Az utolsó (Varian történetek 7.)
„Képzelje el, hogy a vágyai, a gondolatai valóra válnak. Ha olyan lények furakodnak be az életterébe, akik puszta jóindulatból teszik tönkre az életét... Hát ez történne, ha a Variant gyíkok elszaporodnának a galaxisban. A Variantok világát karantén alá kell vonni.”
(Előzetes felmérés és előterjesztés. EMB Kutatóközpont)
Mathias a homlokát ráncolva nézegette a tetőgerendát. A zsebéből kivette az öreg, elvékonyodott pengéjű zsebkést. Kipróbálta a hegyét a fán. Az acél szinte ellenállás nélkül szaladt bele a fába. Rohadt szét az egész ház. A fa kívülről még épnek, erősnek látszik, de belül már csak száraz, szivacsos rostok vannak.
Az erdő felé nézett. Vannak ott egyenes törzsű, erős fák. Pont jók lennének egy új házhoz. Vannak gépek, sőt még elmentett tervrajzok is, amiket még az első családok hagytak itt a régi merevlemezeken. Megvan minden, csak egy valami hiányzik: az emberi erő.
Mathias hatvan évesen egy civilizált ipari bolygón nem számított volna öregnek. Ott, ahol minden városban van orvos, gyógyszerész. Ahol a munka nem az életben maradásért folytatott küzdelem a bolygó száraz, kemény földjével harcolva. Nap nap után. Egyik év a másik után. Túlerőltetett ízületek, a pollenek okozta asztma. Hatvan forró nyár, hatvan jeges tél.
Körbesétálta a házat, visszatért a verandára. Észrevette a kikészített légfúvót. Elnézett a napelem-park felé. Ma le kell takarítania a homokot, a száraz leveleket a panelekről. Még egyszer visszanézett a kiszáradt mezőre, ami fölött most is hullámzott a forró levegő.
Csak véletlenül pillantott fel az égre. Valami csillant nagyon magasan. Megvillant, mint egy apró tükördarab. Bent legalább hűvösebb volt.
A konyhában benyúlt a szekrénybe. Kivette a kicsit már sárga papírlapot. Lassan, nehogy megtörje a kiszáradt pergament, széthajtotta az asztalon. A fiókból elővette a radírt. Óvatos mozdulattal radírozta ki a számokat.
A százharminckilenc eltűnt. Azután szépen kirajzolta az új évszámot: száznegyven. A rajzolt torta közepére került a szám. Száznegyven éve szálltak le az első telepesek, többek között Mathias családja is. Napra pontosan augusztus huszonnyolcadikán. Azóta él ember ezen a világon.
Liana lépett be. Leült szó nélkül. Nem sok mindent tudott volna mondani, ami újdonság lett volna a mindennapok szürkeségében. Ez a Liana talán nem is tudott beszélni. Mathias végignézett rajta. Liana, ez a Liana is olyan volt, mint mindig: tizenhét éves, magas, vékony lány. Mathias sóhajtott. Elmondta már nekik ezerszer is, hogy nem kell ezt csinálniuk. Ez nem segítség, csak konzervált fájdalom. A Variantok azonban nem a kimondott szavakra figyelnek, közvetlenül az érzelmekre reagálnak.
Mathiasnak fogalma sem volt róla, hány ember élhet még a bolygón. Itt a faluban csak öt ház volt. Valamikor öt kilométerre nyugatra is volt ilyen falu. Ma már csak a nyomai maradtak meg: kisebb dombok a házak helyén, a homokos földből kiálló néhány gerenda. Fémlemezek, amiket még nem evett meg a korrózió. A konyhában felzúgott a hűtő. Legalább olyan leharcolt, régi gép volt, mint minden a házban. De legalább még működött. Mathias kinyitotta, és kivette a mai adag turmixot. Zöld kaktuszlé, kissé citromos ízű. Nem rossz, csak éppen unalmas. Vegetáriánus volt. Nem szabad akaratából: egy bolygón, ahol soha nem tudhatod, mi micsoda, nem ölhetsz meg állatot a húsáért.
A sikló port kavarva állt meg a ház előtt. Olyan halk volt a meghajtórendszere, hogy csak az ajtaja csapódására figyelt fel. Fiatal nő forgolódott kint, egy filmfelvevővel mindent rögzített.
– Az utókornak! – nevetett vidáman. Színes sálja meglebbent a gyenge szélben.
A hosszú, lapos siklóból két gyerek szaladt elő. Fiú és lány, mint egy ideális családban. A kis kölyök lehajolt, felmarkolt egy adag homokot, és feldobta a levegőbe.
– Eddig inkább csak betont és műanyagokat láttak – a férfi a jármű mögül lépett ki. Erős volt, szögletes arcú, magas és tiszta.
Mathias ekkor értette meg, hogy igazi embereket lát. Ilyen emlékei neki nem voltak. Ilyet az ő agyából nem teremthettek. Végignézett a falun, a házak között alakok mozdultak. Emberi sziluettek, bizonytalanul még, de feléledt a környék.
A másik férfi idősebb volt. Mogorván rúgott bele a porba. Mit sem törődve a többiekkel, elindult Mathias háza felé.
– Szabad? – A választ meg sem várva belépett, kimérten biccentett a mereven álló Liana felé.
Tieri Hawkings felmérte a házat, a konyhát... felmérte a bolygót. És azonnal rájött, hogy elpazarolt az életéből négy hetet. Négy hét oda-vissza. Egy út a semmiért.
Tieri Hawkings adóellenőr volt. Ritkán, de megesett, hogy ki kellett szállnia a terepre, egy távoli világra, ami valamiért elmaradt a központi nyilvántartás szerint. Ez a porfészek azonban zsákutca. Ezen a bolygón nincs semmi, csak a por és a néhány pusztuló tanya. Ezt a pár házat is csak a régi adótorony értelmezhetetlen, torzult jelzései alapján találták meg.
A férfi neve Klaus volt, a felesége Norma. Klaus végignézett a régi, lassan összeroskadó házakon. Az új élet nem ilyen lesz, döntötte el. Majd keres valami szebb helyet, ahol felépítheti a házat a családjának. Ahol majd gazdálkodhat, és élhet szabadon, emberibb életet, mint a beton- és műanyag nagyvárosban. Ezért az álomért hagyta hátra a civilizációt, Aethelgardot.
Mathias nézte, amint Liana szó nélkül elindult, és eltűnt a ház sarkánál.
– Szomszédok leszünk. – Erős kézfogása volt a fiatalembernek.
Mathiast egy pillanatra elfogta a pánik. Nézte ezeket az embereket, és nem tudta, hogyan mondja el nekik. És most, hogy látta őket, hogyan fog majd tudni nélkülük élni?
– Menjenek el! – Ritkán beszélt, rekedtes volt a hangja. Lianával és a többi felbukkanó emlékalakkal már évek óta nem beszélt. Belenézett a férfi elkomoruló, konok szemébe, és látta: máris veszített.
Tieri a konyhában mérgesen törölte a táblázatait a tabletjéről. Az ócska hűtő búgása egyre jobban zavarta. Hazavágyott. A normális világba, ahol leülhet majd a képfal elé, kezében a hideg sörrel. Ahol Mr. Szörf hozzábújik dorombolva, és együtt nézhetnek valami vígjátékot. Az okosotthon persze ellátja a macskát: eteti, kiüríti az alomdobozt, de kettejük kapcsolata ennél sokkal mélyebb. Tieri elképzelte, hogy fog örülni Mr. Szörf, amikor az embere végre hazaér.
A rozzant házban, az ajtóban valami megmozdult. Tieri szórakozottan nézett oda. A tablet hangosan koppant az asztalon. A küszöbön ott ült Mr. Szörf, a nagy, sárga perzsa macska. Lustán kinyújtózott, és elkezdte nyalogatni az amúgy teljesen tiszta bundáját.
Tieri tudatáig alig jutott el a szóváltás kintről. Bénultan bámult, nem értett semmit. Kintről behallatszott a rekedt férfihang, ami inkább egy könyörgésnek hatott:
– Menjenek el! Amíg még tehetik.
( A variant történeteknek ezzel vége. Köszönöm, ha végigolvastad.)
