Milton Ford leplezetlen büszkeséggel - a történelem nagyjainak találkahelye, a kozmikus parkoló, ha úgy tetszik.
Milton a csendesen várakozó Woodwardhoz fordult, hangja pedig sokkal komolyabbá vált.
- Woodward ügynök! Tartsa nyitva a szemét, és vigyázzon erre az emberre! Tudja, mit jelent a jövő számára...
Az ezredes bólintott, és elindultak.
- Hogy értette azt, hogy „tudja, mit jelent a jövő számára”? - kérdezte Schillinger az ezredestől, miközben a kilövőállások felé tartottak a villámlifttel.
Woodward csak kis késéssel szólalt meg.
- Azt jelenti, hogy ön politikai pályafutása során még fontos dolgokat fog véghezvinni.
Schillinger elmosolyodott.
- Persze. Értem. De ha Ford történetesen valami többre is gondolt volna ennél, én akkor is ezt a választ kapom, hiszen ön nem okozhat időtörést, nem igaz?
Woodward az elnökre pillantott.
- Ha megengedi, uram: biztos benne, hogy nem csak a hiúsága mondatja ezt önnel?
Az ezredes innentől kezdve jelentőségteljes hallgatásba burkolózott, amit meg is tartott az indítótermekig.
- Mivel úgy tudjuk, ön jártas a különféle kézi lőfegyverek használatában - nyitotta ki Woodward a fegyverszekrényt -, jóváhagyták, hogy pisztolyt adjak önnek. - Azzal kivett egy húszlövetű plazmaberettát a helyéről, és az elnöknek adta. - Ez a fegyver megfelel az ön korszakának, úgyhogy feltételezem, tudja használni.
- Lőttem már ilyennel - felelte Schillinger kurtán, és kibiztosította a pisztolyt. - De azért, remélem, nem lesz rá szükség.
Woodward abbahagyta a pisztolytáskája felcsatolását és az elnökre nézett.
- Egy dolgot tisztázzunk, elnök úr. - mondta. - Ott, ahová most megyünk, valószínűleg szükség lesz a fegyverére, és adjon hálát az égnek, amiért tudja használni. Vagy talán arra gondolt, hogy azok, akik nem riadnak vissza attól, hogy a fél világot megváltoztassák a saját céljaik érdekében, nem mernek majd fegyvert szegezni önre?
Schillinger nem válaszolt, úgyhogy ennyiben maradtak.
- Mit gondol, kinek állhat ennyire útjában? - váltott témát Woodward, miközben folytatta a készülődést.
- Ezt most komolyan kérdezi? - mosolyodott el Schillinger. - Ha a fél világ legfelső döntéshozója az ember, akkor az ellenségeiről akár kétezer fős listát is készíthetne! - Felnevetett. - És abba még mindig nem fér bele a házinéni.
Woodward mintha elfelejtett volna mosolyogni.
- Gondoljon a legkomolyabbakra, elnök úr! A házinéni méretű ellenségeinek túl nagy falat lenne az időutazás technológiája. Mi van például az arabokkal? Eléggé komolynak tűnnek a szándékaik magával kapcsolatban, már amennyire a történelmet ismerem.
- Ne hajtogassa már egyfolytában a történelmet! - csattant fel hirtelen Schillinger. - Olyan befejezettnek érzem magam tőle!
Woodward nem látszott túlságosan megbánónak.
- Nem hitte talán, hogy örökké fog élni, elnök úr? - kérdezte árnyalatnyi gúnnyal a hangjában.
- Nem, azt nem gondoltam - felelte Schillinger kissé sértődötten. - De ez még nem ok arra, hogy egyfolytában emlékeztessen.
- Egyébként - kanyarodott vissza az ezredes - nem biztos, hogy jelenlegi ellenségeire kell gondolnunk. Az, hogy önt 2117-ből ragadtuk ki - mert valahonnan ki kellett ragadnunk -, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a merénylők nem jöhettek későbbről. Számításba kell vennünk minden lehetséges megoldást. Éppen ezért, azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb, ha magát a végrehajtót kérdezzük meg megbízói kilétéről...

A szoba sötét volt, az utcáról beszűrődő közvilágítás fényeitől eltekintve. Az ágyon egy középkorú férfi aludta békés álmát. Semmiben sem különbözött a kertváros utcájának többi, mit sem sejtve alvó kispolgárától. Semmi jel nem utalt arra, hogy néhány percen belül Otto Schillinger feje felett fordulna meg a történelem sorskereke.

Az ajtó csendesen nyílt. A feltáruló résben megjelenő fekete bőrkesztyűs kéz mintha egy démoné, a halál angyaláé lett volna. A kezet követő alak sem volt barátságosabb: tetőtől talpig fekete, macskamozgású sziluett, kicsiny, ám száz százalékig halálos energiafagyverrel a kezében. A bérgyilkos belépett a szobába, s az ajtót nyitva hagyva maga mögött nesztelenül, mintha a levegőben lépkedne, elindult az ágy felé. Már csak néhány lépés választotta el céljától, mikor hirtelen egy átlátszatlan energiafal állta útját. Későn jeleztek a kiélesedett érzékszervek, későn jutott el a jelzés az izmokig, és túl nagy volt a merénylő lendülete. Jóvátehetetlen hibák egy profitól.

Az alak belépett a függőleges víztükörbe, az pedig bezárult mögötte. A kihallgatóban félhomály uralkodott. A sötét alak a sarokban ült, az asztal túloldalán. Kezei a combjain, keleti arckifejezése semmitmondó, tekintete üres, mintha a messzeségbe révedt volna. Nem rándult egyetlen arcizma sem, nem jártak feleslegesen az ujjai, semmilyen mozdulatot nem produkált szoborszerű teste. Mikor az ajtó kinyílt, lassan felnézett. Szemében nem tükröződött félelem, csak a megsemmisítő vereség, a kudarc fénye. Woodward leült a fogollyal szemben, Schillinger pedig valamivel távolabb.

- Tájékoztatom, hogy 2570-ben van, az Időellenőr főhadiszállásán, a Cég őrizete alatt - kezdte az ezredes arabul. - Vádat emeltünk ön ellen a történelem és ezzel az elfogadott világrend elleni merénylet szándékának alapos gyanúja miatt. Mivel sejtésünk szerint ön profi, megbízott bérgyilkos, nem rendelünk ki maga mellé védőügyvédet kihallgatása idejére, nem lévén enyhítő körülménye tettének.

Az ezredes közelebb hajolt a fogolyhoz.

- Eddig a hivatalos frázisok. Gondolom, magát nem izgatja, hogy elfogtuk, hiszen egy kiadós emlékezettisztítás után úgyis vissza kell küldenünk a saját korába, ha nem akarjuk megváltoztatni a történelmet. Sajnos nem dughatom rács mögé azért, amit tenni szándékozott, pedig nagyon szívesen megtenném, elhiheti. De talán van más, amit tehetek magával. Az egyetlen esélye, amit megteremthet a saját maga számára, az az, hogy kiadja a megbízóját. Ebben az esetben nem kínzom meg, mielőtt megszabadul tőlünk.

Rövid csend, semmi válasz.

- Hát jó - mondta Woodward. - Akkor felvázolom a másik utat. Tudja, nálunk nem érvényesek az ENSZ és utódszervezetei által propagált emberi jogok. Nálunk véget ér az emberi civilizáció, akár úgy is tekintheti, hogy többé nincs a Föld nevű bolygón.

Csend.

Woodward hirtelen felpattant, félredobta az asztalt, megragadta az arabot, és nekilökte a falnak.

- Hát nem érti, ember?! - üvöltötte. - Én most éppen segíteni akarok magán! Mindenképpen megtudjuk, amit akarunk. A kérdés csak az, hogy magának meg kell-e járnia a poklot eközben, vagy sem!

Az arab - most először - megszólalt. Hangja halk volt, és metsző, mint a sivatagi szél. Schillingernek végigfutott tőle a hátán a hideg.

- Nem tudsz rám ijeszteni, szolgája az ördögnek - sziszegte. - Az elmémet felvértezték a neurotikus szondáitok ellen! Semmit nem szedsz ki a fejemből. A megbízóm pedig újabb harcosokat fog küldeni gyaur fejetekre, akik Allah kegyelméből el fogják végezni, amit én nem!

Woodward vadul ledobta a padlóra a szerencsétlent.

- Igazán, féleszű?! Szóval kaptál egy huzalozást abba az igazhívő fejedbe? - az ezredes letérdelt, és egészen közel hajolt a bérgyilkoshoz. - Na és mondd csak, melyik korban kaptad azt a digitális védelmet? Mert ez itt, barátom, az első és a kétszázezredik század találkozása! Az a zár, amit mi nem tudunk feltörni, nem is létezik!

A bérgyilkos most felöltötte ott tartózkodása első arckifejezését. A tökéletes kudarc és a megsemmisülés ábrázatát.

Woodward felállt, és kisétált a szobából. Schillinger sápadtan követte. Két óra elteltével Woodward vidáman ébresztette Schillingert, aki egy kanapén aludt az ezredes dolgozószobájában.

- Ébredjen, elnök úr! - kiáltotta lelkesen. - Megvan a megbízónk! Egy bizonyos Omár Zaman, a maga korából! Úgy tűnik, mégiscsak az ön jelenlegi ellenségei kellemetlenkedtek magával!
- Hát, ha maga ezt kellemetlenkedésnek nevezi, ezredes... - sóhajtott fel Schillinger kedvetlenül. - Egyébként nem mehetnék már haza? Megvan a merénylőm, most már nem vagyok veszélyben. A többit elintézhetik maguk is.

Woodward láthatóan igen jól mulatott.

- Nem, elnök úr, a dolog sajnos nem ilyen egyszerű. A veszély még mindig fennáll. Amíg nem vagyunk biztosak abban, hogy nem küldenek újabb merénylőket, addig ön sem mehet vissza az esetleges újabb begyűrűzés miatt. De ne aggódjon, uram! Már nem tart sokáig.
- Akkor most mit teszünk? - állt fel Schillinger. - Ha ez az Omár Zaman 2117-ben az ellenlábasom, akkor illett volna legalább hallanom róla. De még csak nem is ismerős a neve.

Woodward csak legyintett.

- Az nem számít, elnök úr. Láttam én már nagyobb csavarintásokat is ennél. Az biztos, hogy a fickó tényleg létezik, és ő bízta meg a merénylőt. A neuronszondák ugyanis nem tévednek. Úgy átvilágítottuk ennek a sivatagi gazfickónak az agyát, hogy közben hétszer belehalt. Ez persze nem érdekelne itt senkit, de sajnos egy alapos emlékezettörlés után vissza kellett őt helyeznünk, hogy élhesse teljesen középszerű és felesleges életét a XXII. században...
- Ezek szerint nem kap semmilyen büntetést? - nézett Schillinger döbbenten az ezredesre. - Azok után, hogy majdnem rossz irányba terelte az egész történelmet?

Woodward kifelé indult az irodából, s intett Schillingernek, hogy kövesse. A folyosón válaszolt.

- Miért, ön milyen büntetést szabna ki valakire, akiről tudja, hogy a sorsa előre megíratott? Nem ítélhetjük húsz év börtönre, hiszen tudjuk, hogy az ő életében ez nem következett be a XXII. században. - Az ezredes fáradtan sóhajtott, miközben beültek egy villámliftbe. Megadta az útirányt, és visszafordult Schillingerhez. - Meg aztán a büntetés célja a rehabilitáción túl az elrettentés. Ugyan kit rettenthetnénk el az ilyenek megbüntetésével, mikor az emberek még a létezésünkről sem tudnak? - Felnevetett. - De azért ne aggódjon! A tudatalattiból még mi sem tudunk mindent teljesen eltávolítani. Lesz a fickónak egy-két álmatlan éjszakája élete során!

Az elnök nem kérdezett többet, így aztán az út további része hallgatással telt. Walter Schillinger úgy érezte, teljesen más világba csöppent. Egyre inkább idegen volt számára a szisztéma, amely szerint a rendszer felépült, és szívből örült a pillanatnak, amikor majd maga mögött tudhatja ezt az egészet.

Bárcsak már vége lenne!

Omár Zaman kis növésű, s emiatt némi kisebbrendűségi komplexussal megvert férfiú volt. Szélcserzette arcát élvezettel tartotta a Nap felé, mikor átlépett a vékony energiafalon. Hát igen, gondolta, vannak dolgok, amelyek Allah kegyelméből változhatatlanok. A Nap ugyanúgy süt 2117-ben, mint kétszázhúsz évvel később, 2337-ben. Omár remélte, más dolgok sem változtak sokat az eltelt évszázadok alatt. Nem nagyon értett a múlthoz, és jóllehet, csak egy egészen rövid látogatásra érkezett, még ezt is rettentő hosszúnak érezte, időben ilyen távol a hazájától.

Sebaj. Megkeresi a bérgyilkost, akit kiszemeltek a huszonnegyedikben, megbízza, hogy tegye el láb alól azt a gyaur Otto Schillingert, aztán már megy is haza. Omár elmosolyodott a szakálla mögött. Juszuf és a többiek ravaszak, mint a sivatagi róka. Ő majd beállítja magát ebbe a korba valónak, és még ha bárki keresné is a tetteseket - amit egyébként teljességgel kizárhatónak tartott -, a szálak akkor sem fognak elvezetni a huszonnegyedik századba.
Zseniális!

Omár elindult, hogy beteljesítse a Mindenható akaratát.

- Mikor kapjuk el ezt a Zamant? - kérdezte Schillinger Woodwardtól, miközben várták, hogy megnyíljon az átjáró.
- Mivel nem akarok változtatni a dolgok folyásán, akkor kapjuk el, miután kiadta a megbízást a maga apjának meggyilkolására.
Schillinger csodálkozva nézett Woodwardra.
- Miért nem előtte? - kérdezte. - Nem lenne sokkal egyszerűbb dolgunk, ha ki sem adná azt a megbízást? Ha neki is vannak főnökei, akkor elég, ha megkérdezzük tőle, kik azok.
Woodward elmosolyodott.
- Látja, elnök úr? Ez az időellenőrzés szépsége. Az embernek meg kell tanulnia elsajátítani egyfajta absztrakt gondolkodásmódot. Hiszen gondoljon csak bele: ha ez az Omár fickó nem bízza meg a merénylőt, akit mi elkaptunk, akkor az sohasem tud minket elvezetni hozzá. Ergo: elszalasztjuk a fülesünket.
Schillinger feje már kicsit zúgott a csavarintásoktól.
- De mi már tudunk róla! - kiáltott fel. - Nem kell, hogy ők ketten találkozzanak, hiszen mi már tudjuk, hogy kit keresünk!
Az ezredes erre már felnevetett.
- Elnök úr! Ön elfelejti, hogy nem csak ők, de mi is képesek vagyunk anomáliák előidézésére! Ha erőszakkal elszakítjuk őket egymástól, akkor ennek a hatása ránk nézve is begyűrűzik, és holnap már sejtelmünk sem lesz róla, ki az az Omár Zaman!

Feszültség terjedt szét a levegőben, és a kapu kinyílt előttük. Schillinger megfogta Woodward vállát.

- Ezredes! Ha ennek vége lesz, én megkeresem a maga öregkori énjét, és kijárok magának egy szép nyugdíjat!
Woodward szája szegletében hamis mosoly táncolt, miközben válaszolt.
- Igen tisztelt, Schillinger elnök úr! Ha ön megtalál engem a Föld bármelyik nyilvántartásában, akkor én létrehozok egy időhurkot, amely magát a világ urává teszi!

Azzal átlépett a kapun.

Omár Zaman jókedvűen ballagott kifelé a városból. Juszuf elégedett lesz vele. Teljesítette a küldetést. Allah pallosa lecsap a hitetlenek fejére, ő pedig hurik között tölti majdan az örökkévalóságot. Amint kiér ebből a porfészekből, hazatér és felveszi méltó jutalmát.

A két férfi a semmiből bukkant fel mögötte. Az egyik pillanatban még nem voltak sehol, a másikban pedig már Omárét keresztezte árnyékuk a napsütötte, száraz homokon. A férfi megperdült, és két nyugati öltözetű fickóval találta szemben magát.

- Mit kerestek ezen a szent földön, hitetlenek? - vakkantotta oda nekik rosszat sejtve.
A magasabb megvetően válaszolt.
- Téged keresünk, szerencsétlen! - mondta a hitetlen tökéletes arab kiejtéssel. - Ujjat húztál az Időellenőrrel.
- Nem tudom, miről beszélsz, de állj el az utamból, mert dolgom van! - kiáltotta Omár, és elindult a másik irányba.
Ekkor kapta a kábító lövést.



- Hol vagyok és mi a vád ellenem? - kérdezte gőgösen Omár.
Woodward leült vele szemben.
- 2570-ben van, Omár Zaman, távolabb a hazájától, mint eddig valószínűleg bármikor. A vád ön ellen időtörés és Otto Schillinger meggyilkolására való felbujtás.
Látva az arab arcára kiülő sápadt színt, az ezredes elmosolyodott.
- De persze én segíthetek magán. Mivel nem ismerjük a nevét a huszonkettedikben, kell lennie egy megbízójának valahol. Elárulja a nevét, és megússza anélkül, hogy megmutatnánk magának, mi van Allah háta mögött.
- D-de nem is tudom, miről beszél! - remegte Omár.
Woodward közelebb hajolt.
- Omár. Valóban meg akarja járni a poklok kínját teljesen feleslegesen? Fogja fel: elbukott! Úgyis megtudjuk, amit akarunk, csak az a kérdés, hogy ez magának mennyibe fog kerülni. Vége, Omár. Beszéljen, és mindenkinek könnyebb lesz!

Omár izzadtságtól fénylő arccal bólintott, és beszélni kezdett.

Woodward benyitott a sötét szobába. Schillinger az üvegfal előtt állt, és töprengve nézte a magába roskadt Omár Zamant. Az ezredes érkeztére elfordult a látványtól.

- Mire jutott vele? - kérdezte kurtán.
Woodward fáradtan ült le, és nem válaszolt rögtön.
- Egy bizonyos Juszuf Amallan. Ő küldte az emberünket - mondta végül.
- Juszuf? - hitetlenkedett Schillinger. - Nem értem. Amallannak hívják az Egyesült Arab Államok vezetőjét 2117-ben, de ő Hamid Amallan, és nem Juszuf! Juszufot nem ismerek.
Woodward összeráncolta a homlokát.
- Furcsa is lenne, ha ismerné - mondta. - Az emberünk ugyanis pontosan kétszázhúsz évvel későbbről, 2337-ből célozta meg magát.
- Vagy úgy - ült le Schillinger is. Különösebben már nem is csodálkozott. - Akkor tehát megvan a végállomás.
- Igen - bólintott Woodward. - Ez azt jelenti, hogy most hazavisszük magát, aztán én elintézem a többit.
- Azt már nem! - pattant fel Schillinger. - Ha már eddig eljutottunk, most nem dobhat ki! Utálok félmunkát végezni, és egyébként is: találkozni akarok ezzel a Juszuffal!
Woodward megvonta a vállát.
- Végül is miért ne? Ennyit még megtehetek magáért.

Juszuf Amallan antik íróasztala mögött nézte a naplementét. Ha minden jól megy, Omár azóta elintézte a megbízatását, és a békekonferencia meghiúsul 2117-ben. Juszufot elégedettség öntötte el. Az igazhitűekkel nem lehet packázni. Drága volt a technológia, ami lehetővé tette ezt a tervet, de az bizonyos, hogy megéri az áldozatot, mint ahogyan az is bizonyos, hogy az arab nép újra szabad lesz.

Juszuf boldog volt. Őt választotta ki a Magasságos, hogy kétszázhúsz évi rájuk kényszerített nyugati diktatúrát semmissé tegyen! Ezután már csak egy erőskezű vezetőre lesz szükség, hogy az Arab Egyesült Államokat az azt megillető helyre juttassa a világban. Bizonyos, hogy sok vér fog még hullani, de úgyis mindenki a paradicsomba jut, aki a szent ügyért áldozza Allahtól kapott lelkét...

A halk szisszenés kizökkentette Juszufot emelkedett gondolatmenetéből. Visszafordult az asztal felé, és... és meghűlt a vér az ereiben. Walter Schillinger egy ismeretlen férfi társaságában állt a szoba túlsó végében. Az ismeretlen kezében fegyver volt.

- Hogyan jutottak be? - Kiáltott fel Juszuf.
Az ismeretlen tökéletes arabbal válaszolt.
- Egy Időellenőr számára minden lehetséges, Juszuf Amallan - mondta Woodward. - Még a lehetetlen is.
- Szóval maguk valamiféle időrendőrök, hm? - nyugtázta Juszuf feltűnően nyugodtan a tényt. - Sejtettem, hogy létezik efféle szervezet... - Hirtelen felpattant, asztala egy rejtett zugából pisztolyt rántva. - ...és készültem is rá!

Halk szisszenés jelezte: energia, gyilkos energia hagyta el Juszuf fegyverét. Az arab Schillingerre célzott, de mielőtt a töltet bevégezhette volna célját, elakadt Woodward testében, aki szemmel követhetetlen gyorsasággal vetette magát az elnök elé. Az ezredes még földet sem ért, mikor viszonozta a tüzet, s Juszuf is összerogyott.

Az egész nem volt több két másodpercnél, s mire vége lett, mindenki a padlón feküdt. Schillinger, aki az egészet egy karcolás nélkül úszta meg, felállt, és az ezredes testéhez lépett.
És meghűlt a vér az ereiben. Az ezredes mellkasán egy teniszlabdányi lyuk tátongott, ám a sebből egy csepp vér sem folyt. Helyette műanyag- és fémdarabkák hullottak ki a testből.
Woodward kinyitotta a szemét, és Schillingerre nézett. Lassan felült, száját pedig szólásra nyitotta.

- Jól vagyok, elnök úr, ne aggódjon! Abszolút golyóálló testem van, ennél nehezebb tűzerőnek is ellenállt már.
- D-de hogyan... - Schillinger még mindig nem talált szavakat. Egyszerűen nem tudott parancsolni a nyelvének, miközben megpróbálta felfogni, mit is jelent az, amit éppen lát.
- Hogyan lehetséges mindez? - fejezte be Woodward a mondatot. - Nos, ha már így lelepleződtem, elmesélek önnek egyet-mást. - Woodward leült egy karosszékbe. - Tudja, az Időellenőrt a tizennégyezredik században hozták létre. Az akkori ember nagyjából olyan képességekkel bír, mint maguk szerint Isten. - Woodward kis szünetet tartott, mielőtt folytatta. - Úgy gondolták, sokkal biztonságosabb, ha szuperandroidokra bízzák az időösvények és paraleluniverzumok ellenőrzését, mivel nekünk csak szimulált érzelmeink vannak, igaziak nincsenek. Ebből következően a kísértés, hogy változtassunk a történelmen, sokkal inkább kiküszöbölhető, mint az emberek esetében, döntéseink pedig az esetek kilencvenöt százalékában a logikára épülnek, mint maga az idő.
- Ezek szerint mindenki android az Időellenőrnél? - kérdezte Schillinger kiszáradt torokkal.
- Pontosan - bólintott Woodward. - Mindenki. Ez így a legjobb. Most pedig, ha megbocsát...
Woodward odalépett a mozdulatlan Juszufhoz, majd visszafordult Schillingerhez.
- Azt hiszem, ez az ember már nem fog galibát okozni. Egyébként, csak hogy tudja: ez a néhai Hamid egyenesági leszármazottja, aki ősei nevében akart revansot venni magán. Persze ez már nem fog sikerülni neki - tette még hozzá az ezredes. - Azt hiszem, az ügyet lezártnak tekinthetjük.
- É-és mi lesz ezután? - Schillinger kezdte némileg visszanyerni a hangját. - Vagy a történelem szerint Juszuf Amallan a mai napon halt meg?
- Á, nem - legyintett Woodward. - Juszuf Amallannak van még harminchét év az életéből. De ez nem jelent semmit. Lemásoljuk a testét, megpiszkáljuk egy kicsit az agyát, hogy ne legyen ilyen agresszív, és visszaküldjük ugyanide, hogy helyette folytassa - intett fejével a testre.
- Lemásolják a testét?! - hüledezett Schillinger. - Ennyi? Senki nem vesz észre semmit?
- Persze hogy nem! - mondta az ezredes. - Egy rosszul sikerült akció során Hitlert is megöltük 1937-ben! Klónoznunk kellett, hogy kirobbanthassa a II. világháborút! De most már induljunk, nem szeretnék mások előtt is lelepleződni. - Visszafordult Schillingerhez. - Még valami: sajnos ön túlontúl sokat tud, törölnünk kell az emlékezetét. Ugye megérti, hogy igyekszünk megőrizni az inkognitónkat?

Schillingernek már tiltakozni sem volt ereje. Woodward nézte egy darabig a békésen álmodó elnököt. Újra az elnöki rezidencián voltak, három perccel azután, hogy elindultak. Persze az idő csak addig létezik, amíg méri valaki. Az android elmosolyodott. Eszébe jutott egy világformáló forradalmi szlogen a 11400-as évekből.

Naivitás, ember a neved.

Ideje indulni.

Isten eltűnődve nézte a harmadik dimenziót. Lám, az emberek röpke harmincezer év alatt megtanulták kontrollálni világukat.

Tébolyult világukat.