A suttogó kút 3. rész
– Ne hallgass rá! – kiáltotta Beth. – Ez nem Tina!
A suttogás azonban egyre tisztább lett.
– Segíts… kérlek…
Evie térdei megremegtek. A hang… tényleg Tina hangja volt. Vagy valami, ami nagyon jól utánozta.
Evie remegő kézzel fogta a kötelet. A nénik tiltakozása még a fülében csengett, de a kút mélyéről újra felhallatszott a suttogás. Ez már nem csak hang volt. Ez Tina hangja volt. Vagy valami, ami tökéletesen utánozta. Evie nem bírta tovább.
– Le kell mennem. Ha ő ott van, nem hagyhatom magára.
Beth néni megragadta a karját.
– Ha le is mész, nem ugyanaz jön vissza. A kút… megváltoztatja azt, amit elnyel.
– Akkor majd visszahozom, mielőtt megváltoztatná! – csattant fel Evie, és kirántotta a karját.
A nénik tehetetlenül nézték, ahogy Evie átlép a peremen.
– Evie… – suttogta Lizzie. – A kút nem lefelé vezet. Hanem befelé.
Evie nem értette, de már késő volt. Megkapaszkodott a kötélben, és lassan ereszkedni kezdett. A kút fala nedves volt, hideg és egyre sötétebb. A fény gyorsabban fogyott, mint kellett volna.
Evie hallotta a saját lélegzetét, a kötél súrlódását… és valami mást is. Valami kaparászott a falon. Valami, ami nem lehetett ott.
– Tina? – kiáltotta.
A hang visszhangzott, de a visszhang… nem az ő hangja volt.
– Tina… – ismételte egy torz, mélyebb hang.
Evie szíve hevesen vert. A kötél hirtelen megrándult, mintha valami hozzáért volna. Aztán a sötétből előtűnt valami halvány fény. Nem természetes fény volt – inkább olyan, mint amikor valaki a víz alatt mozgat egy lámpát.
Evie elérte a kút alját. De nem víz volt ott. Nem is föld. Hanem egy alagút, amelyet a kút mélye rejtett. A falak simák voltak, mintha valami… belülről vájta volna ki őket. A fény pedig onnan jött.
– Evie… – hallatszott újra. – Gyere… itt vagyok…
Evie elindult.
Az alagút végén egy tágas üreg nyílt. A közepén egy tó állt – fekete, mozdulatlan, mégis hullámzott, mintha lélegezne. A tó fölött pedig… valami mozgott. Nem test volt. Nem ember. Nem szellem. Inkább árnyék, mintha a sötétség maga próbálna emberi alakot ölteni.
És a tó partján… ott feküdt Tina köntöse. De Tina nem volt sehol.
Evie térdre rogyott.
– Tina! Hol vagy?!
A sötét árnyék lassan megfordult. És akkor Evie meghallotta.
Nem egy hangot. Nem kettőt. Hanem sokat.
Suttogások százait. Ezrekét.
Mintha minden eltűnt ember hangja egyszerre szólna.
– Éhes vagyok – mondta az árnyék. – A falu adott nekem. Most te jöttél.
Evie hátrált, de a tó hullámai megmozdultak, mintha valami közeledne alulról.
És akkor… egy kéz tört fel a vízből.
Tina keze.
– Evie… – suttogta. – Segíts…
Evie odarohant volna, de a nénik hangja visszhangzott a fejében:
„A kút nem ad vissza semmit úgy, ahogy elvette.”
A tó felszíne megremegett. Tina arca bukkant elő, de a szemei… üresek voltak. Mintha valami más nézne ki belőlük.
– Gyere… – mondta. – Olyan hideg van…
Evie rájött, hogy ez bár testileg Tina, de lelkileg már nem.
Az árnyék mögötte megmozdult.
– Válassz, Evie – suttogta. – Vagy ő… vagy te.
Evie a tó partján állt, a sötét árnyék és Tina torz hangja között. A kút mélye hideg volt, a levegő sűrű, mintha valami láthatatlan erő préselte volna össze a mellkasát.
A tó felszíne újra fodrozódni kezdett. Tina arca felbukkant, majd eltűnt, mintha valami visszarántotta volna.
Evie előrelépett volna, de ekkor fentről tompa kiáltás hallatszott.
– Evie! Tarts ki!
Beth néni hangja volt.
A következő pillanatban a kötél megrándult, és két alak ereszkedett le rajta. A nénik lassan, nehézkesen jutottak le, de az arcukon nem félelem volt – hanem valami sokkal mélyebb: bűntudat.
– Mit csináltok itt?! – kiáltotta Evie. – Veszélyes! Menjetek vissza!
Beth néni azonban felemelte a kezét.
– Nem. Most már nem. Ideje, hogy véget vessünk ennek.
Lizzie néni a tó felé nézett, és a hangja remegett.
– Túl sokáig hagytuk, hogy a kút diktáljon. Túl sokáig hittük, hogy nincs más választásunk.
Evie értetlenül nézett rájuk.
– Mit akartok ezzel mondani?
Beth néni lassan odalépett mellé, és a tóra mutatott.
– Mi tettük ilyenné. A falu. A félelem. A hallgatás. A boszorkány… nem volt mindig szörnyeteg. Egy lány volt. Egy lány, akit a falu elárult.
A tó mélye ekkor felmorajlott, mintha a sötétség maga reagálna a szavakra.
– Hazudtok… – suttogta Evie. – Ez nem lehet igaz.
Lizzie néni lehajtotta a fejét.
– De igaz. A boszorkányt a falusiak dobták a kútba. Azt hitték, megölik. De valami más történt. Valami, amit senki sem értett. A kút… befogadta. És cserébe… védelmet adott. Termést. Egészséget. Békét.
Beth néni hangja elcsuklott.
– És mi elfogadtuk. Még akkor is, amikor elkezdett… kérni.
Evie szeme elkerekedett.
– Embereket?
A nénik bólintottak.
– A kút mindig választott. Mi csak… hagytuk – mondta Lizzie.
A tó felszíne ekkor hirtelen megfeszült, és egy torz, női alak emelkedett ki belőle. Nem volt teljesen test, de nem is árnyék. A szemei üresek voltak, a szája pedig olyan szélesre nyílt, mintha nem emberi csontok tartanák.
– Hazugok – sziszegte. – Ti adtatok nekem életet. Ti tartottatok életben. Most pedig elvennétek?
Evie hátrált, de Beth néni előrelépett.
Folyt. köv...
