A titkárnő (Variant történetek 3.)
„A Variant gyík tulajdonképpen csak egy állat. Ahhoz, hogy manipulálni tudja az emberek érzékszerveit, bele kell látnia az agyunkba, a gondolatainkba. És ez benne a legfélelmetesebb.”
(Prof. Osvald Henning)
Miranda bevitte a reggeli kávét. Pontosan, mint minden nap. Rámosolygott az igazgatónőre, de az észre sem vette. Susan a képernyőn az összesítéseket olvasva nyúlt a csésze után. Mintha szeme lenne a kezén is. Pedig ez csak a megszokás, a hosszú évek változatlan rutinja.
Miranda negyedik éve volt Susan Welsz titkárnője. Huszonnégy évesen nem is vágyott többre. Szerette az Állat- és növénypark hangulatát. Az állatok tömény szaga eleinte zavarta, de most már észre sem vette. Az egzotikus növények és pillangók elbűvölték. Sokszor egy órával a munkakezdés előtt beért, csak hogy végigmehessen egyedül a rovarházban. Vagy az akvarisztikában. A színes hüllőket is szerette. Saját kis világában a szépségen kívül mást alig vett észre.
Hogy a férfi alkalmazottak utána fordulnak? Hogy ha szól valakihez, mindig mosolyogva, kedvesen válaszolnak? Ez fel se tűnt neki.
Miranda azt érezte, megvan mindene, amire csak vágyott. Az állatkert nappal, este pedig Din. A jóképű hadnagy, aki mindig kedvesen várta. Aki rossz szót senkire nem mondott talán egész életében.Tökéletes élet. Eddig.
Miranda leült az asztalához. A kezeit maga elé tette, az ujján egy vékony ezüstgyűrű. Dintől. A legerősebb érzés most a rémület, a félelem, ami a torkát, a gyomrát szorította. Nehezen tudta lehúzni a gyűrűt. Maga elé tette az asztalra, talán vissza kellene adnia este, ha hazaér. Nem, ez se működik, este csak az üres lakás várja. Din és az otthon melegsége már valahol máshol jár. Egy másik lány bújik mellé valahol a város szívében.
Négy órakor felvette a kardigánját, a fekete kis lakkozott táskáját, és hazaindult, mint mindig. Kifelé haladtában ujjai hegyét végighúzta a hüllőház rácsos ketrecein. Nem is vette észre a kis fekete elszíneződést a kezén.
Mintha egy automata pilóta vezette volna, ment a megszokott úton. Otthon egyedül üldögélt az ablakkal szemben a karosszékében. Csendben szipogva nézte belülről az esőt. Az okosotthon automatikája észlelte a lélegzése ritmusából, mikor nyomta el az álom. Lekapcsolta a halvány fényeket, az ablakra redőny csúszott.
Reggelre eltűntek a felhők az égről. Az okosotthon felhúzta a redőnyt. A gyenge napsugár elidőzött Miranda arcán. A karosszéke melletti kis asztalon frissen főzött kakaó gőzölgött.
Pont úgy, ahogy szerette, ahogy Din is ébresztette minden reggel. Lassan mozdult a lány, roppantak az elgémberedett ízületek a vállában. Azután csak nézte a bögrét. A remény lassan indult el benne, mintha a teste a nap melegítő sugaraira rezonált volna.
Felállt. Az arca égett, a szája kiszáradt. A lakásban csend volt. De valahogy olyan tartalmas csend. Mint mikor együtt vagy valakivel, de még nincs kedved szólni, mozdulni. A konyhában kattant valami. Mire odaért, a pirítós már kiugrott a fűtőszálak közül.
Senki. Benézett a fürdőszobába. A polcon az egyik oldal most is üresen maradt. Din része. A hálóba lépve megtorpant. A bevetett ágy tetején valami mozdult. Miranda csak nézett, és nem értett semmit. A skót juhász felemelte a fejét. Lompos farkával bizonytalanul csapott egyet. Azután bátrabban csóválni kezdte. Barna szemeivel követte a lány mozdulatát, ahogy az megtámaszkodott az ajtófélfában.
Azután felpattant, és odarontott Mirandához. Két hátsó lábára állva nedves, hideg orrával pont elérte a lány arcát. Miranda önkéntelen mozdulattal ölelte át. A nyálas kutyanyelv a nyakát csiklandozta.
A pirítós kihűlt, ahogy a kakaó is. Miranda talán életében először nem indult el időben a munkába. Helyette a földön ült. A kutya feje az ölében pihent. Egy régi fotóalbumot lapozgatott. Ott volt a családja a régi képeken. Az apja, az anyja. És ő maga is kislányként. És a kislány mellett a képeken Fifi, a skót juhász.
Miranda megvakarta a kutya fejét a füle tövénél.
– Igen, pont olyan vagy, mint ő volt.
A kutya lihegett egy kicsit hálásan. Azután felállt, és az ajtó felé indult.
Négy hétig tartott. A negyedik hét végén a skót juhász, ahogy megjelent, el is tűnt. Miranda akkor már hozzászokott a reggeli sétáltatáshoz. Megszokta Adam lassabb tempóját, a férfi félszeg mosolyát. A férfi a közelben lakott, szinte szomszédok voltak. Talán ha nem ül rajta rózsaszín köd, míg Dinnel volt, hamarabb is észrevehette volna. Adam kövér, esetlen buldogját is megszerette. A kutya jól kijött mindenkivel. Senkinek se pitizett a szeretetért, de senkit sem utasított el. Pont, mint a gazdája.
Amikor Miranda egyedül jelent meg, a kutyája nélkül, Adam szó nélkül nyújtotta a karját.
– Elment?
– Visszament a helyére – a lány a fejével abba az irányba intett, amerre az állatpark nyolcvanhektáros, gondozott parkja terült el a város szívében. – Most már másokat terelget.
