Layla: az angyal, az ördög és a gyermek II.

Fantasy / Novellák (1802 katt) angyalka146
  2012.03.20.

Amikor felébredtem, döbbent arcok sokaságát láttam magam előtt. Anyáét, a húgomét és egy fehér köpenyes alakét. Mikor kinyitottam a szemeimet, anyáméi könnyekbe lábadtak, majd egy:
- Hogy lehetsz ilyen barom?! – felkiáltással magához ölelt.
Semmit sem értettem.
- Mi történt?
- Te hülye… - kezdte volna a húgom, de az orvos félbeszakította.
- Kisasszony, nem emlékszik semmire?
- Egy fogadásra mentünk egy nagyon szép kastélyba. Talán sokat ihattam, mert elálmosodtam és lefeküdtem a könyvtárszobában lévő kanapéra. Azután itt ébredtem. Mi folyik itt? Miért vagyok kórházban? – kérdeztem az orvost.
- Mert átszúrták a szívét – felelte nyugodtan.
- Mi?! – egyből felébredtem, és most már én is tágra nyílt szemekkel meredtem rá.
- Kisasszony, önt rituálisan feláldozták, méghozzá a barátja. A maga szívét jól láthatóan keresztüldöfték egy éles késsel.
Az orvos mindezt úgy adta elő, mintha csak az időjárásról beszélne.
- Hallotta, mit mondott a doktor úr?

Csak most pillantottam meg a sarokban addig csendben álló, kövérkés és látszólag a negyvenes évei közepén járó rendőrt.

- Igen, hallottam – válaszoltam.
- Semmi hozzáfűznivalója sincs a dolgokhoz?
- Nincs. Miért? Kellene?
- Önnek meg kellett volna halnia. A szívét keresztülszúrták egy késsel. Minden normális ember meghal ilyenkor.
- Úgy látszik, én vagyok a kivétel. Sohasem voltam normális – tettem még hozzá halkan, inkább csak magamnak szánva a megjegyzést.

Majd, mintha áram rázott volna meg, végigsuhant a felismerés testemen. Megrázkódtam, egészen libabőrös lettem. Végtagjaim hideggé váltak. Csak most döbbentem rá az előbb elhangzott szavak értelmére. Te jó ég! Engem feláldoztak?! És kést szúrtak belém? De akkor tényleg nem lehetnék életben. Mi történt?

***

- Nem tűnsz túl boldognak – a nyilvánvaló kijelentés csak még bosszúsabbá tette az amúgy is láthatóan ideges arcot. Dühösen ránézett az arányos testfelépítésű, izmos, nagyjából az ötvenes éveiben járó, ősz hajú férfira. Lenyelte a felkívánkozó szitkokat és csak ennyit mondott:
- Azrael munkáját rám sózták. Te sem lennél túl lelkes a helyemben…
- Uriel! Most már fejezd be a hisztit! – parancsolt rá az idősebb.
- Téged senki sem kérdezett, kis mitugrász! – vágott vissza nyersebben, mintsem szeretett volna.
- Nem hiszem, hogy jogod lenne így nevezni a mennyei seregek urát! – replikázott a sértett vissza, nem kevésbé mérgesen.
- Teszek rá, hogy ki vagy! De ha már így emlékeztettél a rangodra, akkor én is figyelmeztetnélek: az angyalseregek ura én vagyok, te csak azért a porfészekért vagy felelős!
- Ne feledd: az Úr mindent lát és mindent hall! Vagy talán te is Lucifer sorsára kívánsz jutni? Jobban teszed, ha visszakotródsz a lyukadba…
- Michael! Uriel! Elég legyen! – egy köpcös, szerzetesi ruhát viselő, alacsony kis emberke közeledett feléjük. Magas hangjával nevetségesnek tűnt, de azok ketten összerezzentek.
- Ejha! Rég nem hallottam így felemelni a hangod, Hanael – nyilatkozott elismerően Rafael.
- Haragszok rád, Rafael! – vágott vissza a megdicsért. - Miért nem állítottad meg őket?! – Most már tajtékzott.
- Ugyan minek? – válaszolta az flegmán. – Ha egymásnak akar esni a két vezér, hát legyen. Aztán ha Lucifer úgy dönt, most van a megfelelő időpont támadásra, majd ők ketten szépen felelnek a tetteik miatt. Hátha az Úr megbünteti és száműzi őket a földre…
- Szeretnéd, mi?! - kiáltott fel a két érintett dühösen egyszerre.
- Nyugi, csak vicceltem – kézfeltartással jelezte, hogy el kívánja ásni a csatabárdot. – Lélegezz mélyeket, Michael! – gunyoros szemöldökhúzogatás volt a válasz. – És te is hagyd abba a duzzogást, Uriel! Ha egy ember idetévedne, és pont ezt a képet látná a Mennyből, még megijedne és meggondolná magát. Akkor aztán kirakhatná Lucifer a Telt Ház táblát.
- Ez nem vicces, Rafael – robbant be a beszélgetésbe sietve egy nyurga, különös alak.
- Nocsak, nocsak. A kicsi Azrael – Uriel volt a gúnyolódó.
- Pofa be, Uriel! Nem az én hibám volt. A Szeráfok nem engedtek. És ami a legrosszabb, nekem kell mennem.
- Hová? – kérdezte Rafael Urielt megelőzve, mielőtt az valami gorombaságot mondana.
- A lány mellé, drága Gyógyítónk.
- Mi?! – Ahány angyal csak ott volt, most mind döbbenten kiáltott fel. A harag, sértettség eltűnt. Mindenki tudta, mit jelent, ha valakihez Azraelt küldik.
- De miért? Hiszen nincsen benne semmi különleges! – az egyébként nem sértőnek szánó kijelentést Hanael tette.
- Ahogyan egy emberben sem… - jegyezte meg morgolódva…
- Uriel! – kiáltottak rá.
- Jól mondod, Hanael. Látszólag nincs benne semmi különleges. Bár erről talán Karmaelt kellene megkérdeznünk… - és azzal Azrael érdeklődve fordult az addig csendben álló, arany homályba burkolózó férfi felé.
- Én nem mondhatok semmit, ti is tudjátok – felelte. - Viszont egy jó tanácsot adhatok: légy résen és vigyázz magadra. Lucifer hamarosan megjelenik.
- A lányért? De hát miért kell neki?
Karmael bánatos arcot vágott és már a nyelve hegyén volt a válasz, de kötötte az esküje. Nem tehette.
- Vigyázz magadra, rendben? – Csak ennyit mondott és elment.


***

- De ez még nem minden! Amikor magára találtunk, akkor ott feküdt, mozdulatlanul azon a kővackon és a kés ott volt maga mellett! A szekta tagjai pedig vérben fürödve feküdtek szanaszét a földön. A vizsgálataink már megállapították, hogy megölték őket – bár talán a lemészárolták jobb kifejezés lenne.
- Elég! – ordítottam fel és a szám elé emeltem mindkét kezem. Próbáltam visszatessékelni a gyomromba azt, ami feltörni készült onnan. Miután kissé lenyugodtam, és már nem fenyegetett az okádás veszélye, könnyeimet törölgetve estem neki a rendőrnek.
- Hogy lehet valaki ennyire bunkó és tapló?! Hogyan beszélhet így azokról a szerencsétlenekről?!
- Szerencsétlenek?! Kisasszony: önt megölték!
- Csak akartak – vágtam vissza. – Amint látja, élek.
- Hát épp ez az! Maga él! Pedig nem kellene!
- Kösz szépen! Maga aztán irtó jófej ember!
- Bocsánat, ne értsen félre, de sajnos ez az igazság: magának ott, az adott körülmények között meg kellett volna halnia. – Anyám halkan felnyögött. – Bocsásson meg, asszonyom, de ez a kellemetlen valóság.
- És miért olyan biztosak abban, hogy meg kellett volna halnom? Hiszen élek! Lehet, hogy mellészúrtak…
De az orvos félbeszakított.
- Nem, keresztülszúrták a szívét. Ez biztos. A kés helye a bőrén, ahol keresztülment, pontosan látszik, és miután stabilizálódott az állapota, elvittük néhány vizsgálatra. A szívén egy hatalmas forradás látható.
- Forradás? Miféle forradás?
- Esett már el úgy biciklivel, hogy a bőre lement, mondjuk a térdéről?
- Igen.
- A legtöbb esetben a bőr szépen begyógyul, viszont súlyosabb eséseknél valamilyen heg mindig marad. Igaz?
- Igaz – feleltem gépiesen és kellemetlen szorítást éreztem a mellkasomban.
- Nos, az ön szívén is láthatóan ilyen forradás van.

Még meg sem emésztettem a hallottakat, de a zsaru már folytatta is tovább kedélyes, csevegő hangnemet felvéve.

- De ez még csak az egyik megmagyarázhatatlan dolog. Nagyobb rejtély, hogy mi, pontosabban ki végzett a szektásokkal – erősen megnyomta a ki szót és nyomatékosan rám nézett. Majd hallgatásba merült, miközben kancsal szemeivel hipnotizálni próbált. Értetlenül tekintettem vissza rá, majd, mikor végre leesett a tantusz, levegő után kapkodtam.
- Ugye nem azt akarja mondani, hogy én öltem meg őket?! – kiáltottam fel hitetlenkedve.
- Magán kívül senki sem volt a helyiségben.
- Bárki bejöhetett…
- Ó, nem. Az ajtó ugyanis belülről be volt zárva. És csak maga volt egyedül életben.
- Ugye ezt nem gondolja komolyan?! Már megbocsásson, de ha minden igaz, engem egy késsel leszúrtak.
- De életben maradt.
- Igen, de mit gondol, hogyan…
- A hogyan most nem lényeges. A miért a fontos. És magácskának volt indítéka.
- Indítékom? – ismételtem meg szavait meredten és elképedve, miközben éreztem, hamarosan robbanok.
- Persze. Hiszen meg akarták ölni.
- Maga hülye – mondtam ki végre azt, ami már azóta megfogalmazódott bennem, hogy először ránéztem. Bár gondoltam, kap egy esélyt, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét. Nem jött neki össze.
- Tessék? – kérdezett most – a változatosság kedvéért – ő vissza, és az értetlenség szikrái csillogtak szemeiben.
- Még egyszer, lassan elmondom: maga HÜ-LYE! Nagybetűkkel: HÜ-LYE! Érti?
Az értetlenség egyszeriben dühbe csapott át.
- Maga… - kezdte volna.
- Bizonyíték?
- He?
- Azt kérdeztem, van valami bizonyítéka, hogy én tettem?
- Nincs – nyögte ki nagy nehezen.
- Akkor távozzon, kérem. Pihenni szeretnék.
- Még nem…
- Menjen! A lányomnak pihennie kell! Igaz, doktor úr? – Anyám nyomatékosan, a „ha nem teszed azt, amit mondok, kitekerem a nyakad” nézésével az orvosra nézett, akit mindez nem rémített meg és mosolyogva mondta:
- Így igaz. Menjen el most nyomozó úr, kérem – és egy enyhe mozdulattal kitessékelte.
- Végre! – sóhajtottam fel és hátradőltem kemény kórházi párnámra.
- Nincs semmi mondanivalód nekem? – anyám merev hanghordozása elfojtott dühről árulkodott.
- Anya! – néztem rá nyomatékkal az ágyról. – Ne légy már te is hülye! Szerinted hogyan ölhettem volna meg őket? Ismersz: nem is lennék rá képes! Szép, mondhatom, már a saját lányodban sem bízol.
- Mondtam, hogy az az alak nem komplett, de te…
- Anya! Ne kezdj nekem erkölcsi prédikációba! Azok után, amin keresztülmentem, és hogy Ő… - Ekkor fogtam fel, hogy akkor Ő is...
- Meghalt… - nyögtem elfúló hangon és zokogni kezdtem.

Akármit is tett, szerettem. És most, hogy felfogtam, nincs többé, ürességet éreztem. Mintha valaki kiszakított volna egy részt a testemből. Anyám nem tudott mit kezdeni velem. Vigasztalhatatlan voltam. Csendben hátra lépett, megfordult, majd a húgommal együtt kiment. Az ajtó kattanása jelezte, hogy egyedül maradtam.

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 3 db)