Horror Hava: Sárga könyv 3/3.
3. rész:
Fogyó Hold
Florence nem bírt aludni. Bámult a végtelen sötétbe és próbálta kizárni az eső hangját, ami egész nap keserű kopogással próbált bejutni hozzájuk.
Nem tudta elengedni a dolgokat. A tény, hogy Alan nem jött ebédelni és vacsorázni sem, marta Florence-t. Mintha a jelenléte megmérgezné a férfit. Amióta itt van, egyre kevesebbet beszél és egyre ritkábban étkezik velük. Reggel megint megpróbálta szóba hozni az esküvőt, de annak csak a gondolatától is a hideg fut végig Florence-en.
Nem undor, szégyen. Kihasználja a férfit, kihasználja a grófi rangját, hogy mentse magát és a családját. Sose tudja majd szeretni őt, sose lesz képes őszintén fogadni az ölelését, még egy templomi esküvőn se tudja, hogy lesz képes megcsókolni őt. Nem undorodik tőle, de számára a férfiak jelenléte idegen, távoli. Gyűlöli, hogy ezt érzi, és még jobban azt, hogy ezt érzi Alan iránt, aki oly megértő volt vele és a családjával.
Florence felült az ágyában. Takaróját még jobban magára húzta és az ajtaja alatt beszűrődő fényt figyelte. Kint a szolgálók még szorgoskodtak. Kimondottan gondja volt a két cselédlánnyal. Mondta Belinda, hogy ők újak, a régiek nem vállalták a munkát ilyen bérért, ezt meg tudta érteni Florence. Ám ebédnél sárgás szálakat látott a vacsoráján. Elsőre azt hitte, haj, de csak ő szőke a házban. Utána pókhálóra gondolt, de az nem lenne sárga. Mikor a villáját az ételhez érintette, mintha a fonalak semmivé foszlottak volna.
Kérdezte az egyik cselédet, hogy mi lehetett az, de ő azt hazudta, hogy ő semmit sem látott. Ez még jobban frusztrálta Florence-t. Az est hangulatán nem javított, hogy Belinda nagyon feldúltnak tűnt a fivére miatt. Bár Florence aranyosnak tartotta a dühét, közben nem örült neki, hogy a lány ennyire szeretné, ha ő és Alan közelebb kerülnének. A csendes, vékony, magas férfi rideg, elemző tekintete nyugtalanította Florence-t.
Ő örült neki, hogy elmolyolt a könyveivel, nem csak azért, mert így nem kellett megjátszaniuk a jegyespárt, de azért is, mert ez volt az egyetlen dolog, ami Alant emberivé tette számára. Ilyenkor nem hordott maszkot, mikor nem egy hideg, érzéketlen szellemként viselkedett. Inkább látta boldognak távolról, mint megtörve, álarc mögött, közelről.
Belinda utolsó szavával pajkosan azt üzente, hogy este meglátogatja majd őt. Florence libabőrös lett ettől. Nem tudta nem tündérnek látni a lányt, nagy, kékes pillangó szárnyakkal bereppeni az ablakán és csókkal ébreszteni őt. Picit belepirult a gondolatba.
Ekkor kezdett el sírni olyan hevesen, mint régen. A könnyeibe majdnem belefulladt. A jelmezek és a tündérek visszacsalták őt arra az estére. A jelmezbálba, Laura mellé. A szolgálólány, aki szinte testvérként vele nevelkedett, akivel megosztotta titkait és fájdalmait. Végignézte, ahogy kislányból álomszép nővé vált mellette. A legszebb lény, akit valaha látott, Florence sosem tudta meg, vajon Laura tényleg olyan gyönyörű volt, vagy csak a szerelem elvette a józan eszét, de nem is érdekelte. Miután egy este szerelmet vallott neki, és évekig bujkáltak a család és a többi szolgáló elől a házuk minden zeg-zugában. Voltak napok, amikor Florence el se engedte a lány kezét. Ketten voltak a világ ellen és minden gyönyörűnek tűnt.
Majd jött a bál, Florence hercegnőként táncolt, majd egy lopott pillanatban elbújt a kék tündér álarcot hordó Laurával. Laura úgy hívta Florence-t, hogy az én édes és örök Carmillám. Utalva egy történetre a Sötét Kék magazinból, amit mindketten imádtak. Levették a maszkot, bár Laura nem akarta, de Florence elmondta, nincs e világon olyan maszk, amit lehetne szebbé faragni, mint az ő arca. A csókjuk közben nyitott be az egyik vendég.
Az emberek először csak nevettek a félreértésen, majd rajtuk kezdtek nevetni, azonban a legrosszabb ezután következett: Florence apján nevettek.
Laurát elbocsátották, de előtte nagyon sokat fizettek neki, hogy azt hazudja, elcsábította és mérgezte Florence-t. Tönkretették az életét. Florence próbálta megtalálni, de mindhiába, mikor tudta, hol lakott éppen, és írt neki, nem jött válasz.
Ezt nem értette meg Belinda, őt a vágy hajtja, és bár Florence is szereti a lányt, pontosan tudja, milyen mérgező ez a szerelem, és mennyire megront és elrothaszt mindent. Sose bocsájtaná meg magának, ha még egy családot romba döntene az tökéletlenségével.
A tény, hogy egy férfihoz megy hozzá, akit úgy tűnik, a legkevésbé sem érdekel Florence jelenléte, és egy házban élhet új kedvesével elrejtve a világ szeme elől, egyszerre tűnt tökéletesnek és a legszörnyűbb dolognak, mint egy édes bor, amiről tudja, hogy rosszul lesz, mikor elfogy, mégsem képes letenni a poharat.
Az ajtó megremegett. Florence izgatottan kiugrott az ágyból, örülve, hogy Belinda megérkezett, majd magára tekerte a takaróját, mert ez helytelen, a lány nem jöhetne csak úgy be.
Nem is tette.
Senki se jött be. Látott egy árnyékot, de a mozdulat inkább tűnt úgy, mintha valaki nekiesett volna a bejáratnak.
– Ki van ott? – szólt a sötétségbe Florence.
Hosszú ideig nem érkezett válasz, majd egy halk és nagyon lágy női hang szólalt meg:
– Bocsásson meg, úrnőm.
Florence felismerte az egyik cselédet, bár nem tudta volna megmondani, hogy melyiküket. Talán azt, aki a vacsoráját tálalta. Kinyitotta az ajtót, és meglátta a földről nehézkesen felálló lányt. Ösztönösen odahajolt segíteni. A hóna alá nyúlt és fel akarta emelni a zavartan motyogó lányt, amikor valami idegent és ismeretlent tapintott meg. Elhúzva a kezét, a tenyere és a cselédruha között sárgás fonalak nyúltak el. Megint ez az idegen, pókhálós anyag.
– Mi történt veled, te lány? – kérdezte Florence vizsgálva az anyagot.
– Alan úr kívánt engem, és én nem hagytam magam.
A szavait szuszogva fújta ki magából a lány. Florence úgy érezte, egy kést mártottak a szívébe. Félt, hogy Alan összeverte a szolgálót, hogy ez lesz az ő sorsa is, miután az aranygyűrű az ujjára kerül. Megragadta a vállánál fogva, és a falhoz támasztotta a cselédet.
A cseléd arca üresnek tűnt, a tekintete elveszett. A pórusai között valami sárgás anyag nedves porként, spirális körökben áramlott ki. Maga a szeme is, az egész szembogara barnából rothadt sárgává vált. A lány nem bírt az úrnőjére nézni, a fejét ide és oda biccentette, mint a vakok, akik nem tudják, merre kell fordulniuk beszéd közben.
– Azonnal orvost kell hívnunk! – jelentette be Florence. – Hol van Barnaby?
Florence elnézett a folyosó végére a lépcsősor felé, de a lány megfogta a vállát. Az idegen háló már kivetette magát a cselédről a vörös tapétájú folyosó falára.
– Neki késő, az úr nem tudta a kolóniába rakni. Túl öreg és gyenge volt.
A cseléd lehelete egy dohos pincére emlékeztette Florence-t.
– Önt akarják, úrnőm – lehelte szinte mozdulatlan szájjal a cseléd.
– Kik? Miről beszélsz?
– A Gróf és a Papnő, a könyv szolgái.
– ÉDESEM!
A ház falai megremegtek, mintha minden repedésből szólt volna ez a megtört, mély férfihang. Florence térdre borult, a hátát rázta a hideg, a fülei lángoltak és remegtek a kezei. Haloványan ismerte azt, ezt a hangot, egyszer hallotta Alant megemelni a hangját a húgával szemben. Ez úgy csengett, mint annak a férfinak a szava a legszörnyűbb rémálmából. Oldalra pillantva látta, hogy a morajlástól valami a lábához esett. A cseléd karja.
– Bújj elő! – parancsolta az idegen, dübörgő üvöltés.
Ettől a cseléd mellette szinte darabjaira hullott, mint egy rosszul varrt rongybaba. A folyosó végén egy sötét alak tornyosult. Elnyúlt formáját szarvszerű korona körvonala tette magasabbá. Bár az árnyékba rejtőzött Florence elől, mégis két apró, fakó sárga pont felviláglott – a szemei.
Florence sosem érzett még ilyet, a teste minden porcikája veszélyt üvöltött. Menekülésre parancsolta egy olyan ősi ösztön, amit még maga Darwin se tudhatott, hogy létezik. Florence nem tudott tenni ellene. Nem volt benne biztos, hogy mit lát, hogy mi ez az alak, és miért történik az, ami, de már sarkon fordulva, kúszva menekült.
– Nem-nem – a hang lágyabb lett, de még mindig töredezett, mintha szakadt hangszálakból szólna, és még félelmetesebb, hogy a ház minden pontjából egyszerre hallotta. – Nekünk ígérted magadat. Ideje állnod a szavadat. „Kedvesem”.
Florence nem akarta elhinni, az ajtaján berohanva látta, hogy a közeledő alak maga Alan. Mindene átalakult, megnyúlt, csontosabb és ősibb lett, mint egy elveszett múmia. Amit koronának hitt, sárgás bőrkinövések voltak a homlokán, mint szarvak sora, amik koronaformát alkottak fáradt szemöldöke felett. A ruházata a penész színeiben pompázott és port hullajtott maga után. Florence nem tudta nem látni benne az írek tündér teremtményeinek képét, mint egy tündérkirály az alvilágból.
Lehunyta a szemét és bezárta magát a sötét szobájába.
Az ajtónak ütközött egy test, mire Florence felsírt. Minden koppanás után sírva üvöltött, remélve, hogy a rémálom semmivé foszlik. Ahogy remegett, kezei önkéntelenül szaggatták pizsamáját. Egyszer csak az ütések alább maradtak.
– Nem szép dolog kizárni az uradat. Mégiscsak vendég vagy Carcosában.
Florence észrevette, hogy a szavai kintről jöttek, a szobájában nem hallotta őt úgy, mint a folyosón.
– Bár atyám mindig azt mondta: Carcosa örök, mi mind csak az ő vendégei vagyunk – Alan még emberibben szólt, szinte csábítóan. – Engedj be, Florence! Ennyivel tartozol nekem.
Florence úgy sírt, mint még soha, minden könnye fájt, minden csepp olyan nagy volt, mint az ablakán az esőé.
– Ébredj fel, Alan, ez nem te vagy! Valami megmérgezett titeket – mondta hüppögve Florence.
– Talán – értett egyet Alan. – Vagy végre szabadok vagyunk, és ami fontosabb: együtt. Legyél velünk, Florence!
– Ne tedd ezt velem! – könyörögte Florence. – Ne bánts!
– Nem akarunk bántani, sőt, magunk között akarunk téged. Légy a feleségünk, Kedvesünk, Úrnőnk, Anyánk!
Florence elhátrált az ajtótól, mert a hang már bentről szólt. Felkapott egy gyertyát az asztala mellől és meggyújtotta azt. A levegőben apró, sárgás por táncolt. Florence bármerre fordult, ezt a spórát látta, az ágyára pillantott, amin valami szürkés penészhalom lüktetve növekedett. Sikoltott, és majdnem eldobta a viaszt a kezéből rémületében.
Abból egy lágy, női kar nyúlt ki, elsőre ismerősnek tűnt, de nem emberé volt, hanem azt imitáló gombaszerű húskötegek. Nem csak lemásolta egy emberi lény formáját, hanem olyasvalakiét, akit Florence jól ismert.
– Belinda – mondta ki a nevet a spórán át Alan. – Kedves Papnőm, beszélj a menyasszonnyal! Azt hiszem, kicsit megrémült a házasság gondolatától.
Florence ajkai remegtek, nem akart szólni vagy talán mégis, még ő maga sem tudta, ahogy hitetlenkedve bámulta a gombák, spórák és penész alkotta női alakot, ami Belinda formáját hordozta.
Bármennyire idegennek is tűnt, az alak valós volt és fájdalmasan igazi, de ami még jobban szíven ütötte Florence-t, hogy gyönyörű. Rettegni akart ettől a torz rekreálmánytól, de nem ment neki, mert a legfélelmetesebb számára az volt, hogy milyen szépnek látta.
– Belinda! – szólította meg Florence, mert nem akarta elhinni.
– Igen – a nő édes hangja táncolt az aláhulló sárga porban. – Én vagyok az, szerelmem.
– Mi történik itt?
Florence bőgve kérdezte, a szeme már fájt, mert lassan nem maradt könny, mit áldozhatott volna. Közben a falig hátrált a Papnő elől, aki teljes nyugalommal közeledett felé. Oly természetesen és elegánsan közeledett mezítelen és embertelen testében, mintha erre készült volna mindig is.
– Amire mindig is vágytunk – felelte Belinda, mögötte az ajtó kinyílt és a kinti világossággal együtt belépett maga a Gróf is. – Egyesülünk.
Florence nem tudta, mit mondjon, ezer szó, könyörgés és értetlen kérdés maradt a torkában, amikor Papnő megcsókolta. Az ajkai, a nyelve úgy mozogtak, mint Belindáé, az érintése és ereje a szerelmét idézték, de a lehelete idegen, fullasztó, mint egy homokvihar, amit közvetlenül a szájába leheltek.
– Mit tettél velem? – kérdezte Florence a csók után.
– Felszabadítottalak – felelte a Gróf és a Papnő egy hangon.
Florence eltaszította magától a szerelmét utánzó lényt, az egy maroknyit leszaggatott a ruhájából, de ez sem állította meg. Áttört a Gróf mellett, aki rideg nyugalommal utána eredt. A testvérek nem rohantak. Lassan sétálva léptek ki a folyosóra.
– Még nem látod – mondta a Gróf.
– De majd Ő megmutatja – folytatta a Papnő. – Mikor beleolvasol, megérted.
Florence megszédült a folyosó végére érve. Felöklendezett valamit, ami sárga porként repült szét. Feltételezte, hogy a csókkal az ő testébe is került a spórákból. A keze a falhoz ragadt, alig bírta letépni onnan. Felpillantva egy absztrakt penészfestményt látott, amin ezer kéz nyúlt az arany nap felé sárga köntösbe bújva. Mikor hozzáért, tudta, hogy ez nem festék, hanem maga a rothadás, ami elfedte a régi családi freskót, ami itt lógott eddig. Még párat lépett, de már érezte, hogy a légszomj legyűri. A függönybe kapaszkodott, hogy talpon maradjon, de egy lépés után az is leszakadt és hóként takarta be őt.
Florence a könyvtárban állva tért magához. Az aranyszínű függönyt ruhaként kötötték rá, hogy pótolják a szakadt hálóköntösét. A szobát elfedte a penész és rothadás, annak minden színe befedte a falat és gombák nőttek mindenfelé, mint egy díszes esküvőn a hatalmas csokor virágok.
A földön két emberi maradvány, amit a rothadás már majdnem elfogyasztott, Barnaby nagy alakja és a másik tetem furcsább, mert a csontok eltűntek, valamiért Florence érezte, hogy ez lehetett Belinda, ebből lett ez a Papnő.
Florence-szel szemben állt a Gróf, Alan valamikori teste, és mellettük nyoszolyólányokként a két cselédlány, akik barnás fonalakba burkolóztak, mint bábok, úgy mozogtak mesterük pillantására. Eléjük lépett Belinda, az új Belinda, a Papnő. Florence szíve hevesen vert, nem csak ennek a lénynek a látványától, hanem az egész helyzettől. A félelem mögött valami más érzés is bujkált benne, aminek még nem tudott nevet adni.
– Úgy lesz – mondták mindketten egy sárga könyvnek, amit a Papnő tett eléjük.
Úgy szóltak hozzá, mintha a tárgy felelne nekik. Gróf mosolyogva pillantott Florence-re. Még sosem látta ilyen megkönnyebbültnek a férfi arcát.
– Ne aggódj, hamarosan te is hallani fogod, csak olvass bele, hogy Ő is tudjon belőled olvasni.
A könyv kitárult, a lapok ide-oda peregtek majd megálltak. Florence el akart fordulni, de a cselédek megfogták a karjait és a Gróf a fejét a könyvhöz nyomta.
– Belinda, segíts! – könyörögte Florence, és érezte a nő meleg kezét a tarkóján, aki még jobban oda szorította.
A könnyei, az a kevés, ami maradt, a lapokra hullott. Mikor lenézett, a szavai elakadtak. A sírástól ázott papíron ugyanis már nem volt szó.
– Üres – súgta Florence.
– Nem lehet az, én olvastam! – üvöltötte dühösen a Gróf.
Florence nem küzdött tovább, nem ejtett könnyet, nem mondott semmit. Csak nézte a penészes lapokat, amik szinte lüktettek, pár helyen megnyíltak és idegen spórát leheltek a világba.
Megértette, hogy Alan semmit sem olvasott, csak ez az elátkozott könyv megmérgezte az agyát. Megértette, hogy ezzel alkotta újra a halott húgát. Érezte, ahogy ezer apró hang eggyé válik, ahogy valami szólítja, kéri, hogy legyen része, hogy adja magát oda, legyen az anyja a mindenségnek.
Florence mély levegőt vett, beszippantotta az idegen sárgaságot, minél többet akart belőle magába nyelni. Lüktetett a fejében az eggyé válás parancsa, az érzés, hogy legyen valaminek a része. Ekkor értette meg, hogy ez a spóra, ez a torz rothadás nem uralkodik a Thornwoodok fölött, csak megadta nekik azt, amire mindig is vágytak, hogy egyek legyenek, hogy tartozzanak valahová, ahol szabadok.
Legyél velünk, légy részünk!
Hallotta a hangokat Florence és egy utolsó, mély szippantás után azt mondta:
– Nem – a válaszától a többiek elhátráltak. Elengedték őt és Florence felemelkedett.
A Papnőből darabok estek ki, ahogy hitetlenkedve nézte kedvesét.
– Nem akarsz velem maradni?
– Nem – felelte hűvösen Florence.
– Nem akarsz a részem lenni? – kérdezte a Gróf kezében a könyvvel, amit úgy tartott, mint egy áldozatot.
Florence elvette tőle és az asztalra tette. Megérintette a fejét lehajtó Grófot, és kereste az idegen tekintet mögött a rettegő kisgyermek Alant.
– Nem – a válasza után megragadta és közelebb húzta a másik kezével a Papnőt.
Finoman megsimogatta a Gróf arcát, és utána csókot lehelt az ajkára, majd így tett a Papnővel is. Mindketten zavarodottan néztek, Florence heves és forró ajkaitól térdre borultak, nem értették, mi történik. A nő megérintette a két valamikori Thornwood arcát.
– Azt akarom, hogy ti legyetek az én részeim – felelte az Anya, a valamikori Florence.
Az eső még két hétig nem állt el. Utána Carcosát és a benne rejtőző valamikori Thornwood birtokot sűrű gombaerdő nőtte be. A helyiek úgy hitték, jobb elkerülni a gombaköröket, és ember azóta se tette be oda lábát.