Felelősség

Külvilág / Közélet (1815 katt) Norton
  2012.03.19.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/2 számában.

Kétfajta szenvedés létezik. Az egyiket az élet rója ránk (baleset, betegség vagy végelgyengülés formájában), a másikat pedig önmagunkban keltjük. Ez utóbbi általában lelki eredetű. A lélek egy alapjában nyugodt, csöndes és boldog entitás, ám valami diszharmóniát teremt benne. Ez a valami pedig az EGO, ami töltést eredményez egy semleges térben.

A töltéshez dualitásra, vagyis kettősségre van szükség. Minden kettősség feszültséget teremt, s minden, ami feszültséget teremt, káros a léleknek. Most nézzük meg, hogy mit jelent ez a gyakorlatban:

Lelki szinten a dualitás a leginkább talán akkor valósul meg, ha összehasonlítgatod magadat másokkal. Az EGO imád hasonlítgatni, mert így önmaga „értékét” a másokhoz történő viszonyításhoz köti. Ha felülmúl másokat (szinte mindegy, hogy miben, ez pusztán formai kérdés), akkor értékesebbnek fogja tartani magát, ha őt múlják felül, akkor pedig értéktelenebbnek. Így határozza meg a saját helyzetét a világban, s így teremti meg létének a „jogosságát”.

Az egyik oldalon a büszkeség, a másikon a szégyen található. Megvan tehát a pozitív és negatív töltés, a jó és a rossz tudása, ami miatt kiűzettünk a paradicsomból. Létrejön a feszültség. Ez az a „gravitációs húzóerő”, ami itt tart bennünket a fizikai síkon.

A lélekben meglévő alapvető nyugalom átalakul valami mássá. Például büszkeséggé és szégyenné. Ha ez megtörténik, akkor az EGO csapdájába esett szellem két dolgot tesz: menekül a szégyen elől és hajszolja a büszkeséget. Az életenergia csapdába szorul.

Az egyén gépiesen fog tehát cselekedni, mivel beleragad egy ösztönreakcióba. Versengeni kezd másokkal, fontosnak hitt dolgokért, aminek mindig nagy az ára, mivel elszakít a természetes harmóniától, és egy állandó jellegű, öngerjesztő nyugtalanság felé sodor.

Az egós formában rögzült életenergia mindig jobb akar lenni, mindig felül akarja múlni a másikat. Ha nem érzi magát különbnek, az a halálát, a megsemmisülését jelenti. Ezért a menny és a pokol között fog lavírozni egész életében. A csapdába esett tudat pedig szenved.

Szenvedését azonban - még ha ösztönreakció szintjén is -; de valljuk be őszintén, önmagának csinálja! Ez még akkor is igaz, ha másokra mutogat. Az összehasonlítgatásból egyenesen következik az irigység, a rosszindulat, a harag, a gyűlölet, az önmarcangolás, az elkeseredettség és a többi, és a többi.

A tisztességes versenyszellem pedig számtalan alkalommal átalakul görcsös győzni akarássá, becstelen eszközök bevetésével. Ennek a pályának pedig nincsenek nyertesei.

Ha egy politikus feljut a csúcsra, például államfő lesz, onnan már csak lefelé van út. Ragaszkodhat ugyan a székéhez, de mit sem ér vele. Ha egy sportoló megveri a világot, onnan már csak lefelé van út. Az idő pedig minden bajnokot legyőz, minden siker történelemmé válik. Még csak nem is a homokba rajzolunk „maradandó” ábrákat, hanem a víztükörre.

Ha egy sztár eléri a legnagyobb népszerűséget, amit csak el lehet érni… nos, onnan is csak lefelé van út! Nem egyszer az alkoholba, a drogba, vagy az öngyilkosságba.

Henri Ford korának a leggazdagabb embere volt. Még a halálos ágyán is üzleteket kötött. Egy riporter ekkor megkérdezte tőle, miért teszi ezt. A válasza megdöbbentő volt: egyszerűen képtelen abbahagyni! Tudja, hogy ostobaság, mert ahová megy, úgysem viheti el a pénzt… de nem tud leállni.

Kínjában csinálta! Mint amikor a láncdohányos ösztönösen rágyújt, pedig már ég a tüdeje. Boldog volt ez az ember? Nem kell megválaszolni! S miért irigylik a hozzá hasonlókat? Ezt se kell megválaszolni! Egy dolog azonban biztos: beteg világunkban mindennek ára van.

Ahol a dualitás szabályai érvényesek, ott vérebként követi a fényt az árnyék. Aki a sikert választja, az a kudarcot is választja. Na meg az állandó sóvárgást, a feszültséget, nem egyszer a küszködést, a kínt és mindent, ami ezzel jár!

Ha pedig az egyén az identitását külső körülményekhez köti, akkor önmagára teszi a rabigát. Nem lesz olyan büszkeség, ami kielégíti, nem lesz olyan eredmény, ami megnyugtatja, nem lesz az a pénz, amivel megelégszik. Mert ha megáll, és lemond a harcról, akkor az EGO megsemmisül, ugyanis megszűnik a létezésének az értelme. Ezt pedig nem engedheti meg magának!

Ha az illúzió átveszi a hatalmat, és irányítani kezd, onnan már nincs visszaút! A szenvedés „természetessé” válik, olyannyira, hogy a legtöbben még csak észre sem veszik az irracionalitását. Ebből a szempontból pedig lényegtelen, hogy nyolc általánost végzett az illető, vagy egyetemet, ilyesmire ugyanis nem készítenek föl az iskolában. Sőt a lélek torzítását már igen korán elkezdik!

Csak nézd meg, mit sulykolnak a gyerekekbe már egészen kis korukban! Jóformán megszületni sincs idejük, máris valóságos „egóképző akadémián” mennek keresztül. A szülők szinte versenyeznek abban, hogy melyikük gyereke a szebb, a jobb, a tehetségesebb, a rivalizálást pedig a létezés értelmévé teszik!

Hosszú éveken keresztül erősítik bennük az EGO szülte dualitást: a büszkeség-szégyen, a kudarc-siker, az erős-gyenge, a bátor-gyáva, az okos-buta, az ügyes-ügyetlen, és az ehhez hasonló fogalmi identitások kialakulását.

Persze alapvetően sosem a versenyszellemmel van baj, félreértés ne essék! Akkor van baj, ha az önértékelését, az identitását ahhoz köti az ember. Márpedig sosem mondják azt, hogy különítsd el magad a külső helyzetektől, mert te így is egész vagy, így is szeretünk… hanem éppen ellenkezőleg. Az „érzelmi zsarolás” például egy bevett nevelési forma:

„Más gyerek mennyivel rendesebb nálad! Nézd csak meg Lacikát… ő sokra fogja vinni, mert tanul, mert szót fogad, nem úgy, mint te!”

„Már megint olyat csinálsz, amit te akarsz, nem azt, amit én mondok! Így nem lesz belőled semmi! Amikor az utcát fogod seperni, és a szomszéd kisfiú elmegy melletted a nyugati autójával, majd jusson az eszedbe, amit mondtam!”

Bármilyen meglepő, az ilyesfajta bárgyú szövegek sokkal gyakoribbak, mint hinnénk. A gyerekek persze mindig készpénznek veszik, amit hallanak, a szülők pedig azért mondanak ilyeneket, mert nekik is hasonlókat vágtak a fejükhöz annak idején… meg is lett az eredménye.

Néha azért az eszébe juthatna egy-két lelkes anyukának, apukának, hogy az egoizmusra való nevelés miatt ugyanazt fogja tenni a jövendő generáció, mint a mostani: kijátssza, meglopja, kihasználja és megöli egymást. A valódi boldogság pedig még véletlenül sem jöhet létre.

Az emberek különböznek egymástól, ez rendjén is van - rossz lenne, ha egyformák lennénk. Mindenki egyéni céllal jött a világra, ám a nevelés alapját ma nem az képezi, hogy „segítek neked megtalálni a saját utadat”, hanem sokkal inkább ez: „majd én megmondom, merre kell menned, mert én vagyok az okos felnőtt”.

A szülő nem támogat, hanem gátol, ráadásul önleértékelést, önállótlanságot, lelki zavart és gyűlöletet nevel a gyermekébe. Ez hihetetlen mennyiségű szenvedést szül a társadalomban, mind a mai napig.

A dualitásra való nevelés tehát „nagyüzemi” méreteket öltött, és ki is termelte magából a különböző mentális problémákat. Az EGO minél erősebb, annál sebezhetőbb, mivel valójában egy illúzió, ami arra épül, hogy „ÉN többet érek, mint te”. Ezt akarja igazolni különféle módokon. Ám ez valójában sosem lehet igaz, mert mindenki különbözik ugyan, de mindenki azonos értékkel bír! Hogy miért? Mert így teremtett az Isten. Az értékrend pedig csak az emberek fejében létezik.

Az EGO viszont ezt az egyszerű igazságot mindenáron el akarja tagadni! És ha a felsőbbrendűségének illúziója veszélybe kerül, akkor rettegni kezd. S minél erősebbnek tűnik, annál nagyobb veszély fenyegeti, mert annál nagyobbat bukhat… tehát annál jobban fél. Minél erősebb, annál jobban fél! Micsoda egy ellentmondás ez!

Ha elfojtja magában a kellemetlen érzést, Damoklész kardja akkor is feje felett lóg. A pozitív és a negatív töltés között fog ingadozni, s bizonyos mértékben minden egoista ezt teszi, ám van, aki látványosabban, mint mások. (Őket hívják mániás depressziósnak.)

Ám vannak különböző „védelmi mechanizmusok”. A felsőbbrendűség illúzióját számos módon erősítheti meg az elme. Például mások megalázásával, vagy akár megkínzásával. (Amikor ez már kóros méreteket ölt, akkor pszichopatákról beszélünk.)

Ha erre nincs mód, akkor marad a fantáziálás, mikor elképzelt szituációkba éli bele magát az illető, mivel nem mer szembenézni egy valós helyzettel. (Kóros esetben teljesen elszakadhat az igazságtól, és üldözési mániássá, vagy akár skizofrénné válhat.)

Az önmegerősítés módja lehet az is, ha az egyén egy erősebbnek tűnő egójú embert követ - így igazolja a saját hitét, ha viszont hibás a döntés, akkor a felelősség javarészt azé a másik személyé. Ez lehetett az oka annak, hogy a világ legjobb filozófusai, gondolkodói egy emberként követtek egy középszerű őrültet: Adolf Hitlert.

Az őrültek mindig magabiztosabbak, mint a „normális” emberek, mert ők már tökéletesen elmenekültek a valóság elől, így nem kételkednek egy cseppet sem a fantáziájukban. Ez az „erő” pedig vonzza a még bizonytalankodókat. (Kóros esetben tömegpszichózist, háborút okozhat.)

Meggyőződésem, hogy a mentális zavarok igen komoly hányada az egóból származik. Sőt az úgynevezett normális emberek is nagyon gyakran irracionálisan működnek, mert a siker hajszolását, és a másokhoz való viszonyítgatást a lételemükké tették. Mintha ez lenne az élet egyetlen értelme. Holott ez értelmetlen! Ez egyetlen értelmes dolog önmagunk felszabadítása! Minden más csak árnyékkergetés.

Persze tudom jól, hogy a világ igazságtalan. Óriási aránytalanságok és méltatlanságok vannak! Van, aki ledolgozza az életét, és alig tud megélni, mások lopnak, csalnak, vagy egyszerűen csak segélyekért kuncsorognak törvényi kiskapukat kijátszva, és élnek, mint a hal a vízben. De miért is lenne ez másképp? Ha a társadalmat az EGO irányítja, nem lehet igazság! Nem azt fogják támogatni, aki becsületes, és nem az fog jól élni, aki dolgozik.

És tudnék ezen változtatni? Nem! Értelmes dolog tehát idegesíteni magam rajta? Nem, mert úgy sem lesz jobb ettől a világ… a világot pedig nem én fogom megváltani! Mit tehetek tehát? Megpróbálhatom önmagamat felszabadítani! Ez az egyetlen helyes döntés. A saját lelki békémért én vagyok a felelős. A sajátodért pedig Te!

A világ egyensúlyát, működését nem láthatja át az ember, mivel túlságosan korlátolt a nézőpontja. De ha létezik a dualitásban egyensúly - márpedig létezik -; akkor minden cselekedet kiváltja az igazságos válaszreakciót. Ha nem most, majd később, de minden visszahat! Nem nekünk kell igazságot tennünk!

Te csak egyetlen dologért vállalhatsz felelősséget: Önmagadért! Ha a lelkedben diszharmónia, feszültség van, azt mindenhová magaddal cipeled. Talán még a túlvilágra is. A döntési lehetőséged pedig a következő: választhatod a dualitás útját, és választhatod a lelki béke útját. Ha már különbséget tudsz tenni a kettő között, és át is érzed ennek a realitását, onnantól már a tiéd a felelősség az érzelmeidért és a tetteidért! Már nem mutogathatsz kifelé!

„Azért vagyok szomorú, mert esik az eső.”
„Azért vagyok szemét, mert velem is ezt tették.”
„Azért vagyok boldogtalan, mert rossz volt a gyerekkorom.”
„Azért gyűlölködök, mert igazságtalan ez meg az.”

Ilyeneket már furán hangzana kimondanod, mert ha tényleg megérted, hogy a lelkivilágodért te felelsz, akkor már csak magadra mutogathatsz. Nem a múltadra, a nagyvilágra, vagy másokra. Csakis magadra!

Ha csábít a siker, a pénz, a győzelem, az se bűn! De sose kösd hozzá az identitásodat, mert akkor nagy hibát követsz el! És tudnod kell azt is, hogy ebben a világban semmi sincs ingyen. Még akkor sem, ha más a látszat. Valahol, valamikor úgyis megfizeted az árát a tetteidnek.

Ha pedig ez megtörténik, akkor megeshet, hogy elfordulsz a dualitástól, és már a békét kezded keresni. És ha tiszta szívvel lépsz a spiritualitás útjára, nem csak hobbiból teszed, vagy, mert épp az egódat erősíted vele… akkor már teljesen a tiéd a felelősség! Már nem lehetsz tudatlan az érzéseidben vagy a tetteidben! Már nem hazudhatsz önmagadnak!

Jézus utolsó mondata ez volt a kereszten:

„Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!”

Ösztönösek, tudatlanok voltak, ezért felmentette kínzóit.

De ha Te már felismerted magadban a hibákat, és azt is tudod, hogyan szüntethetőek meg, onnantól már nem vagy gépies, hanem a tudatosság útjára léptél, tehát a tiéd a döntés. Ez a szabad akarat törvénye.

Lubickolsz még kicsit a dualitás világában, vagy kipróbálod a másik utat, a lelki béke, a nyugalom, a boldogság útját! De bárhogyan döntesz, a felelősség mindig a tiéd! Nem a szüleidé, a pszichológusodé, a tanárodé, a politikusoké, a társadalomé vagy a Pápáé, hanem a tiéd! Ezt sose felejtsd el!

Vége

Előző oldal Norton