A hegyek, akik nem létező istenek

Fantasy / Novellák (866 katt) Jimmy Cartwright
  2010.08.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/1 számában.

...a kristályvizű ér csendes zúgása anyagtalan
mint puszta, halványuló emlékezés
a széljárta, vad bércek némák
a múltat álmodó, álomtalan óriások
holtnak születtek, egy irdatlan présben
némán az égre merednek
az istenek lakhelyét bámulják
a szél zúg, fütyül a romsziklák közt
az elfelejtett hegylánc lelke sír
a szélben, mely követ görget, melyben
egy korokon át tartó agónia zúg
a labirintusokban nincs élet
az időt nem jelzi más,
csak a leomló kövek
a szabálytalan hegyek orma
bevehetetlen romerődök kuszasága
a hegyek egy messzi világon állnak
sosem látja őket szem
sosem érinti őket érző hús
lassan kopnak el a halódó Nap fényében
roppant üres tér övezi a hegyeket
sosem ébrednek
a nem létező istenek...

- Túri András


Azért jött ide, a hegyek gyomrába, mint bárki más, aki pályafutásának méltó befejezést remél. Felfedezni titkukat, kideríteni, mit rejtenek az ősi járatok. A hiedelmek sokfélét mondtak. Beszéltek egész településnyi aranyról, gyémántról, és efféle kincsekről, meséltek szörnyekről, akik kegyetlenül elbánnak a betolakodókkal, elmondták, hogy veszélyes, csapdákkal teli labirintusok futnak keresztül-kasul a hegyek alatt. Természetes, hogy néhányan - társasággal, vagy magányosan - nekivágtak, hogy ezzel a hőstettel öregbítsék hírnevüket, de csak nagyon kevesen tértek vissza. Azok alig éltek, hetekig, hónapokig kellett ápolni őket, hogy felépüljenek. Közben rémálmok gyötörték őket, nem hagyva nekik nyugtot, s mikor felgyógyultak, általában csak annyit közöltek a kíváncsiskodókkal, hogy túlélték, s legyen elég ennyi. Ha nagyon nógatták őket, talán hajlandóak voltak annyit elárulni, hogy csak az előhegyekig jutottak, ahonnan még hosszú út vezet a nem létező istenek hegyeihez.

Ő is csak eddig jutott. Az előhegyek mély, kacskaringós, furfangos labirintusáig. Egy sarokban ült összegörnyedve, erőtlenül, gyomrában szúró fájdalommal. Már régóta nem volt mit ennie. Kardja hanyagul hevert mellette. Emlékképek gyötörték...

...Egy tóban úszott, vidáman, felszabadultan. Nem kellett semmitől tartania, hisz békés környék volt. Kedvese a partról figyelte, szemérmesen eltakarva bájait. Már soha nem láthatja...

...A troll hatalmas erővel lendítette meg bunkóként használt öklét. Épp idejében ugrott félre, s bárdját a troll combjába vágta. Sűrű, sötétzöld vér fröcskölt szanaszét...

...A söröskorsó csörömpölve hullott a padlóra. Ismét ki kellett térjen, egy felé zúgó, mívesen faragott asztalláb elől. Homloka több sebből vérzett. A korsó jól telibe kapta. Homályos tekintettel próbálta követni az eseményeket. A verekedők senkit és semmit nem kíméltek. Egy teli üveg eltalált egy fali mécsest. A tűz villámgyorsan terjedni kezdett...

...Forróság töltötte el. Most örült csak igazán, hogy az a kaporszakállú öreg nem vágta át, s a pajzs valóban tűzálló volt. Különben komoly bajban lett volna ez ellen a termetes vörös ellen. Úgy látszik azonban, szerencséje véges. A sárkány kisöpörte farkával alóla a lábait, s néhány méterrel arrébb nagyot csattanva ért földet...

A fejébe hasított az újabb lecseppenő vízcsepp sikolya. Ismét ráébredt, hogy hol van. Feje lüktetett a fájdalomtól, erei kidagadtak a halántékán. Nyöszörögve eldőlt a hideg kövön, de már ez sem érdekelte. Embriópózban, minden méltóságát vesztve nyüszített. Aztán összeszedte magát. Semmit sem talált itt. Egy árva rezet sem. S ami sokkal jobban meglepte: sem egy csapda, sem egy szörnyeteg, sem egy halott tetem. A szürke kőfalakat időnként egy-egy fehér vagy halványszürke pókháló törte meg. Ebből arra következtetett, hogy valamilyen élet mégis lehet itt. Legyek, szúnyogok, bogarak... Nem gondolkodhatott sokáig. Tekintete ismét elhomályosult...

...Egy pusztán lovagolt, kezében hosszú, vaskos lándzsát tartva. Mögötte nagyobb sereg, előttük a távolban sűrű füst gomolygott. Azt hitte, elkéstek, meggyorsította hát lovát. Nemsokára meglátták azonban, hogy a vár kitart, bár az ostromló sereg még mindig erőfölényben van. Elemi erővel törtek rájuk, s gyorsan káosz lett úrrá a jól szervezett ostromlókon. A várból örömujjongás ütötte meg fülüket, majd hallották, ahogy a kapu nekidördül a földnek, s kipihent lovasok rontanak rá onnan is az ostromlókra, akik nem is tudták, mi történik, s hogyan lett a kis híján nyert ostromból vesztett csata...

Igen. Így kezdődött, ezzel indult hősi pályafutása. Egy gyorsan, jól megszervezett rajtaütéssel, mellyel emberek százait mentette meg a haláltól. S úgy tűnik, itt fejeződik be, a nem létező istenek hegyeinél. A menny sziklás előkertjében. Kíváncsi volt, vajon sikerül-e valaha is valakinek eljutnia oda? Kíváncsi volt, egyáltalán léteznek-e azok a hegyek, akik nem létező istenek.

Mozdulatlanul feküdt a hideg kövön. Teste eltompult, már nem érezte a külvilágot, szelleme sötétségbe borult.

Hirtelen fényt érzékelt, homályosan fénylő, ködszerű alakzatokat, hatalmas, hegynyi sziluetteket.

- Sikerült neki. - hallotta valahonnan. Alakokat látott, akik körbevették. Csillogó páncélban, nehéz köpenyben, könnyű ruhákban. Kezükben kardok, bárdok, dárdák villantak, hosszú, különös fénnyel szikrázó botokat tartottak. Hősök, mint ő maga. Mélykék szőnyeget terítettek elé, s sorba álltak a két oldalán. Elindult rajta. Megérkezett. Ott volt, ahol mindig is lenni szeretett volna. A hegyek között, akik nem létező istenek.

Előző oldal Jimmy Cartwright