Emlékezet (Mira történetei 1. rész)
– Mert amikor úgy tűnt, hogy minden elveszett. Amikor már azt hitték, nincs semmi, ami megállíthatná a főnixek pusztítását, akkor a negyvenegy nép rájött, hogy ha összefognak és megalkotják az egészet, van esélyük. Mert külön-külön csak szikrák voltak a sötétségben, de együtt, együtt ők voltak a tűzoszlop, amely mindennél erősebb. Ami mindent bevilágít, és átmelegíti a galaxisra boruló homályt.
Mira Orovitc megállt az olvasásban. Felnézett, ellenőrizte, hogy a hallgatósága ébren van-e még egyáltalán. A gyerekek kikerekedett szemmel hallgatták. A kis viharlámpa gyenge fénye sárgásra festette az egész sátrat.
Mira sóhajtott egy nagyot. Ebből úgy látszik, nem lesz elalvás egy ideig. Választhatott volna valami kevésbé izgalmas könyvet így estére. Újra felemelte a kopott könyvet. Bal kezével kisöpörte a szeme elől az őszes, szürke hajtincset.
Kint a sátor körül az erdőben feltámadt a szél. Ágak recsegtek, suhogtak a sötét rengetegben. De bent a sátorban a gyerekek csak egy hangot hallottak: Mira öreges, kicsit reszelős hangját, ahogy folytatta a történetet.
– Voltak, akik úgy repültek a csillagok közötti űrben, mint ahogy a halak úsznak a vízben. Ők voltak a Quironok. A fekete angyalok. Voltak, akiknek a teste folyékony tűzből állt, a lélegzetük zölden égő kénfelhő. Voltak, akik kemények voltak, mint a kő, nemcsak a testük, a lelkük is rendíthetetlen volt. Ők voltak a Nudok.
A gyerekek mind hátrafordultak. Monuti szürke arca talán még fakóbb lett, ahogy minden szem rátapadt egy pillanatra.
– Igen, olyanok, mint ő – Mira mosolyogva bólintott a kis sziklalényre.
Mirának igazából nem is kellett olvasnia, inkább csak emlékeznie. Hiszen ott volt ő is. Végigélte, hosszú életével végigkísérte a történelmet.
– Összefogtak a Shivan macskák – folytatta a mesét. – Összefogtak ősi ellenségükkel, a gépi tudatú klónokkal. Eljöttek a kihaltnak hitt óriáshüllők, a synnarrák. Végül azok is, akik mindig rejtőztek: a hófehér gyilkosok, a Szkírek is. Mert mindenki felfogta, ez most a közös harc ideje. Mert ha most elbuknak, nem lesz második esély.
– És eljött ő is! – Dagona nem bírta ki, hogy közbe ne kotyogjon.
A többiek próbálták lepisszegni az örökmozgó kislányt. Persze nem hagyta magát, dacosan emelte fel a fejét. Két kis copfja úgy ágaskodott, mint két kis ördögszarv. A sátor lapján az árnyéka megnyúlt, ahogy felpattant.
– Igen, akkor jött el az Arany Királynő! – Dagona olyan büszkén nézett szét, mintha ő maga is részt vett volna a történetben.
Mira ezt a részt már kevésbé szerette mesélni, de volt annyi becsület benne, hogy nem változtatott a történeten.
– Igen. Eljött az emberlány, akit mindenki egy új istennek hitt.
Valaki a hátsó hálózsákok környékéről hangosat ásított. Mira becsukta a könyvet, talán végre lecsukják a kis csitrik a csillogó gyémántszemeiket.
– És holnap majd mesélek nektek a férfiről is. Aki legalább olyan fontos volt a világnak, mint az Arany Királynő.
– Ki volt az? – a gyerekek izgatottan súgtak össze. Ezt a változatot még a szüleiktől se hallották.
– Taylor. Doktor Taylor. Egy ember orvos, aki rájött, hogyan lehet megölni a Főnixeket.
Mira a lámpáért nyúlt, lecsavarta a gázégőt. A láng lassan kihunyt. Teljes sötétség persze nem lett. A sátorponyván át beszűrődött a fák lombja felett tündöklő telihold halvány fénye.
– Ez már a holnapi történetünk lesz – Mira hangja is halkan suttogott, mintha csak a szél beszélne. – És most: alvás!
