Emlékezés az emlékre
Ha egyszer jobb hallgatni, kár a szó,
mondom én hiába önmagamnak,
de sok bennem a kikívánkozó,
és kevés az idő a szavaknak…
Szeretnék nyugodt, megértő lenni.
Tudom, túl sok lett bennem a harag.
De nem fogom soha elfeledni,
hogy nehezen éltem a nap alatt.
Bennem rág most is minden nap kínja,
régi keservek engem bántanak.
Lelkem a megnyugvást egyre hívja.
Nem lesz már nyugtom csak a föld alatt.
A boldogság oly’ ritka volt mindig,
hogy már alig emlékszem egyre is.
Sorsom egy rúgással tovább lendít,
mint a régi, az új nap is hamis.
Túl sok lett az idő már mögöttem,
és a remény unottan elrepült.
Minden magot mélyre elvetettem.
A vállamra felejtés madár ült.
Az évek elteltek mindhiába,
tudom, többet is tehettem volna.
Buta álmokat rakok egy zsákba,
és bele dobom a múlt kútjába.
