A suttogó kút 4. (befejező) rész
– Igen. Elvesszük. Elég volt.
A boszorkány alakja megremegett, mintha a szavak fájtak volna neki.
– A falu tartozik nekem – suttogta. – És most… ő is.
A tó mögött Tina alakja újra felbukkant. De már nem volt emberi. A bőre szürkés, a szemei üresek, a mozdulatai lassúak, mintha valami más irányítaná.
– Evie… – nyögte. – Gyere… olyan hideg van…
Evie térdre rogyott.
– Tina… ez nem te vagy…
Beth néni megragadta Evie vállát.
– Nem mentheted meg. De megállíthatod azt, ami elvette.
Lizzie néni ekkor elővett valamit a kabátja alól: egy régi, repedt üvegcsét, amelyben halvány, kékes fény vibrált.
– Ez volt az első lányé – mondta. – A boszorkányé. A lelke egy darabja. Amit a kút nem tudott elnyelni.
A boszorkány sikoltott. A hang egyszerre volt emberi és nem emberi, mintha ezer torokból jönne.
– Adjátok vissza!
A tó hullámai vadul csapkodni kezdtek, a sötétség pedig kinyúlt, mintha karjai lennének. Beth néni Evie kezébe nyomta az üvegcsét.
– Csak te tudod megtenni. Csak te nem tartozol neki. Törd össze… és vége lesz.
Evie remegve nézett az üvegre. A boszorkány közelebb csúszott, a teste torz hullámzásban mozgott.
– Ha összetöröd… Tina is eltűnik – suttogta. – Örökre.
Evie keze megdermedt.
A nénik lélegzetvisszafojtva figyeltek.
A tó mélye fortyogni kezdett.
Tina üres szemei Evie-re szegeződtek.
– Kérlek… ne hagyj itt…
Evie ujjai megremegtek az üveg körül.
És ekkor döntenie kellett.
Evie kezében az üvegcse pulzált, mintha valami élne benne. A kékes fény egyre erősebben vibrált, ahogy a boszorkány közelebb csúszott, árnyéka hullámzott a tó fekete felszínén.
– Törd össze… és vége lesz – könyörgött Beth néni. – Kérlek, Evie, ne hagyd, hogy még egy életet elvegyen.
Evie azonban nem rájuk nézett. Hanem a tóra. Arra a torz, szürke alakra, amely egyszer Tina volt.
– Evie… – suttogta a lány. – Ne hagyj itt… kérlek…
A hang üres volt, mégis fájdalmas. Evie szíve belesajdult.
– Tina… – lehelte. – Sajnálom.
A boszorkány ekkor hirtelen alakot váltott. A teste összerándult, majd… Tina tökéletes alakjává formálódott. A haja, a szeme, a mosolya – minden ugyanaz volt.
– Evie… én vagyok az. Kérlek… ne tedd.
Evie lélegzete elakadt. A szeme megtelt könnyel.
– Ha tényleg te vagy… – suttogta. – Mondd el… hol vagy most?
A boszorkány-Tina mosolya egy pillanatra megremegett. A szemei elsötétedtek. A hangja mélyebb lett.
– Itt. Veled. És maradni akarok.
Ez volt a pillanat, amikor Evie tudta, hogy hazugság. Hogy ez már nem Tina. Hogy talán már soha nem is lesz. A tó mögött a valódi Tina torz alakja felbukkant, a szemei üresek, a teste rángatózott, mintha valami más mozgatná.
– Evie… – nyögte. – Hideg van… fáj…
Evie térdre rogyott. A könnyei hullottak.
– Sajnálom… – suttogta. – Annyira sajnálom.
A boszorkány sikoltott.
– Ne merd!
Evie felemelte az üvegcsét.
A nénik visszafojtott lélegzettel figyeltek.
A tó hullámai vadul csapkodtak, a sötétség kinyúlt, mintha karjai lennének.
– Evie… – könyörgött a torz Tina. – Ne hagyj itt…
Evie lehunyta a szemét.
– Nem hagylak el. Csak… elengedlek.
És összetörte az üvegcsét.
Az üvegcse éles csattanással tört szét a kőpadlón. A kék fény kiszabadult, és olyan erővel robbant szét, hogy a tó felszíne felmorajlott. A boszorkány teste rángatózni kezdett, mintha láthatatlan lángok égetnék. A sötétség visszahúzódott, a tó hullámai vadul csapkodtak.
– Neeeeee! – sikoltott a boszorkány. – Az enyémek! Mind az enyémek!
A fény egyre erősebben ragyogott, majd… belehasított a boszorkány testébe. Az árnyék felhasadt. A suttogások ezrei egyszerre sikoltottak fel, majd elnémultak. A tó fekete felszíne lassan… megnyugodott. A boszorkány alakja összeomlott, mint egy kártyavár. A sötétség elpárolgott. A kút mélye csendes lett. És Tina torz teste… összeesett. A szemei lecsukódtak. A fájdalom eltűnt az arcáról.
Evie odarohant hozzá, térdre esett mellette, és remegő kézzel megérintette.
Tina bőre hideg volt. De békés.
Beth néni halkan megszólalt mögötte:
– Vége van, kedvesem. Megszabadítottad őt.
Evie zokogni kezdett. Nem a félelemtől. Nem a kimerültségtől. Hanem attól, hogy tudta, Tina meghalt, de végre szabad.
A tó lassan felszívódott, mintha soha nem is létezett volna. A falak megremegtek, a kút mélye világosodni kezdett.
Lizzie néni Evie vállára tette a kezét.
– Menjünk. A kút… haldoklik. Össze fog omlani.
Evie még egyszer utoljára megfogta Tina kezét.
– Szeretlek… – suttogta. – Sajnálom, hogy nem tudtalak megmenteni. De legalább… nem szenvedsz tovább.
A tó utolsó hulláma eltűnt. A sötétség elpárolgott. A kút mélye világos lett.
A nénik felhúzták Evie-t a kötéllel. Amint felértek, a kút mélye megremegett, és egy tompa, mély robajjal összeomlott.
Wishpering Vale többé nem volt a boszorkány foglya.
De Evie tudta… soha nem lesz már az, aki volt.
Vége...
