A család (Variant történetek 5.)

Szépirodalom / Novellák (163 katt) Gulyás János
  2026.09.10.

Nagyon nehéz tanulmányozni valamit, aminek olyan képességei vannak, mint a Variant gyíknak. Még az sem biztos, hogy egyáltalán láttuk a valódi alakját.
(Tudományos évkönyv)

A Variant alapvetően egy nagy, zöld gyíkféle lény. Alapvető mimikritulajdonsága, hogy bármivé átváltozhat. Ezt többek közt az őt megfigyelő élőlény tudatának befolyásolásával éri el. Ettől néha értelmes létformának tűnik.
(Enciklopédia Galaktika)



I.

Susan asztalán felvillant a kijelző.

– Asszonyom, az alpolgármester van itt. – A titkárnő fiatal volt és csinos. – Lent várja a kifutóknál, a négyes szektorban.
– Megyek. – Susan felállt. Fiatalság, milyen messze is van már, gondolta.

A csinosságról nem elmélkedett. Neki abból sose jutott. Vajon mit akarhat Geofri? Az állat- és növénykert az önkormányzattól nem kapott támogatást. A központi kormányzat és a jegyárak tartották el a nyolcvan hektáron elterülő intézményt.

Nem sietett. A kistermetű, vékonyka, szemüveges asszony szinte elveszett a látogatók sétáló, ámuldozó, vagy éppen fagyit nyalógató csoportjai között.

Haladtában megtorpant a Pokolfarkasok kifutója előtt. Érdekes újdonságok voltak ezek a nagytermetű ragadozók. Csak a múlt héten érkeztek egy távoli világról. Susan megcsóválta a fejét, azután továbbindult.

Az egyik ketrec előtt rátalált Monróra. Nem az ideális választás a lusta kertész, gondolta. De most nincs idő válogatni.

– Menjen, nézzen be a farkasokhoz! Lehetőleg úgy, hogy ne zavarja a vendégeket.
Monro letámasztotta a gereblyéjét.
– Valami gond van?
– Semmi. – Susan azon gondolkodott, minek volt a kövér kertész kezében a szerszám. A talajon semmi nyoma nem volt, hogy ma egyáltalán összehúzta volna a lehullott leveleket.
– Számolja meg őket! Eggyel többen vannak.
Monro értetlenül meredt rá.
– Annak a legkisebbnek, a szürke hátúnak mondja meg, hogy húzzon vissza a helyére!
A kertésznek végre bejutott a fejébe az infó.
– Megint a gyík?

Susan bólintott, és indult tovább. Minek fizetjük ezeket, gondolta. A gereblyéjét is csak alibiből hordja magánál. A lustaság szobra lehetne.


II.

Utolsó kívánság. Persze hogy az állatkert, mit is gondoltam mást. Jonas Heldrog végigpillantott a családján. Tom és Eva akkora csavaros fagyit kapott, hogy szinte ki se látszott az arcuk mögüle. Anna nem kért.

Próbálta leplezni, de a szemeiben látszott a szomorúság. Jonas persze értette ezt is: minden barátjukat, ismerősüket hátrahagyják. Megfogta Anna kezét, kissé megszorította.

– Sajnálom, tudod.

A felesége keserű mosollyal válaszolt. Kihúzta a kezét, és inkább a kardigánja zsebébe dugta.

– Nem te tehetsz róla. – Anna hangja halk volt, nem kellett, hogy a gyerekek is érezzék, amit ő. A véglegességet.

Tomot persze a ragadozók bűvölték el legjobban. A Pokolfarkasok csak néhány hete érkeztek. Hatalmasok voltak, nagy, égkék szemeikkel és hófehér, többsoros fogazatukkal.

– Ahová megyünk, ott is lesz állatkert?
Jonas megállt a kisfiú mellett.
– Ott az egész világ egy nagy állatkert. Mi leszünk az egyik legelső embercsoport. – A Pokolfarkasokat nézte, az ujjai megrándultak egy kissé Tom szőke hajában.
– Képzeld el az állatokat szabadon, rácsok nélkül!

Eva az üres kifutó előtt állt. Ezt a részt elkerülték a látogatók. Itt soha semmi érdekes nem történt.

– Hiába is vársz, kislány.

Eva felnézett a szemüveges, vékonyka kis asszonyra. Hatévesen olvasni még nem igazán tudott, de fényképekről már felismerte az igazgatónőt.

– Maga látta már?
Susan Welsz elmosolyodott.
– Lehet, hogy éppen most is szembenézünk vele. Ki tudja, talán az a növény, vagy az a szikla? Bármelyik lehet a Variant.
– Nem, azok mindig itt vannak. – Eva nem hagyja magát megvezetni.
– Nos, én találkoztam vele jó párszor. Nehéz rájönni, hogy éppen minek adja ki magát.
Susan megsimogatta a kislány rakoncátlan, barna fürtjeit, és indult tovább az irodája felé.
– Holnap elmegyünk, messzire. Csak szerettem volna egyszer tényleg látni.

Susan visszanézett a kislányra. Hogy magyarázza meg neki, hogy a gyíkot nem lehet utasítgatni? Önfejű egy seggfej az az állat, és mindig csak azt teszi, ami neki tetszik.

– Ha majd visszajöttök, elintézem, hogy láthasd.
A választ már nem hallotta meg. A kislány csak maga elé suttogta:
– Mi nem jövünk vissza.


III.

Meghatározott mennyiségű, súlyú csomaggal szállhatnak fel a hajóra. A mérleg először túlsúlyt mutatott, de azután beállt pont a határértékre. Negyven család. Szerencsére saját kabinnal. A hajó nagy részét gépek foglalták el. Meg az előre gyártott épületelemek. A napelempanelek, az adótorony alkatrészei. A minikórház becsomagolt berendezései.

Az indulás talán csak a gyerekeknek volt igazi élmény.

A tanfolyamokon a gyerekeknek nem kellett részt venniük. A felnőttek viszont minden nap új dolgot tanultak a túlélésről. Az önkéntesek. Legalább lefoglalták magukat a három hetes út alatt. Családok, akiknek más választásuk már nem maradt. Jonas fél füllel hallgatta az előadót. A múlton rágódott, negyvenegy évesen újrakezdeni mindent. Nem ez volt az álma.

A kabinjuk felé menet bentről vidám nevetést hallottak.

– Legalább ők tudnak még szórakozni.
– A gyerekek gyerekek maradnak. – Anna talán kissé már felszabadultabban tudott a jövőre gondolni.
– Jöhet a világvége, akkor is a játék lesz az első.
– És mi? – Jonas magához húzta Annát. – Mi leszünk még boldogok?
Bent ekkor borult fel valami hangos robajjal.
– Az ágy alatt van. – Tom hangja hallatszott át Eva nevetésén.

A kislány úgy kacagott, mintha tollal csiklandoznák a talpát. Anna kiszabadult Jonas öleléséből, és gyanakodva lépett be a családi kabinba. A rendetlenség, a felborult csomagok közepén a két gyerek kipirult arccal lihegett. Anna csak egy pillanatra torpant meg, majd azonnal visszaváltott a komoly szülő pózába.

– Kezdhettek is rendet rakni. Kaptok tíz percet.
Jonas talán az út során először mosolyodott el a bajsza alatt.
– De hát nem mi voltunk!

Anna csak az ujjával fenyegette meg Tomot, miközben átvonult a romokon a konyha felé.

– Tíz perc! – szólt még vissza.


IV.

– Felhívtuk a figyelmüket, hogy háziállatot tilos a fedélzetre hozni. Kérem, hogy az állat tulajdonosa jelentkezzen az ügyeletesnél.

Jonas éppen a leendő világuk éghajlatáról tartandó előadásra ment. A hangosbeszélő a hajó összes folyosójára eljuttatta a felhívást.

– Valaki biztos felhozott egy kutyát vagy egy macskát.

Anna vállat vont. Most hirtelen volt elég baja mások butasága nélkül is. Rég volt már, hogy bármit is tanulnia kellett, az agyát újra felpörgetni. Az új világon nem lesz rutin. Hangos gyerekcsapat rohant el mellettük. Tom és Eva voltak a hangadók. Mint egy vad rablóbanda száguldoztak, legalább tíz kisméretű adrenalinbomba.

Lionel Hart kapitány vitt már telepeseket máskor is. Akik idáig jutottak, általában adósságok, családi viszályok, vagy épp a letartóztatás elől akartak eltűnni egy új, vad planétán. Ilyenre még eddig nem volt példa. Az utasai legtöbbször letört, zárkózott családok voltak. Most meg ez a felfordulás.

A gyereksereg szépen a folyosó fala előtt állt. Mint a mini mintakatonák. A kapitány végignézett rajtuk. A csillogó szemekből ítélve nem gyakorolt rájuk valami nagy hatást. Ezek mindjárt kiröhögnek engem is, gondolta. Megvakarta őszes szakállát, azután nekik szegezte a kérdéseit.

– Szóval, miféle állatot kergettek a hajómon egyfolytában?
– Kecske.
– Nem is, egy nagy macska.
– Van egy pulyka is.
– Szerintem az egy nagy kakas inkább.

Hart keze lehanyatlott. Valami nagyon nincs itt rendben. A szakács egy rétisast látott. A navigátor meg valami sokfogú hüllőről beszélt.

Nikol zászlós lépett a kapitány mellé. A kezében egy táblagépet tartott a főnöke arca elé.

– Azt hiszem, tudom, mi folyik itt.
A kapitány kérdőn nézett rá. Majd olvasni kezdte a tableten megjelenő régi híranyagot.

„Az Állat- és Növénykert új különlegessége a Variant gyík. Egy alakváltó életforma a Porsiónról. Sajnos megmutatni igen nehéz, mivel szinte bárminek az alakját fel tudja venni. Az állatkert területét a saját játszóterének tekinti, de már többször kiszökött a városba is. Aethelgardban mostantól semmi sem biztos. Lehet, éppen szembejön önökkel a szökdöső alakváltó.”

A kapitány Nikolra bámult.

– A francba, mi meg éppen onnan jövünk.

Előző oldal Gulyás János