Magamban sem dúdolok
Nincs már örömöm semmi dalban,
és már magamban sem dúdolok.
Valahol valamit elhagytam,
a semmi, amire gondolok.
Üres teremben hang se kondul.
A csend már nyomasztó, szinte fáj.
Nappalom lassan éjbe fordul,
fog csikordul, és nem szól a száj.
Valamit mindig elveszítek,
ami nem kerül elő soha,
vágyakat keresztre feszítek,
vagyok álmaim Pilátusa.
Nincs már örömöm sem dalomban,
hiszen szavaim csendbe vesznek.
Nem dúdol a lelkem se halkan,
és eltűnnek, akik szerettek.
Morgós, harapós ordas vagyok,
és magányt szenvedő remete,
hátra majd üres odút hagyok,
ami emlékemmel lesz tele.
Az emlék viszont nem látható,
mert tovább csak emberekben él.
Így eltűnök, mint tavaszi hó,
amiről már senki sem mesél.
