Alkalmi futár
Judit türelmetlenül toporgott a peronon, kezét a szeme elé téve kémlelte a távoli sínpárt.
Megint késik! – dohogott magában.
Gondolataiból a hangosbemondó zökkentette ki.
– Kedves utasaink, a Margaréta IC egy percen belül érkezik a 6-os vágányra. Kérjük, a peronon vigyázzanak! A vonat öt perc után továbbindul Budapest felé. Jó utat kívánunk!
Az érkező vonat felkavarta az összegyűlt port és elkeverte a napsütéstől felhevült levegővel. A hirtelen támadt szél belekapott Judit virágmintás szoknyájába és hosszú, vörös hajába, ami zászlóként lobogott.
A fékező vonat kerekei szikrákat szórva, nyöszörögve álltak meg.
Judit sietve kereste a helyét, majd elégedetten lehuppant az ablak melletti ülésére.
– Kedves utasaink! – harsant fel ismét a bemondó hangja. – A Margaréta IC azonnal indul tovább. Jó utat kívánunk! – Ebben a pillanatban éles füttyszót követően a mozdony nekilódult nehéz terhével.
Judit hátradőlve kényelembe helyezte magát, amikor megakadt a szeme a szomszédos ülésen heverő csomagon. Körbenézett. A kocsiban rajta kívül egy néni és unokája utazott csak.
– Elnézést, ez a doboz a maguké? – Lépett oda a nénihez.
– Nem, kedves. Talán azé a hölgyé lehetett, aki az imént szállt le.
– Köszönöm! Akkor átadom a kalauznak. – Azzal sarkon fordult és visszaült a helyére.
Kíváncsian forgatta a küldeményt, ami gondosan meg volt címezve, miközben várta a kalauz felbukkanását, ám az nem jelent meg a vagonban. Egy idő után elindult a vagonok között, hátha találkozik a kalauzzal, de nem találta sehol, így dolgavégezetlenül visszaült a helyére. Ismét a kezébe vette a dobozkát. A megjelölt cím ugyanabban a kisvárosban volt, ahová ő is tartott.
Kézbesítem én a csomagot, nincs időm az ügyfélszolgálatot keresgélni! – elhatározásától magában mosolygott.
Izgatottan szállt le a vonatról, és telefonja navigációját használva elindult a megadott címre, ami szerencséjére gyalogosan csak tíz percnyire volt az állomástól.
Zöldfa utca 8., második emelet 7-es ajtó.
Határozottan megnyomta a kaputelefon gombját. Egy kedves csengő-bongó dallam csendült fel. Néhány másodperc múlva egy álmos férfihang szólalt meg.
– Igeeen. Ki az?
– Egy csomagot hoztam. – Judit folytatta volna, de a zár berregő hangja belefojtotta a szót.
Bizonytalanul benyitott, majd a szemközti szűk lépcsőn felkaptatott a második emeletre. Megnyomta a lakás csengőjét, mire egy szőke, barna szemű, álmos tekintetű fiatalember nyitott ajtót, kezében egy bögre gőzölgő kávéval.
– Jó reggelt! Egy küldeményt hoztam – kezdte a mondókáját Judit, de a férfi félbeszakította, és nagyot kortyolva a forró kávéból végigmérte a lányt.
– A futároknak már nem kötelező az egyenruha? – Szemében különös fény csillant. – Nem mintha kifogásom lenne a ruhája ellen. Sőt! Kifejezetten tetszik. Remek az összhatás a haja színével.
– Nem vagyok futár – mosolygott zavartan a lány.
– De azt mondta, hogy egy csomagot hozott.
– Igen, de nem vagyok futár.
A fiatalember szemöldöke kíváncsian felszaladt, az álmosság eltűnt a szeméből, és érdeklődő pillantásokat vetett a lányra.
– A vonaton találtam. Pontosan meg van címezve, szóval azt gondoltam, elhozom személyesen, ha már úgyis erre visz az utam – hadarta egy szuszra. – Állítólag egy hölgy hagyta az ülésen, és mivel holnapután Szent Iván-éj lesz, gondoltam, fontos lehet, hogy célba érjen – húzta ki magát Judit.
– Szent Iván-éj? Tényleg? – ízlelgette a szavakat a férfi.
– Ühüm.
A fiatalember átvette a dobozt és elolvasta a címzést.
– Az édesanyám küldte, illetve csak akarta küldeni, de néha olyan feledékeny tud lenni – vigyorgott cinkosan. – Ne haragudjon, elég faragatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. Itt tartom az ajtóban, pedig megmentette a csomagomat. Jöjjön be, kér egy kávét? – szélesre tárta a lány előtt az ajtót.
– Nem köszönöm – mosolygott zavartan Judit. – Egyébként sem lenne helyes, ha egy vadidegen férfi lakásába besétálnék kávézni. – Pirult el – Nem mintha bármi rosszat feltételeznék Önről, de megérti, ugye?
– Igaza van, ez eszembe sem jutott. – Egyik lábáról a másikra állva billegett. – A nevem Roland, de ezt bizonyára már tudja. – Nyújtotta üdvözlésre üres kezét.
– Judit vagyok. – A fiatalember kezének érintése határozott volt, mégis gyengéd. – Hamarosan egy fontos találkozóm lesz, ami miatt ide utaztam, így indulnom kell.
– Jól látom, hogy ideges a találkozó miatt? – fürkészte a lány arcát.
– Ennyire látszik? – és egy gyors mozdulattal félrehajtotta szemébe hulló frufruját. – A férfi, akivel találkozni fogok, nos, az illetőnek nincs túl jó híre a szakmában. Azt suttogják róla, hogy kíméletlen tárgyalópartner, egy igazi fenevad – kacagott fel sután Judit –, és az első önálló projektem rajta múlik.
– Meg tudom érteni. – Váratlanul a karórájára pillantott a férfi. – Jó, hogy említi, nekem is van egy üzleti találkozóm a belvárosban. Ha ez vigasztalja, az én üzletfelem sem könnyű eset, ahogy hallottam – húzta el a száját. – Azt hiszem, egy csónakban evezünk – kacsintott biztatóan Juditra. – Ha egyszer újra erre jár, megihatnánk egy kávét. Elmesélhetné, hogy sikerült a találkozója. Mit szól?
– Rendben.
– Itt a névjegyem – és a fogason lógó táskából elővarázsolt egy matt fekete, elegáns kártyát. – Még egyszer köszönöm a kedvességét!
Judit bólintott és táskájába süllyesztette a névjegyet.
– Viszlát! – azzal sietős léptekkel, arcán kacér mosollyal elindult lefelé, amit a férfi már nem láthatott.
Kiérve az utcára elindult úti célja felé. A több emeletes irodaház a belváros egyik mellékutcájában állt, földszintjén portaszolgálat fogadta a lányt.
– Jó napot, Kerekes Judit vagyok a RD Marketing Ügynökségtől, 11-kor találkozóm van az ügyvezetővel.
– Menjen fel a harmadikra, a titkárnő már várja Önt – mutatott a testes portás a felvonó irányába.
Judit a lift tükrében megigazította ruháját és haját, vett egy mély levegőt, és próbált minél elszántabb és magabiztosabb arckifejezést magára ölteni. A titkárnő szívélyesen fogadta.
– Az igazgató úr már várja. Kérem, kövessen! – léptei hangosan visszhangzottak a márványpadlón.
A folyosó végén megállva a nő bekopogott, és szélesre tárta a kétszárnyú mahagóni ajtót. Az iroda ablaka előtt egy sötét öltönybe öltözött, szőke férfi állt háttal az ajtónak.
Ezzel is a felsőbbrendűségét akarja jelezni! – futott át a gondolat Judit agyán.
– Jöjjön be! – a férfi hangja furán vibrált.
– Jó napot, a nevem… – de nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi megpördült és egyenesen a szemébe nézett.
– Maga?! – a férfi barna szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Maga az? – kérdezett vissza Judit, miközben lélegzetvisszafojtva figyelte a fiatalember arcát.
Egy pillanatig döbbenten bámultak egymásra, majd hangosan felkacagtak.
– A fenevad – hümmögött bazsalyogva Judit.
– Az alkalmi futár – tódította Roland. – És most már elfogad egy kávét? – mosolyogva kínálta hellyel Juditot.
