Névtelen
Üdv ismét.
Persze, hogy megismerlek, te vagy az ember, aki állandóan felbukkan, és tudom, hogy emlékeznem kellene a nevedre, de nem igazán merném állítani, hogy ez így is van.
Péter?... Akkor üdv, Péter.
Miért kérded, hogy vagyok? Nem látod? Nem látok. Még mindig egy olyan világot látok, ami nincs, és ahogy nézem, te erre még mindig kurva irigy vagy. Nézd csak azt a fiatalembert! Azt a srácot ott fehér ingben. Igen, a pultnál. Te azt látod, hogy cigarettára gyújt, kólát iszik, és látszólag nyugodt. Kíváncsi tekintettel nézelődik, semmi dolga így szombat dél körül, békében van a világgal. Talán húsz körüli lehet. Ha érdekelne, azt gondolnád, talán a barátait, vagy a barátnőjét várja. Nyilván buliba megy este, tanul valamit, és bizakodva tekint a jövőbe. De ez nem így van. Ő beteg. Haldoklik.
Persze, hogy nem látszik… TE nem látod. Bár továbbra is állítod, hogy képzelődöm, és én meghagylak ebben a hitben. Így sokkal biztonságosabb. Hidd csak azt, hogy benyaltam, vagy elszívtam valamit! Minden embernek így a kényelmes. Az ismeretlen mindig ijesztő, az ismeretlen mindig félelmetes. Nevet kell adni neki, hogy ne féljünk tőle, igaz?... Nem, ne válaszolj, költői kérdés volt természetesen. Tudom, mert ezt adatott tudnom. Szerinted nekem ez jó? Egy képesség, amivel látom az enyészetet és a negatív lehetőségeket?
Értem én, hogy mire gondolsz. De nem működik. Mindig csak egy lehetséges jó út van, de több millió vezet a Pokolba. Amikor gyors döntéseket kell hozni, és az élet leginkább erről híres, nincs idő kizárni minden rossz utat.
Hogy micsoda?...
Ja, rákos.
Igen, tudja. Ez benne a legborzasztóbb. Körülbelül három hónapja van még. Ez a nyár. De az utolsó harminc napban imádkozni fog a haláláért. Á, hagyd őt! Szerinted kell neki a vigasztalás? Mégis mit mondanál neki? Hogy együttérzel vele? Te nem fogsz kínok közt megdögleni pár hónapon belül.
Fiatal, igen. Chernobil áldozata ő is. Mint én. Vagy bárki, aki ’86-ban már élt.
Kérlek… ne baszogass ezzel, Péter! Azok csak fikciók, semmi tudományos alapjuk. Nem megérteni kell. Már rájöttem. Mire is mennék vele, ha érteném? A tény attól még tény marad… Nem tudom, hányan vagyunk. Igen, látom őket, de nem beszélek velük. Nem mindenki számára egyértelmű. Dehogy evolúció!… Édes Istenem… benyaltad az X-men film sztoriját egy az egyben, mi?...
Igen, voltam. Örülök, hogy megkérdezted. Prypjat csodálatos hely. Még így is. Nem, nem tudom neked elmagyarázni. Mondhatnék neked hasonlatokat, körülírhatnám, de nem tudnám a lényeget megragadni talán ezer év alatt sem.
Próbáljam meg… Olyan furák vagytok, ti emberek. Azt hiszitek, ha zöld ikszet raktok minden méterre, amit megismertetek, akkor a végén globálisan látjátok majd az egészet? Igazán? Na jó… Olyan volt, mintha haza mentem volna.
Nem azért. Dehogy. Az épületek omlanak össze, pusztul minden, az egész hely kísérteties. Mi otthonos is lenne a huzatban csapkodó ajtókban, a betört ablakok látványában, meg a gazban, ami felverte a járdák illesztéseit? Mi otthonos érzelem fűzhető egy félredobott, mocskos játék babához, ami fél szemével rád néz egy homályos lépcsőház fordulójában?
Köszönöm, elfogadom. Hanem kérdeznék is valamit.
Miért találsz meg mindig, miért kérdezősködsz? Nem vagyok számodra más, mint egy fura gondolkodású fiatalember. Szórakoztatlak?
Mit?! Mi a szart akarsz ezen érteni? Ezen nincs mit megérteni, fogd már fel! Régen történt, vége van, nem maradt semmi, csak a huzat, ami ki-be jár az elhagyatott házak lépcsőházaiban.
Nem gondolok semmit. Nincs bizonyítékom. Nem emlékszem. Csak 8 éves voltam. Kint voltunk egy kertben édesapámmal, és míg ő ásott, én játszottam. Szakadt az eső. Egy egész héten át. Azt gondolod, hogy csak megkattant az agyam. De ezzel nincs semmi baj. Higgy, amit akarsz! Mindenki higgyen, amit akar, én meg tudom, mit látok, és amit látok, az is valóság.
Igen, az én valóságom. Fel akarsz bosszantani?...
Rendben, elfogadom. De áruld el, most komolyan: Mit akarsz tudni igazán? Mi az, ami újra és újra arra kényszerít, hogy beszélgetésbe elegyedj velem?
Sejtettem, hogy nem tudod. No jó, elmondok valamit. Én is azt hiszek, amit akarok. Mindegy, mi az oka igazából. Valami kell, amire azt mondhatom, hogy ismerem, érted már? Én is félek. Láttam embereket, akik nem léteztek, de nem vették észre, és láttam élőket, akik hasonlítottak hozzájuk. Nem akarom látni, tiltott és fájdalmas tudás ez. Nincs magyarázat, nincs térkép, se információ, a dolgok csak úgy megtörténnek, a képek csak úgy feltűnnek, összezavarnak, soha nem lehetek már az, aki. Ez az én keresztem. Látom rajtad a szánalmat, tudom, mire gondolsz. Azt gondolod tényleg, hogy szánni való bolond vagyok, és pszichiáterre volna szükségem. Mint már mondtam: Azt hiszel, amit akarsz. Keresheted a kiutat egy eltévelyedett elméből, amíg élsz, soha nem találod meg. Gondolhatod, hogy fanatizmus, képzelgés, adhatsz neki nevet.
De én akkor is látom a halált.
Te?...
Nem vagyok látnok. Azt látom, ami van.
Hm… Jó, rendben. Nos… Nem vagy beteg. Egyensúlyban vagy, és bár ez nem jellemző erre a korra, elmondható, hogy megtaláltad a harmóniát. Anélkül, hogy kivonnád magad az érzelmek áramlatából. Megkockáztatom, hogy boldog vagy.
Nem, fogalmam nincs, mit fogsz csinálni ma este, vagy akár két hét múlva. Nem látom a jövőt. Az igazat látom.
Tükörbe? Minek?...
Dehogyis, Isten ments!
Azért, mert félek, és ennek nem tudok nevet adni Péter.
Az én félelmem névtelen.