Baglyoknak Lánya - 6/9.
– Őszinte leszek veled – szólt Aliya, miközben meggyújtotta a kis asztalon álló lámpást, majd állított a fényén; árnyékok táncoltak a padlásszoba falain. – Nem tudom, mihez kezdjünk.
Vika csak csendben figyelte a tünde lányt, ahogyan leül az ágyra, és az ölébe veszi a fekete bőrtáskát, amiben a jegyzeteit tartotta, amiket Loc Gossiából hozott magával. Ő volt azon kevesek egyike, aki ténylegesen jegyzetelt; még az akadémia könyvtárának könyveiből is kimásolt részleteket.
– Az átkok úgy jönnek létre, hogy valaki kimondja őket, és ezzel létrehozza a hatást – magyarázta Aliya, miközben kioldotta a táska csatjait. – És a megtörésükben fontosak a körülmények. Például hol, mikor, ki mondta ki, és pontosan mit.
Vika helyet foglalt a lány mellett, olyan közel, hogy egymáshoz ért a lábuk.
– A lány, úgy tűnik, nem tud beszélni – nézett fel a tünde lány –, ezért az emlékéből nem tudunk semmit kiszedni. Az a nyolc, aki még ott volt, halott. Ahogyan a hozzá legközelebbi személy, Elma is. Nem tudjuk, ki okozta az átkot és hogyan. Nem tudunk semmit sem.
Vika látta a szemeiben a fortyogó frusztrációt. Azt kívánta, bárcsak tudná a választ, de sajnos a lány emlékei kuszák voltak, és Vika nem látott bennük olyat, ami segített volna rávilágítani az átok természetére.
– Majd megoldjuk, csak egy kicsit gondolkodnunk kell rajta – mondta Vika, és a fejét a barátnője vállára fektette. Azonnal bűntudatot érzett, hogy ennél jobbat nem tudott mondani.
– Bárcsak osztanám az optimizmusodat – sóhajtotta a Aliya a táskája egyik csatjával játszva. – Átnézhetjük a jegyzeteimet, hátha találunk valamit, de nem remélek sokat.
Vika érezte, ahogyan Aliya a fejét az övére fekteti. Egy percig csendben ültek és csak figyelték a lámpás fényében táncoló árnyékokat.
– Egy átok – mosolyodott el a tünde lány. – Ki hitte volna, hogy az első dolog, amivel összefutunk, egy átok lesz. Lehet, túl sok is nekünk.
– Kell lennie valaminek, ami tehetünk – szólt Vika. – Legalább megpróbálhatnánk megérteni.
– Az is megfordult a fejemben, hogy hagyjuk az egészet. És kapja meg a falu, amit magukra hoztak az elátkozott madarakkal és a többivel. Azután, amit tettek, nem mondhatnám, hogy nem érdemlik meg.
– De ha nem teszünk semmit, akkor előbb-utóbb megölik a lányt. És ő nem érdemli meg.
– Tudom, de mégis, mit tehetnénk? – Aliya elhallgatott, majd az ablak mögötti egyre sötétedő égre pillantott. – Hol van Irina? Már csak az kéne, hogy ő is belekeverje magát valamibe.
– Megkeresem – egyenesedett ki Vika; aggódott Irina miatt a romnál történtek után.
– Inkább pihenned kéne.
– Jól vagyok már. És rám fér egy séta. – Vika meggyújtotta a másik lámpást. – És megnézem a lovakat is.
– Jól van. Addig én meg átnézem a jegyzeteimet, hátha találok valamit – sóhajtotta Aliya; nem hangzott túl magabiztosnak.
Vika még utoljára a tünde lányra mosolygott, aztán kiment a szobából, és lemászott a recsegő lépcsőkön. Megborzongott, amikor kilépett az ajtón; nem tudta megszokni a hűvös hegyi levegőt. A falu csendes volt, talán a romba száműzött lány átka miatt még csendesebb is, mint az megszokott lett volna.
Vika átsétált a közösségi ház melletti istállóhoz. A kapu csukva volt, de a deszkák közül fény szűrődött ki. Amikor megpróbált benyitni, beszédet hallott bentről. Közelebb hajolt, és fülelt.
– Szóval ezt mondta a... vörös hajú lány? – kérdezte egy bizonytalan hang.
– Vika – válaszolt egy lány hang; Irináé volt. – És igen.
Vika óvatosan oldalra lépdelt, és bekukucskált két deszka közötti nagyobb hézagon. Az egyik oszlopon lévő szögre akasztott lámpás fényében Svent pillantotta meg az inge nélkül, a karján friss kötéssel, amint a két medált morzsolgatta a kezei közt. Irina mellette állt szokatlanul szelíd arckifejezéssel.
– Ő tényleg látta ezt? – szólt újra Sven; nem pillantott fel a medálokról. – Látta apámat, amint...
– Nem mondta – felelte Irina. – De mivel apád ott volt fent... Sajnálom.
Sven nagyot sóhajtva nekidőlt az egyik karám kerítésének, és pár pillanatig csak hallgatott.
– Felnéztem rá, tudod? – szólalt meg. – Anyám halála után csak mi maradtunk egymásnak. Most meg... Köszönöm, Irina, hogy elmondtad, még akkor is, ha...
– Megérdemeld, hogy tudd az igazat. – A szőke lány közelebb lépett, és megérintette a fiú karját. – Én is tudni akarnám, akármennyire fájdalmas is.
– Egy utolsó erőszaktevő fia lettem – morogta Sven, inkább csak magának.
Olyan erővel morzsolta a medálokat, mintha össze akarná roppantani őket. Irina megfogta a kezét, amitől a fiú megdermedt.
– Te nem az apád vagy, Sven. – Az apró szőke lány hangja Vikát egy pillanatra Almar magiszterre emlékeztette. – Az ő tettei a sajátja. Te az vagy, aki vagy, és akivé válni akarsz. És neki semmi köze nem lesz hozzá. Nem az előttünk jöttek határoznak meg minket.
– Nem várom el, hogy megértsd – mondta a fiú, és kihúzta a kezét a lányéból. – Te mágusnő vagy. Neked biztosan nem voltak ilyen gondjaid. Neked nem kell egy ilyennel együtt élned.
Irina arcát eltorzította a méreg. Láthatóan miden erejét beleadva, ököllel megütötte Svent, akibe találat ereje helyett inkább a meglepettség fojtotta bele a szót.
– Mit tudsz te egyáltalán a mágusnőkről? – Förmedt rá az apró lány, és újból megütötte. – Mit tudsz te egyáltalán rólam? Nem tudsz te semmit sem. A mágusnők nem a földből nőnek ki, vagy a fákról potyognak le. Mágusnőnek nem lehet születni, mint holmi nemesi család lányának. Mágusnővé úgy kell válni egy nehéz és fájdalmas folyamat során. És azok közül, akiknek nem sikerül, sokan meghalnak, Sven. Úgyhogy ne merészeld még egyszer azt mondani, hogy nekem milyen könnyű!
Irina elhallgatott, és szúrós tekintettel meredt a riadt Svenre.
– Sajnálom, Irina, én nem tudtam.
Az apró lány lehajtotta a fejét, és pillanatokig csak a döngölt padlót bámulta.
– Bocsánat – szólt végül a szalmát rugdosva; a hangja lágyabb volt.
– Az én hibám – mondta Sven. – Gondolhattam volna, hogy ilyen hatalom irányítása nem jön könnyen.
– Nem csak erről van szó – nézett fel rá Irina. – Ha tudni akarod, Vingul utcáin nőttem fel. Nekem nem volt családom, mint Aliyának, Vikának vagy neked. Nem is ismertem a szüleimet. Az akadémián is hetente mondtak le rólam, hogy nem fogom semmire vinni. Fenyegettek, hogy ki fognak dobni onnan, vagy még rosszabb. De most mégis itt vagyok. Mágusnő vagyok. Nem azért, mert nekem ez járt, hanem mert kiérdemeltem.
Irina összefonta a karjait, és kihúzta magát. Sven elmosolyodott.
– Azt hiszem, igazad van. – A fiú a medálokra nézett. – Nem tudok sokat, és ha már összehozott a sors egy mágusnővel, talán bölcs dolog az okosabbra hallgatni.
– Én nem vagyok olyan okos – vonta meg a vállát Irina. – Aliya és Vika sokkal többet tudnak nálam. Valószínűleg most is ennek az egész dolognak a megoldásán törik a fejüket. Holnapra meg is fejtik, és nekünk már nem is kell semmit csinálni.
– De benned van olyan, ami bennük nincs meg.
– Nézzenek oda, ki próbál szépeket mondani – vigyorodott el Irina.
Vika nem látta, de biztosra vette, hogy Sven elpirult. A szégyenlős mosolya, amit nem sikerült elrejtenie, erről árulkodott.
– Ezt szeretném neked adni – szólalt meg végül a fiú, és levette az egyik medált a nyakából.
– Ez a tied, én nem fogadhatom el – tiltakozott az apró lány, de nem ellenkezett, ahogyan Sven a nyakába akasztotta. A kezébe vette a medált. – Nagyon szép. Mit ábrázol?
– Anyám fafaragó volt, ő készítette ezeket – magyarázta a fiú, és a mellkasán lógóra bökött. – A szarvasbika apámé volt. A szarvastehén anyámé, majd az enyém. És most a tiéd.
Irina hosszan szemlélte a faragott ajándékot.
– Köszönöm – mondta végül egy szelíd mosollyal. – Nem szoktam ajándékot kapni senkitől. Talán csak Vikától.
– Ez sem olyan nagy ajándék.
– De az. Nekem az – erősködött Irina. – Köszönöm. Nekem is van egy ajándékom.
Sven már szólásra nyitotta a száját, és úgy is maradt, de egy hang sem jött ki belőle. A szemei akkorára nyíltak, mint Vikának, ahogyan Irina lerángatta magáról a ruhákat. Egy percbe sem telt és már teljesen meztelenül állt a döbbent fiú előtt.
– Na, mi tetszik? – kérdezte a lány vigyorogva, majd egy mozdulattal hátracsapta kócos, szőke haját az arcából.
– Hát... de te... – nyögte ki Sven, aztán inkább feladta.
– Megvédtél, amikor az a barom megpróbálta meglékelni a fejem egy gerellyel. Ez jutalmat érdemel. – Irina a fiúhoz lépett, és belelökte a szalmába, az pedig hagyta magát. – Nem fogsz gyíkká változni, ígérem.
Rámászott Svenre, közben mondott valamit, de olyan halkan, hogy Vika nem értette. És nekikezdtek. Vika pedig dermedten nézte.
Hallgatta a sóhajaikat és a nyögéseiket. Nézte a testük hullámzását a lámpás sárgás homályában, és a szarvastehén táncát Irina apró mellei között, ami időről-időre koccanva összetalálkozott a szarvasbikával a fiú mellkasán. A testét elöntötte a forróság, és reszketés járta át.
Egy percbe telt, mire el tudta szakítani magát az istálló hézagos falától. Elszégyellte magát, és visszasietett a közösségi ház padlására.
Aliya az ágyon ült és papírosokat bújt, amikből több az asztalon hevert a lámpás mellett.
– Irina? – pillantott fel.
Vika csak megcsóválta a fejét; az alhasában csiklandozó érzés hirtelen felerősödött, ahogyan leült Aliya mellé.
– És te találtál valamit? – kérdezte, miután megsimogatta a barátnője kezét, és aktiválta a mentális kapcsolatot.
– Semmit, amit már ne tudnánk – válaszolta Aliya, és az ölében heverő papírköteget az asztalra lökte.
Vika szorosabban bújt a tünde lányhoz, az arcát a vállához dörgölte; a teste megborzongott.
– Meg tudnánk oldani, tudod? – szólalt meg Aliya. – Tudjuk, mit kellene csinálni, hogy megtaláljuk a módját az átok megtörésének, és utána meg is törjük. De ehelyett nincs semmink. És mindennek a tetejében még ez a pap is...
Frusztráltan felmordult, aztán csak sóhajtott.
– Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? – fordult Vikához; olyan őszinte tanácstalansággal nézett rá, amit a lány ritkán látott tőle, és egészen megsajnálta.
– Nem kell mindenre azonnal tudnod a választ – mosolygott Vika; egyre csak az jár a fejében, mennyire szeretné Aliyát megcsókolni. – Adj időt magadnak! Annyi minden történt. Idő kell, hogy átlássuk. Utána találsz valami megoldást, ahogyan mindig szoktál.
– Sajnos időnk sincs sok. – Aliya a papírokra nézett. – Petrus bármi áron keresztbe akar tenni nekünk. Az átok természetét sem ismerjük.
Vika érezte, ahogyan a tünde lányon újra eluralkodik a frusztráció. Kinyúlt, és megérintette az arcát.
– Aliya – szólt, aztán azonnal elhallgatott, ahogyan a barátnője felé fordult. A hasában felerősödött a forró, feszülő érzés, de kényszerítette magát, hogy ne süsse le a szemét. – Ma este hadd segítsek én neked.
Aliya arcán a pillanatnyi zavarodottságot a felismerés mosolya váltotta. Összefonta az ujjait Vikáéval, majd a másik kezével megérintette az arcát, és odahajolt hozzá. A vörös hajú lány teste remegett a feszültségtől, ami egy szempillantás alatt feloldódott a csókban.
– Irina biztosan nem jön? – suttogta Aliya. Vika bólogatott. – Az jó.
Lesegítették egymásról a ruhákat. Aliya elfeküdt az ágyon, de olyan magas volt, hogy nehezen fért el rajta. Vika hozzábújt, magába szívta az illatát, és megcsókolt a medvefog nyaklánc mellett. Lassan és gyengéden fedezve fel a tünde lány testének vonalait; félszegen, de odaadóan. Nem kellett sok, és a medvefog nyaklánc megremegett. A következő pillanatban Vika arca előtt himbálódzott, ahogyan a tünde lány fölé magasodott.
Aliya gyakorlottan és magabiztosan érintette a lányt, erősen, de precízen. Vika hamar elveszítette az irányítást a telepátia fölött, de nem is volt rá szükségük. A testük reszketett és megfeszült. A falu, a pap, a rom, a madárlány, az átok mind megszűnt számukra. A kis padlásszoba megtelt melegséggel. Egymás karjában hevertek a széttúrt ágyon a párolgó boldogságban. Vika a mennyezetet bámulta a sötétben, és hallgatta a faszerkezet nyikorgását. Aliya hosszú, vékony ujjaival játszadozott, miközben az elméjét lassan újra feltöltötték a madárlány emlékei, a vörös hajú nő képe, az átok.
Váratlanul hasított belé a felismerés. Oldalra pillantott Aliyára, de a lány már mélyen aludt; fekete hajszálai az arcába hullottak. Vika félretűrte a tincseket, és csak nézte az alvó lányt, ameddig őt is el nem nyomta az álom.
