A Stirlitz dosszié: egy kultfilm a KGB-től

Külvilág / Mozijegy (3721 katt) Homoergaster
  2012.03.07.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/2 számában.

„Az idő soha-soha meg nem áll,
az órák róják szüntelen az útjukat,
a pillanat úgy illan, tovaszáll,
mint gyors folyón suhanó hab,
épp annyi csak... a pillanat...

Csak fut velünk az idő, mely irigy,
és volt-holt napokat örökre eltemet,
de nyomukat majd tovább őrzi a szív,
és újra kél a múlt, ha emlékét pergeted...
a játszmát, hol az szabály,
hogy csak az nyer, ki mer,
amelyben rád bukás, vagy győzelem vár,
az életed a tét, röpke perc dönti el...

Az idő soha-soha meg nem áll...”

Ennek a főcímzenének az első versszakát, már gyerekként is kívülről megtanultam. Amikor később a '80-as években a „Stirlitz” eltűnt a képernyőről – úgy tűnt örökre – is sokszor dúdoltam... magamban. Énekelni nem tudok, elsősorban azért. Akkoriban már új bálványokat imádtunk, akik egy jéggel borított csatamezőn, meg a csillagok közt harcoltak egymással. A Birodalom, meg az ellenségei. De a gyermekkorom egyik visszatérő motívuma az, ahogy lélegzet visszafojtva követtem Stirlitz útját, a Harmadik Birodalom középpontjában. A mesterkém kalandjai voltak az első inspirációim, a XX. század történelméhez. Nagyon élénk emlékem, amikor egy őszi almaszüretre vitték az osztályt busszal, és én egész úton az előző nap látott epizód képeivel viaskodtam, azokat pergettem magamban. Sőt megbeszéltem a barátommal! Már nem emlékszem mit-hogyan taglaltunk, csupán az intenzív hangulat maradt meg. Ekkoriban már ismételték a sorozatot... nem először... nem utoljára. Kijelenthetjük, hogy a Tavasz 17 pillanata az első sorozatfüggőséget okozó tv-produkció volt!

Az imént emlegetett cseperedő koromban a mesefilmek mellett – melyek olykor már zavartak a bugyutaságukkal – nagyon korán megkedveltem a partizánfilmeket, melyekkel akkoriban telítődve volt a Magyar tele-VÍZIÓ. Apám, noha munkásőr volt, ezt a szenvedélyemet egyáltalán nem szerette, és megpróbálta korlátozni. Talán ösztönösen ráérzett, hogy ez a vonzalom nem egyfajta bimbózó munkásmozgalmi lelkesedés, hanem valami más. Volt azonban egy kivétel, a jelen írás tárgya, melyet elsősorban Édesanyám áldásával, sőt a társaságában nézhettem. Ha jók az emlékeim, általában a vasárnap délutáni műsorsávban – ami akkor még csupán délutáni program volt – adták, így egy hetet kellett mindig várni rá, hogy megmenekül-e Stirlitz.

Ez a film, meg a sok titokban s részletekben ÉLVEZETT szovjet háborús film volt az alap. Erre még rájött vastag szirupos, émelygős cukormázzal a magyar Bors-Oszi és Dezső, a két tahó Horthysta és Tyll Atilla (a mai „műsor”vezetőceleb tiszteletre méltó SZÍNÉSZ apukája, aki olyan szerepeket is játszott, mint az „Utazás a holdba” Barbicane elnöke!), mint egy igazi, az 50-es években megrajzolt burzsuj, a főnökük. Valamint az egy óra múltán mintha itt lennék... de sosem. (Figyelem! A Bors, és az Egy óra... egymás utáni, folyamatos megtekintése súlyos mentális-pszichológiai szövődményeket okozhat!)

Ezek a filmek fontos hatásúak voltak, bár ellenkező előjellel, mint azt az alkotók szerették volna. Aztán ki ne hagyjam a sorból a lengyel „A 4 páncélos és a kutyát”, ami ellen már a legújabb korban tiltakoztak az egykori, még élő ellenállók. Mégpedig azért, mert újra akarták forgatni. Ezt az apropót használták fel az illetők, hogy tudassák, a sorozat borzasztóan hazug! A lengyelek és oroszok viszonya egyáltalán nem volt olyan zökkenőmentes a valóságban. Gondolom elsősorban Katyn, meg Varsó miatt. De a Jugó-Titoista „Belgrádi fiúk” is nagy volt. Az ott látott kerítés átugrási technikát a szoc-reál keretek között, életveszélyes módon gyakoroltuk. Tudom, még nekem is ment a gyakorlat, pedig én bénának számítottam. Ma nem merném megpróbálni! A Belgrádi fiúk a kemény szocialista akciófilmek világa. A 4 tankos, meg egy eb, egy lightosabb, vígjátéki elemekkel lágyított ellenállós film. Na és persze semmi köze a valósághoz... egyiknek se.

A cikk tárgya ezeknél jóval összetettebb, és elég sokban különbözik tőlük. Elsősorban nem akciófilm. Ez kőkemény melodráma súlyos, máskor szikár párbeszédekkel, belső monológokkal. Intellektuális – kém! – játszma. Szerkezete dokumentarista, elbeszélő, minimális benne az akció, de egyes jeleneteinek feszültségtelítettsége oly nagy, hogy gyakorlatilag korhatáros is lehetne. Akció kevés van benne, de azért akad néhány. Ezek nem látványos tűzijátékok, hanem sokkolóan váratlan, realisztikusan egyszerű cselekmények. A hatás óriási. Nem csupán azért, mert a háború korabéli felvételeken bemutatott kulissza. Üdítő szellemi kaland a kor „szovjethősiességei” közepette.

Valószínűleg ez a film volt az első, amelyben az egykori, legyőzött ellenséget nem nézték hülyének. Egy Stirlitz szintű mesterkém tudott csak túljárni az eszükön. Meg volt ennek a pontos célja, amire még visszatérek. A tematikája, ahogy időszeletekre osztva, és a hős gondolatatinak egy külső narrációjával. A jellegzetes mély orgánumú hang, mint hangulatfokozó, még ma is ütős. Utólag úgy vélelmezem, hogy a korai írói stílusomon rajtahagyta a bélyegét ez vastagon. A magyar hangok olyan jellegzetesek, hogy ezt a ”80-as évek elején felhasználták, amikor hasonló időosztási móddal, és ugyanazzal narrátor-hanggal készítettek paródiát. Ebben egy, az akkori nyugatról becsempészett pornófilm kiváltotta szex-rulettet, és az azt követő orgiát mesélték el 17 pillanatosan. A hatása olyan volt, mint egy bombáé! Másnap, harmadnap minden ismerősöm erről beszélt, de nem azért, mert annyira erotikus lett volna! Á dehogy, ezt is szoc-reál prüdéria uralta. A 17 pillanatos keret miatt volt akkora siker! Ma szívesen megnézném újra, kíváncsi lennék, átjönne-e még valami a korabéli hatásából.

Visszatérve a szovjet kémhez, a sorozat szándékaival ellentétben nem a szovjetunió iránti csodálatomat erősbítette, hanem a 3-ik birodalom iránti érdeklődésemet keltette fel. Természetesen ifjúként nem volt fogalmam arról, hogy ez a sorozat egy freudi elszólás, és igazából nem a Német birodalom, hanem a Szovjet birodalom belső viszonyairól lehet sokat megtudni belőle. A tavasz 17 pillanata 12 részes, és mindegyik rész túl van egy órahosszán. A cselekmény követése feszült figyelmet igényel. Ha egyszer valaki belemélyedt, azon fogja kapni magát, hogy noha rég kikapcsolta a lejátszót, még mindig a látottakon agyal. A párbeszédekben összegyűlő észtveszejtő feszültség esetleg szokatlan lehet az újabb kori nézőnek, akit az akció hiánya is zavarhat. Amikor a főhős megfontolt cselekedeteit, vagy gondolatatit tolmácsolja a háttérhang, a szájbarágós monológ erőteljes hangulatelemmé lesz. Ez különösen a magyar szinkronban él, Both Béla hangján, akit a Tanú c. magyar filmben Bástya elvtársként láthat a néző.

A 17 pillanat egy kalandos kémhistória, nem látványos lövöldözős, üldözős, bár ezek is megtalálhatóak benne. A kaland, ami sokszor a nyomasztóan fenyegető légkörben zajlik, elsősorban szellemi. A történet lényegét próbálom meg most kivonatolni, vagyis azt, ami nekem fontos, és eszembe jut.

A Vjacseszlav Tyihonov alakította Otto von Stirlitz a német elhárításba mélyen beépült szovjet kém, egy rezidens, ahogy a kémfőnököt nevezik. 1945 kora tavaszán, bár a háború már a végső fázisba ért, a Birodalom szívében az elhárítás, a titkosszolgálatok zavartalanul működnek. Stirlitz, alias Makszim Iszajev őrnagy, az RSHA, vagyis a Birodalmi Biztonsági Főhivatal VI. hivatalának (SD-Ausland, azaz a hírszerzés) vezető beosztottja, SS-Standartenführer (ezredes) egy titkos üzenetet kap. Az üzenetben azt a feladatot kapja, hogy állapítsa meg, hogy folytatnak-e, és ha igen, kik folytatnak titkos tárgyalásokat a nyugati szövetségesekkel egy különbékéről. A lehetséges személyek Hitler közvetlen munkatársai, ahogy azt egy a végletekig kisuvickolt jelenetben maga Sztálin elvtárs szinkronhangja: Mádi-Szabó Gábor, nagy okosan kifejti. (Imádom az ehhez hasonló gyagya kommunista propagandát, immunis vagyok rá, és élvezem.)

Stirlitz miután alaposan megsemmisítette még a hamut is, töprengeni kezd, sorra elemzi Göringet, Goebbelst, Himmlert és Bormann-t. Ezek az „információ a mérlegeléshez” c. részek. Nem egyben látjuk az összest, hanem a hős felvillantja magában az általa készített karikatúrákat, és ezzel már rá is indult az agya a kérdéses személyre. De ezen részek közt más jelenetek is vannak. Egyébként mind zeneileg, mind képileg – eredeti felvételeket látunk a figurákról – óriási hatásúak, szuggesztivitásuk és propagandaértékük fantasztikus.

Van olyan jelenetsor, melyben Stirlitz sakkozik egy nővel az „Elephant” nevű étteremben, és ráadásul még győz is, pedig közben mérlegel! Ha jól emlékszem, éppen Göebbels-et. Végül némi tépelődés után Himmler mellett dönt, aminek egyébként van történelmi alapja. Kalandos úton ébred rá – kis híján lebukva –, hogy a főnöke Schellemberg is benne van a buliban. Közben a helyzet fokozódik, mert a látóterébe kerül Martin Bormann, a Führer helyettese, és az, amit úgy is szeretnek nevezni, hogy OdeSSa. Persze ez csak a népszerű-közismert neve, itt nem említik, de ez bizony az! Kiderül, hogy Himmlert és kissé ügyetlen konspirálását Bormann csalétkül használja, elterelő manővernek, hogy a saját, jóval profibb projektjét védje.

Miközben Stirlitz Bormannal kezd tárgyalni, és „segít” neki, az ő nyaka körül is megszorul a hurok. Követik a múzeumi találkára menet, és minden idegszálával érzi, hogy figyelik. Müller, a rettegett Gestapo vezetője megtalálja az ujjlenyomatát a lebukott rádiósnője bőröndjén. Ebből a slamasztikából Stirlitznek 7 órájába telik kidumálnia magát, úgy, hogy közben marha nagy szerencséje is van. A rádiós egy segítővel megszökik, így elmarad a Müller által hőn áhított szembesítés. „Stirlizt érezte, hogy Müller számításába valami hiba csúszott” – halljuk Both Béla hangján. Így időt nyer, hogy kigondoljon egy igazolható sztorit.

Egyszer egy hidegháborús kémregényben olvastam, hogy a kém egy történetet legjobban az igazságba elhelyezett apró behelyettesítéssel tud hihetővé tenni. Itt is ez történik, Stirlitz az általa valóban átélt, szemtanúkkal igazolható eseményeket megtoldja egy bőrönddel. Ilyen lehetősége mindenkinek csak egyszer van, emlékezteti magát Stirlitz, ő alaposan ki is használja. Egy szintén csúcshangulatú tanúszembesítés során Stirlitz története igazolást nyer, de persze Müller gyanakszik tovább, csak a „keringő” finomodik több fokozattal, és ezt a hős is tudja. Müller beszáll Bormann tervébe, egy „délszaki házacska, két úszómedencével” a célja, de ugyanúgy nyomoz tovább Stirlitz után is.

Ez a mi Stirlitzünk egy szuperember. Pókerarccal veszi tudomásul még a lebukást is. A pincebörtönben a nem létező koszfoltokat tisztogatja az egyenruhájáról, és igazgatja magán, közben ezt gondolja: „Ez bizony lebukás... a rohadt disznók!” Érdemes figyelni a kiváló alakításban a hős szemeit, miközben rezzenetlenül bámulja Müllert, amikor az, akár az úrvacsorát, felmutatja neki az elfogott titkos kódját. A viharvert arcban a szemek, két kifejezéstelen, sötét kődarab nem árulnak el semmilyen érzelmet, amikor egy kínzókamrában ücsörögve a legféltettebb titkával szembesíti a legádázabb ellensége. Irigyelhetjük Stirlitz stressz tűrő képességét.

Fantasztikusan játszik a Gestapo Müllert alakító színész, Leonyid Bronyevoj is. Egy igazi, könyörtelen logikájú, mesterkopót mutat, egy intelligens fenevadat. Kettejük szellemi párharcai felzaklató csemegék. Miközben kedélyeskednek egymással, a szavak szintjén szinte kibelezik egymást. Ugyanakkor egy feszült helyzetben, vagy azután kölcsönösen udvariaskodnak egymással, Stirlitz többször régimódian elnézést kér Müllertől, amikor egy-egy pimasz kijelentésével átlépte a kettejük közti korbéli és rang szerinti határt, és ezen Müller megbántódik. (Nagy csemege ez!) Vagy a másik kedvencem: amikor a kínzókamrában a Müller egészsége miatt „aggódó” Stirlitz jógázni tanítaná a vonakodó Müllert, akinek fáj a feje! Szó se róla, ez már egy kicsit groteszk, de szuper hangulatú, és egyszerre mosolygunk, és izgulunk.

Nem áll szándékomban, hogy felsoroljam az összes kedvenc jelenetemet. Inkább piszkálódnék egy kicsit, már csak azért is, mert maguk az oroszok is megtették. A sorozat több szempontból sem hiteles, bár a KGB akkori vezetője, Jurij Andropov, az '56-os magyar felkelés leverését személyesen irányító későbbi első titkár, aligha akarta, hogy az legyen. A film készítése idején már elterjedtek voltak a mini magnók, a miniatürizált szalagos felvevők.

Ezt az 50-es években feltalált aranyos eszközt a 40-es években még nem ismerték. Bájos, ahogy Stirlitz mégis egy ilyennel veszi fel a Bormannal folytatott megbeszélését, amit aztán Müllerrel közösen hallgatnak vissza. Megjegyzem a felvétel tökéletessége irigylésre méltó még manapság is, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy dialógus egy száguldó autóban történik. A gépkocsik a múltban nem voltak ilyen csendesek, mint manapság.

Ha már a visszajátszásnál tartunk, ebben a jelenetben is és máskor is mérhetetlenül sok kávé fogy a filmben. A kávé rezisztenciával és koffeinfüggőséggel most nem kívánok foglalkozni, bár szerénytelenség nélkül állíthatom: szakértője vagyok ezeknek. Inkább azt találom csodálatosnak, hogy a háború ezen végső szakaszában még ilyen mennyiségű kávé van a blokád alatt lévő birodalomban. Az is megfigyelhető, hogy a sorozat Berlinje sokkal kevésbé romos, mint ugyanebben az időben az eredeti volt. Gondolom, mindenki látott már felvételeket a földig bombázott Berlinről, így ebbe sem merülök bele. Hogy a főhős mégis viszonylag ép, bár kissé üres utcákon autókázik, ez speciálisan orosz komponens lehet. Jellemző módon csupán akkor kell kerülőt tennie, és megállnia, amikor az később kapóra jön az alibijéhez.

Az oroszok a youtube-ra feltettek egy rakás hibaelemzést, ami oroszul nem tudóknak is érdekes lehet. Az egyik ilyen poén, hogy Schellenberg amerikai filmhíradóval szórakoztatja Himmlert, és a híradórészlet bár 1945-re van datálva, valójában 1944-ben készült. A Gestapo börtön berendezése is szinte jelenetről-jelenetre változik, a tárgyak vándorúton vannak, épp úgy, mint amikor Stirlitz a rádiós bőröndöt szemléli meg egy helyiségben. A Reichführer SS Himmler arcképe önálló életet él, egyfajta sztárként mindig a kamera lencséje előtt van. Bármerre is megy Stirlitz, árnyékként követi. A kérdéses helyiség először, a bőrönd bevitelekor még a 107-es számú, amikor Stirlitz benyit, már nincs ott az ajtószám. Sok érdekes hibát mutatnak be, nekünk most ennyi elég. Ebből is látszik, hogy nem csak a Csillagok Háborúját és más megaprodukciókat veséztek ki. Stirlitz is sorra került.

Az 1973 augusztusában bemutatott legendás filmsorozat, eredeti címén: Szemnadcaty mgnovenyij veszni, nem csak egészében, hanem egyes külön figyelmet kapott részeiben is ikonná lett, s ezen még a szovjetunió felbomlása sem változtatott. A sorozat 3 év alatt készült el 12 részben. Andropov állítólag nem cenzúrázta a filmet, csupán a főcímből vetette ki a közreműködő KGB-sek nevét. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy más játssza Stirlitzet, mint Vjacseszlav Tyihonov színművész, de a rendezőnő szerint ez tulajdonképpen véletlen volt, mivel Tyihonov éppen ráért. A már ismert színésznek ez volt a hetedik filmje, és mivel nem voltak színházi kötelezettségei, ezért vállalta el a hosszú forgatást. A provokátor Klaus szerepét alakító Lev Dukov egyszer a bemutató után együtt játszott vidéken Tyihonovval (hakniztak, mondanánk mi) egyszer egy lelkes asszony rontott be hozzájuk, és megölelte Tyihonovot. Azt kiabálta, hogy az unokáinak is mesélheti: megölelte Stirlitzet!

A sikerhez nagyban hozzátette a magáét, zene, melyet Mikael Tarivergyiev jegyez, olyan jól sikerült, hogy önálló művekként is megállják a helyük. A hosszú, nem egyszer eseménytelen snittek, szinte a mozdulatlanságban megálló jelenetek, hangaláfestése hűen tükrözi a szereplők, főként Stirlitz érzelmeit, gondolatait, a helyzetet, amiben van. A legkedvesebbjeim: természetesen az „információ a mérlegeléshez” zenéi, a feszült hangulatú mendegélés a Gestapo folyosóin, vagy amikor egy temetésen felidézi Heydrich temetését, és az eredeti felvételek alatti ünnepélyes, baljós gesztus zene. Ez utóbbinak részletét még SMS csengőhangnak is rámásoltam a telefonomra.

A 17 pillanat a volt, s elmúlott szovjet filmművészet jellemző alkotása. A dologban az a pikáns, hogy éppen egy szovjet filmben mutatják be úgy a nácikat, mint érzelmekre képes, intelligens, emberi lényeket. És idéznék itt egy találó megfogalmazást, amivel a megrendelő KGB motivációja is kiderül: „A nácik ilyetén ábrázolása persze nem volt a véletlen műve: ha a filmnek a kémtevékenységhez kellett kedvet csinálnia, akkor az ellenséget sem lehetett vért lihegő kretének hordájaként ábrázolni.” Bizony, bizony! Egészen különleges az is, hogy a rendező egy nő, bizonyos Tatyjána Lioznova, aki speciális, és valljuk be, találó módon mutatja be a férfiak nyers, folytonos játszmákkal teli világát. Minél tovább nézzük a jeleneteket, annál jobban érezhetjük, hogy a témába ezt az atmoszférát, ezeket a megragadó hangulatokat egy férfi nem tudta volna belevinni! A katonák és gyerekek bemutatásánál, de különösen az orosz rádiósnő karakterében azért tetten érhető a rendezőnő.

Ráadásul, bár a mai, StarWars utáni felgyorsult fim-világban esetleg kibukhat a néző a hosszú, eseménytelen vágásokon, az bizonyos, hogy a 17 pillanat már alkalmazza a szappanoperák receptjét. Tudniillik minden epizódban történik valami, ha más nem a végén, ami miatt alig várod a folytatást. A sorozat első vetítésére jellemző, hogy állítólag még Leonyid Brezsnyev is a képernyőre tapadt, nem volt tanácsos ilyenkor zavarni. De a szovjet alvilág éppen úgy, mint a törvénytisztelő polgárok a televíziók előtt ültek. Az utcák kiürültek. A sorozat sikerének nem csak a stáb, de a megrendelő KGB is örült. A hatalmas kultusza máig hat, Borisz Jelcin elnöksége alatt egy felmérés meglepő eredményt mutatott: az orosz filmhősök közül a legtöbben Stirlitzre voksoltak volna egy újabb elnökválasztáson!

Internetes források szerint Stirlitz egy, sőt több valós mesterkémről lett mintázva. Az egyik idős korában halt meg, tehát túlélte a háborút, míg a másik egy bizonyos Willi Lehman a Gestapóban szolgált, a Breitenbach fedőnevet kapta, amikor 1929-ben a szovjetek szolgálatába szegődött. 1942-ben azonban lebukott és kivégezték. Egyébként Stirlitz nem tudott volna ilyen mélyen beépülni az SS-be. Azért nem, mert a szervezet vezető tisztjeit különleges gondossággal ellenőrizték, családfájukat 1750-ig visszakövették. Viszont mind a szovjet, mind a német túlélők a háború után sejteni engedték, hogy létezett egy Hitler közvetlen környezetébe beépült kém, aki soha nem bukott le. Például Franz Halder vezérezredes, az OKH vezérkari főnöke is így nyilatkozott.

Nézetem szerint a Tavasz 17 pillanata amellett, hogy sikeres agit-prop játékfilmként a kémkedéshez próbált kedvet csinálni, a szovjet ifjúság körében, és elvonta a tervgazdaságot nyögő orosz nép figyelmét, még egy fontos küldetést is teljesített. Bár a hivatalos szovjet történetírás egyik negatív, neuralgikusan utált ikonja Martin Bormann, a „Führer árnyéka”, valójában ő volt az a bizonyos szuperkém! Bormann, mint ezt a történészek kiderítették, önként, ingyen, az államkapitalizmus odaadó híveként kémkedett a Szovjetuniónak. Jó darabig eltartott, mire Sztálin gyanakvása eloszlott, utána viszont feltétel nélkül hitt a forrásának. Bár a kilétét még a kifejezett parancsára sem fedte fel az összekötője, Maria Poljakova, egy rendkívül szép és intelligens orosz nő – a fedőneve „Gisella” – Szátlin túltette magát az engedetlenségen, bár ennél kevesebbért is megöletett másokat.

Például Poljakova apját és testvérét is, amikor a „Generalisszimusz” 1941 nyarára tervezett Németország elleni offenzívának zöld utat adott. Mivel a támadáshoz felvonulóban volt a vörös hadsereg, úgy vélte, nem kell már a kémbanda, eleget tud. Bár Poljakovát is visszahívta, nem végeztette ki, s ez volt a szerencséje... mindkettejüknek. Miután az Oberkommando der Wehrmacht (OKW) hírszerzése felderítette Sztálin igazi szándékait, a németek késlekedés nélkül preventív támadást indítottak, ami összezúzta a felvonulóban lévő vörös hadsereget. Poljakova visszatért hát Svájcba, és a háború végéig szállította „Werther” életbevágóan fontos adatait. Reihanr Gehlen tábornok, a keleti idegen hadseregek vezetője a háború után azt nyilatkozta, egyébként szűkszavúan, hogy az 1950-es évben május 1-jén Bormannt egy ügynöke látta integetni a felvonulóknak a Kreml dísztribünjén! Bármily hihetetlen ez, bizony igaz, Bormann végül csak lebukott, az utókor vizslató tekintete előtt. Pld: Luis Kilzer könyve a: Hitler árulója is ezt bizonyítja, de a magyar Földi Pál – egykori katonatiszt – is írt erről.

1973-ban – micsoda egybeesés, ez év augusztusában mutatták be a Szovjetunióban a 17 pillanatot! Lev Bezimenszkij publikálta Martin Bormann utolsó naplóját. Magyarul is megjelent 1976-ban. Ismerve a szovjet „dokumentumok” hitelességét, némiképp kétkedni illik ebben a könyvben. Megvallom, gyerekkoromban elolvastam, többször is, és minden szavát elhittem... Különben lehet, hogy mégis Bormann írta a naplót, csak éppen nem '45-ben és nem Berlinben, hanem mondjuk az '50-es években és Moszkvában?!... Ha már lúd, legyen kövér, ezek a történészek és mások állítják, Bormann kém volt, az összekötője, a „rote kapelle” és más kémsejtek felé pedig nem volt más, mint a Gestapo rettegett vezetője: Heinrich Müller.

Müller '33 előtt a nácikat üldözte hivatalból, mert rendőr volt. A hatalomátvétel után belépett a pártba, és megkapta a Gestapót. Állítólag csak karrierizmusból tette ezt, neki mindegy volt, milyen a rendszer. Ebben a megvilágításban még érdekesebb Oleg Bronyevoj alakításában a filmbéli Müller. A színész teljesen eszköztelenül jeleníti meg a Gestapo-Müllere ravasz figuráját, aki mindenkivel nyájas, de minden szavára figyelni kell.

Van még itt valami... valami egészen hátborzongatóan érdekes dolog. Legalábbis az érdeklődők számára. A sorozatban megemlítésre kerül Reinhard Heydrich, az SD rettegett vezetője elleni 1942-es merénylet, azaz a temetése. Heydrich közel állt ahhoz, hogy leleplezze az áruló Bormannt, akinek a szovjet fedőneve „Werther” volt. Ezek a cseh kommandósok, nem holmi rettentő nagy hazafiságból akartak végezni az SD vezetőjével. Nem kérem, sajnos ezek a hősök az angol titkosszolgálat zsoldosai voltak, akiket azért küldtek erre a gyakorlatilag öngyilkos akcióba, hogy „Werther” ne bukjon le! Az angolok nem tudták, ki is az a „Werther”, csak az eredményeit látták. Például később a kurszki páncélos csata „Werther” miatt veszett el, mivel az oroszok hamarabb tudtak támadási tervekről, mint támadást vezényelni hivatott törzs. A németek csak akkor értek el sikert, amikor az eredeti tervtől eltértek a parancsnokok a helyzet megkövetelte improvizációban. Ezeket „Werther” nem tudta jelenteni. Bár az angolok nem sejtették, az oroszok kéme kicsoda, azt viszont tudták, hogy Heydrich már a bizonyítékokat gyűjti ellene. Ezért elküldték a cseh „ellenállókat”, akik megölték. „Werther” megmenekült.

A súlyos történelmi háttér után, a folytatásban szeretnék pár karaktert leütni a mai oroszok viszonyáról a 17 pillanathoz. Meg kell jegyezni, hogy az oroszok amellett, hogy tisztelik és becsülik a sorozatot, viccet is csinálnak belőle. A sajátságos tisztelet egy jele, ahogy fergeteges, agyament paródiákkal szórakoztatják honfitársaikat. A YouTube video megosztó portálon több, megdöbbentő paródia és filmrészlet látható orosz feltöltésből. Megvallom töredelmesen, hogy nekem a legjobban a http://www.youtube.com/watch?v=xpHOEr1GNAc&feature=related oldalon található videó tetszett... szabályosan kiütött, behaltam tőle, hogy szlengesen fogalmazzak. Életemben először fordult elő velem, hogy sajnálkoztam azon, nem tudok oroszul! A képi poénoktól is görcsös, visongó röhögés jött rám, és van némi képzelőerőm a szöveghez is. A videó nyilvánvalóan valami vicces tv műsor része volt. A lényege, anélkül, hogy belemerülnék: a megszokott fekete-fehér Stirlitz világ hirtelen kiszínesedik. Stirlitz matt vörös lesz – hát milyen is lehetne más! – Müller csizmái zöld-sárgák, a falak kékek stb...

Súlyos a látvány, ráadásul a paródiában játszó szereplő rendkívül jól adja elő a filmbéli Müllert alakító Leonyid Bronyevoj modorosságát, és mivel még hasonlít is a színészre, a hatás óriási. A sorozatot kedvelők számára kötelező katasztrófa még a 2008-as „Gitler kaputt” című agymenés, ez is csak oroszul. A film azon az agyalágyult ötleten alapul, hogy a legendás szovjet sorozatból miért ne lehetne egy vidám (?!) zenés (!!?) vígjátékot (!!!??) készíteni. És lőn! Persze komoly színészek nem adták nevük a produkcióhoz, celebek és sztárocskák felvonulása az egész, de ettől még működik. Több részlet fenn van a video megosztó portálon, én ezt a jelenetet ajánlom:

http://www.youtube.com/watch?v=FScmehY7SCk&feature=related

A másik érdekesség, hogy bár a sorozat eredetileg fekete-fehér, a neten utólag színezett részletek is láthatóak. Szerintem ütősek, bár értem a korabéli logikát, hogy a korabeli filmhíradó részletek sűrű bejátszása miatt lett az egész szín nélküli.

Amikor 2009-ben, 81 éves korában Moszkvában elhunyt Vjacseszlav Tyihonov színművész, egy legenda távozott. Szívinfarktussal vitték egy moszkvai kórházba, és ott halt meg. Noha több filmben játszott, és a színpadon is sikeres volt, alakja összeforrt a gyűrött, póker arcú rezidensével. Bár más szovjet alkotásokban is a kommunizmusért harcolt, ez volt az a film, ami ismertté tette.

A regényváltozatot Julian Szemjonov (1931–1993) írta, akiről úgy hírlett, maga is hírszerző volt. 1968-ban jelent meg először, és az éppen a tekintélyét helyreállítani próbáló Szovjetuniónak nagyon is kapóra jött Stirlitz népszerűsége.

A regény háromszor jelent meg magyarul:
Julian Szemjonov: A Stirlitz-dosszié. Magvető (Albatrosz könyvek), Budapest, 1971, 20 cm, 379 p., ford. Dalos György]
Julian Szemjonov: A tavasz tizenhét pillanata: a Stirlitz-dosszié. Magvető (Albatrosz könyvek), Budapest, 1974, 2. kiadás, 20 cm, 379 p., ford. Dalos György
Julian Szemjonov: A Stirlitz-dosszié. Poligr. Casa Scînteii (Előre kiskönyvtára), Bukarest, 1975, 17 cm, 318 p. ford. Dalos György

Később a siker hatására Szemjonov írt egy folytatást is: „A tavasz megszépíti Berlint” címmel, de ez már nem volt olyan nagy durranás. Magyarul is megjelent.

A 12 részes fekete-fehér televíziós filmsorozat összesen 840 perc hosszúságú.

Szereplők: Vjacseszlav Tyihonov (Stirlitz / Maxim Iszajev ezredes), Leonyid Bronyevoj (Heinrich Müller), Jevgenyij Jevsztignyejev (Verner Pleishner professzor), Mihail Zsarkovszkij (Ernst Kaltenbrunner), Rosztyiszlav Pljatt (Schlag lelkész), Jekatyerina Gradova (Käthie Kien / Katya Kozlova), Oleg Tabakov (Walter Schellenberg), Nyikolaj Prokopovics (Heinrich Himmler) ,Jurij Vizbor (Martin Bormann) ,Szvetlana Szvetlicsnaja (Gabi Nabel), Emilija Milton (Frau Zaurich) ,Nyikolaj Volkov Ml. (Erwin, Käthie férje), Lev Durov (Klaus ügynök) ,Vaszilij Lanovoj (Karl Wolf tábornok), Olga Szosnyikova (Barbara Krein)
Rendező: Tatyjana Lioznova, író: Julian Szemjonov, operatőr: Pjotr Katajev, zene: Mihael Tarivergyijev, látványtervező: Boris Dulenkov, Feliksz Rosztockij

A DVD kiadás 6 lemezből áll, lemezenként 2 résszel.

Végezetül egy szubkultúra, amit a 17 pillanat teremtett: a Stirlitz-viccek világa. Az interneten ez hálás téma, sok portálon megtalálható. Most néhány abszolút kedvencem következzen zárásul:

- Ki a példaképe?
- Stirlitz.
- ???
- Annyira vakmerő, hogy cirill betűs, orosz nyelvű leveleket ír Himmlernek...


Stirlitz megdöbbenve konstatálja, hogy irodájából eltűnt a vodkás üveg, a kozák sapka, meg a harmonikája. Egyszer csak harmonikaszóra lesz figyelmes. Végigoson a folyosón, majd berúgja az ajtót, és értetlenül mered a láthatóan részeg, kozáksapkában harmonikázó Müllerre, aki így szól: „Mi van, Makszimovics, asszed csak neked van honvágyad?”


Stirlitz benyit Müller irodájába. Egyenest odaáll Müller elé, és azt mondja neki:
„Obergruppenführer, nem állna be a szovjet hírszerzéshez? Jó a fizetés!”
Müller megdöbbenve mered Stirlitzre, aki folytatja:
„Bocsánat, nincs egy aszpirinje?”
Stirlitz tudta, hogy az emberek csak a beszélgetések végére emlékeznek.


Bormann hajnali három órakor durva dörömbölésre ébredt. Amikor ajtót nyitott, egy vattakabátba öltözött idegen férfit látott, sílécekkel a lábán, ejtőernyővel a hátán.
– AZ ELEFÁNTOK ÉSZAKRA MENNEK!!! – mondta az idegen nyomatékosan, erős orosz akcentussal.
– Az elefántok elmennek a francba! – mondta bosszúsan Bormann. – Stirlitz egy emelettel feljebb lakik!


A háború vége. A Reichstagban mindenki magába roskadt. Hitler kétségbeesetten bolyong az épületben, de rá se hederít senki. Belép Stirlitz dolgozószobájába.
Stirlitz felugrik:
– Heil, Hitler!
Hitler fáradtan:
– Legalább te ne szórakozz velem, Makszimics!


Források:

Internet
Földi Pál: Bormann is kém volt
Luis Kilzer: Hitler árulója

Előző oldal Homoergaster