Kezdetek (Mira történetei 0. rész prológus)
I. Zakariás
Ardo Zakariás fáradtan érkezett haza a jégmező alatti bányából. A túlóra nem volt ritka, a dupla műszak pedig szinte megszokottá vált az utóbbi években. Amikor belépett, azonnal látta, hogy valami nincs rendben. A felesége szeme vörös volt. Sírt. Talán.
Én mondtam vagy tettem valamit? – tépelődött. Nem emlékezett semmire, de a fáradtság néha elvette az emlékeket is. Szótlanul levette a koszos munkaruhát, és most kivételesen gondosan a mosógépbe tette, nem dobta le hanyagul, mint máskor. Harminc éve éltek együtt. Voltak fiatalok, bolondok, szerelmesek. Néha kedvesek, néha támadóak egymással. Így telt el három évtized. Mára kicsit meghízott, Zakariás haja megritkult, finom ráncok vájták be magukat a szeme sarkába.
Vacsoránál Mara nem szólt egy szót sem. Csak némán evett.
– Elmondod végre? – sóhajtott végül Zakariás.
Az asszony megtörölte a szemét.
– A gyerekek miatt vagyok szomorú. Szegények… olyan elveszettek lehetnek.
Zakariásnak halvány fogalma sem volt, miről beszél. Mara látta rajta az értetlenséget, így bekapcsolta a képhíradót. Minden csatornán ugyanaz volt a fő hír: a hajó a bolygó felett. Felvételek peregtek, ahogy a thalassai vontatók pályára állítják a monstrumot. Kommentárok, elemzések, megszakítás nélküli közvetítések. Negyvenezer gyermek. Negyven különböző fajból. Egyetlen felnőtt nélkül.
Másnap reggel Zakariás a kommunikációs terminál előtt kezdte a napot. Először a település polgármesteri hivatalát hívta. Onnan tovább irányították egy fővárosi osztályra. Majd egy titkárhoz. Végül egy névtelen, fáradt hanghoz a vonal túlsó végén. Amikor bontotta a kapcsolatot, elégedetten felsóhajtott.
A következő reggelen Zakariás és Mara a kis leszállópálya szélén álltak, néhány másik család társaságában. Az emberek halkan beszélgettek, mintha a hangos szó megtörné azt, ami történni készül.
Zakariás megfogta Mara kezét.
A fiukat várták, akit a csillagok adtak nekik. És aki egy cseppet sem hasonlított rájuk.
II. Mara
Ő volt a mi angyalunk. Kicsi volt, mikor megérkezett, a két karomban tartottam. Óvatos, törékeny, kicsi angyal. A szárnya csak vékony csontokra feszülő, szinte átlátszó bőrhártya volt. A szeme még nem látott; tejfehér, fejletlen, írisz nélküli. Talán az egyik legfiatalabb volt a menekülthajóról. Alig volt túl a születésen, mikor a hibernátorba tették. Talán annyi a jó ebben, hogy nem voltak igazi emlékei a szüleiről.
Mikorra letisztult a szeméről a hártya, minket látott meg először. Kamillával öblögettük neki. Viszketett a bőre, amint a tollacskái fekete kis szőrszálakként kezdtek előbújni. Az ember orvosok nem sokat tudtak segíteni, nyugtató kenőcsöket javasoltak. Mikor sírt, apró nyikkanásokat hallatott; mikor nevetett, a szárnyaival csapkodott. Ha elfáradt, nagyokat pislogott. Bújós tollabda, valakinek az ölében aludta ki magát.
Ahogy nőtt, a sörtékből kék és zöld tollacskák lettek, mint a fémpikkelyek. Először csak ugrott, csapkodott, nem értette még, miért nem marad fenn a levegőben. Gyermeki teste túl nagy volt a szárnyaihoz.
Egymást átölelve néztük Zakkal, ahogy a fűben gurul lefelé a fajtársaival a dombról. Szerették letaposni a magas füvet. Valamiért – ezt a mai napig sem értem – mind itt gyűltek össze nálunk. Ilyenkor a ház mintegy madárfészekké vált. Ugró, füttyögő, rohangáló, tollas hordák mindenhol.
„Mam” – így szólítgattak. Szerették lerövidíteni az emberi szavakat. Zakariás persze, hogy „Pa” lett.
Gyorsan nőttek. Csupán három gyönyörű év, és a gombócka már a vállunkig ért. Egymást tanították repülni. A szárnyuk hosszú lett és erős. A tollak megnyúltak, szépen átfedték egymást. Még mindig eljöttek. Mikor szállni kezdtek, az összes szomszéd kijött a rétre.
Felfelé, spirálisan, egyre magasabbra. A fény csillogott rajtuk, fényes, fémes kék és zöld forgatag. És mi, emberek, szomszédok és idegenek, csak csodáltuk őket. Aztán eljött az a nap is. Az ötödik év végén.
A kirendelt pszichológus persze megpróbált felkészíteni, de nem akartam hallgatni rá.
Ott állt a verandán. A szárnyai összecsukva, hátrafeszülve. A fejét oldalra fordította, hol az egyik, hol a másik szemével nézett. A gyomrom remegett. Éreztem, ahogy Zakariás átölel, megtart, mellettem áll. Sűrűn pislogtam, nem akartam, hogy sírni lásson. Sírni lásson az én kis angyalkám. Hiszen várta őt, őket a nagybetűs Élet. Ahová én már nem tarthatok vele.
Sorra eljöttek a többiek is. Kissé hátrébb állva nézték a búcsúzást. Időnként türelmetlenül csattant a szárnyuk, de nem szóltak közbe.
Az utolsó ölelés. Körbefont minket a fémes tollú, hosszú, nehéz szárny. Aztán hátralépett. Forgószelek bomlottak ki, amint az egész csapat elrugaszkodott a kertünkből. Néztük, ahogy egyre kisebb lett a csapatuk, végül már csak fekete pontok voltak a messzeségben.
Most már sírhattam. Pedig így volt ez rendben. A flotta tisztjei elmondták: tanulni fognak az angyalok. Később hajókat fognak irányítani. Repülő lényekként övék lesz a végtelen űr.
(Egy új sorozat kezdete)
