Rettenet
Néha a legáltalánosabb dolgok ütnek a legnagyobbat.
Mert ott van... Mert ismerjük... Mert mi van, ha mégis....
Zsófia próbált keresztülnézni a sötétségen. Ám de szeme képtelen volt rálelni a hallhatatlan hangok forrására! Újra mozdult „AZ”, és Zsófi visszahúzta lábait a demarkációs vonal mögé. Ott nem támadhat! Ez egyfajta diplomáciai egyezség. De vajon ezt „AZ” is tudja?! Egészen halkan próbált levegőt venni, hogy az senki meg ne hallhassa! Főleg „AZ” ne!
Halkan mozdult valami a sötétben, és „AZ” mind a hat szemével pislantott. Na, nem egyszerre, hanem éppen, ahogyan szükségét érezte. Egy pár szeme háromszögletű feje két oldalán mindig nyitva volt, és mindig figyelt. Igen, leendő áldozata visszahúzta lábát a tiltott vonal mögé. Azt hiszi, ha halkan vesz levegőt, nem hallja őt senki. Pedig dehogynem! Trombitaszóként hallja minden egyes lélegzetvételét, minden egyes szívdobbanását második pár fülében. Hat karjából kettővel támaszkodik fedezéke alá bújva. Kettővel vakaródzik hatalmas karmait kiengedve, mert a vadászatok alkalmával mindig viszketnek a pikkelyei. Egyik kezével méretes és tűhegyes tépőfogai közül piszkálja ki a már mérgező nyálától büdösödő húscafatokat, amik még ottmaradtak tegnapról. A hatodik kezével elővette kommunikátorát, a központi operációs tiszt hívja, majd egyszerűen kinyomta.
Zsófi kaparászást hallott, mintha egy vízzel telt bádogvödör oldalát kapargatná valaki egy villával. Ott van és figyel! Vár! Rá vár, mikor hibázik! Vörös fény villan fel egy pillanatra. Igen, a fény! A fénytől irtózik. El kéne jutni a kapcsolóig, ám de az hihetetlen magasan van. Éppen csak elérné ujjai hegyével. Pedig az segítene, és akkor a vadászat véget ér.
Érezte áldozata pillantásának sugarát, ahogyan mereven a világításvezérlő paneljére néz. Ez nem jó hír! Ha eljut odáig, akkor a vadászatnak vége! És „AZ” mehet haza préda nélkül. Nem. Valamit csinálnia kell, hogy mozgásra bírja áldozatát. Áh, igen. A jó öreg mentális inger trükk. Ez az, ezt kell csinálnia. Mind a hat karját háromszögletű fejére teszi, hogy egyfajta antennaként funkcionálhasson. Mindjárt! Mindjárt elindul! Mindjárt mennie kell! Már az inger benne van és nagyon erős!
Zsófia mereven nézi a villanykapcsolót. Olimpiai aranyérem kéne ahhoz, hogy egy eszeveszett gyors sprinteléssel és egyetlen ugrással elérhesse azt! Lélegzete egyre gyorsul, teste felkészült a rohamra. Csak három másodperc! Csak három! És megmenekül. És „AZ” elmegy! Az izgalomtól megfeszült hasfala és félig telt hólyagja jelzi, ki kell mennie! NE! Kérlek, Istenem, ne! Ne most! Nem érti, hogyan jöhet rá a pisilés pont most?! Nincs mese, el kell jutnia odáig, vagy… be is pisilhet itt és most, rejtőzködve a biztos halál elől. Nagyon erős ez az inger! Valamit tennie kell!
Rákészült „AZ”, érzi, az áldozat most el fog indulni. Csak egy ugrás, és még azelőtt elkapja csupasz lábait, hogy az a földet érinthetné és akkor vége! Akkor már az övé! Berántja rejtekére, és egy harapással azonnal végez vele. Vagy lefogja hat karjával, eltömítve a levegője útját tüdőjébe, és hagyja karjai közt vergődni, míg meg nem fullad! Igen, ez is jó. De ki is tekerheti a nyakát. No, nem teljesen, csak hogy magatehetetlen legyen, de még éljen. Hogy láthassa szemében a rettenetet! Igen, ez az, amit akar. Egy lebénult, magatehetetlen áldozatot, aki retteg.
Zsófia alig bírja már visszatartani. Itt az idő! Döntenie kell! Egy szekrényre esett tekintete, aminek a kontúrjai a hold fényében éppen csak kivehetők. Attól nem messze egy kupac valami… mi lehet? Mindegy is, ha ott van, és nem a földre kell érkeznie. Onnan még egy hatalmas ugrás, és eléri a magasban lévő villanykapcsolót. Igen, ez a megoldás! Teketóriázás nélkül vetette le magáról az ez idáig a védelmét szolgáló, a demarkációs vonalat képviselő, jelenleg a hadviselésben fontos szerepet játszó leplet.
Szinte azonnal érezte „AZ”, a tiltás, a diplomáciai bilincs megszűnt létezni. Hatalmas lendülettel vágódott ki rejtekéből, mind a hat karjával áldozatát elkapni készen! Ám de az nem a földre érkezett, mint számította, hanem egy szekrény tetejére! Az felborult, Zsófia sikított félelmében. Ez erőt adott neki, és lendületből ugrott tovább!
Rávetette magát az éppen felborulni készülő szekrényre „AZ”! Ámde áldozata már nem volt ott! Mert ő már valami hatalmas kupacra vetődött lendületét felhasználva. Egy be nem azonosított halomra, egy titkokkal teli objektumra érkezett, és mire „AZ” irányt váltott, már késő volt! Zsófia elérte a világítási panel kezelőjét. Fény árasztotta el a hatalmas, számára, „AZ” számára kínzóeszközökkel teli helyiséget.
A gyerekszoba ajtaja kivágódik, és az igen dühös anyuka tombolva ront be!
– Miért nem alszol?! Ma este már harmadszor kell bejönnöm hozzád!
– Itt volt! Itt volt ő. Itt volt „AZ”!
– Jaj, ne légy már gyerekes!
– De hát gyerek vagyok… szipogott a halálra rémült Zsófia.
– Minden hatéves tudja, ha a takarója alól nem lóg ki a lába, akkor az szörnyek tehetetlenek.
– Igen, tudom, ez egy demarkációs vonal, egyfajta diplomáciai egyezség. Na jó! Ez tényleg működött is. Nem mert előjönni.
– Akkor meg mi a baj?
– Megmahinálta az agyamat a bizgentyűs hullámaival és a kéz antennáival! Mind a hattal! Hogy pisilnem kelljen!
– Ja, értem, hogy ez a baj. Pisilned kell. Na, gyere, megyünk pisilni – békélt meg anyuka.
Zsófia hatalmas mosollyal köszönte meg, és nyújtotta anyukája felé kicsi kezecskéit.
– Különben is, én még nem vagyok hatéves. Csak leszek holnapután.
– Na, látod, akkor végre tudsz csendben is aludni, és nem az éjjeliszekrényről a szennyes kosárba ugrálva elérni a villanykapcsolót.
– A hatéveseket már nem bántja „AZ”?!
– Nem, a hatévesek már nagylányok. Azoktól már fél minden „AZ”.
– Értem! Tehát ha nagycsoportos leszek, akkor már nem jöhet vissza. Ez valahogy úgy működik, hogy reggel azért nincs az ágy alatt, mert lejárt a műszakja.
– Hát persze, kicsim… na, menjünk, és adjunk inni a pisimanónak!
Vége…
