Ferelden krónikái IV: Az utolsó Halállovag (2/9.)
Füstölgő romok, összeégett holttestek, néhány haldokló kínkeserves kiáltásai. Mindössze ennyi maradt Char’leansból, a kis orléz településből. A korábban békés, vidám kis falu alig egy óra alatt vált semmivé. Az utolsó túlélő, egy fiatal fiú, kétségbeesetten menekült az erdő felé. Fújtatott, s rémült állatokra emlékeztető hangokat hallatott. Lábai majdnem kicsuklottak alóla, de akkor is futott. Félúton lehetett, mikor váratlanul megtorpant. Tett még pár erőltetett lépést előre, aztán összeesett.
– Keh-keh-keh! – nevetett egy hang. – Szép találat.
– Lánglovag? – fordult hátra a férfi, kinek csontvázát fekete tintával testére rajzolták. Ilyen sötét éjszakákon, mikor csak a tüzek fénye játszott tetovált arcán, úgy festett, mint valami törzsi harcos a Viharvert-hágón túlról. Ennek megemlítése persze nem számított túl bölcs lépésnek a 190 centiméter magas veteránnal szemben. Gyakran végződött halállal.
– Te mit keresel itt? – morogta Halb.
– Gondoltam, megnézem, háta marad nekem is valami a faluirtásból – lábával megbökdösött egy holttestet. Csalódottan a fejét rázta. – Szomorú.
– Neked nem a Pacifistát kéne levadásznod?
– Onnan jövök. Fényes nappal a vásár sikátorában elkaptam. Nevetségesen unalmas feladatnak bizonyult. Legalább ott volt a kislánya. Keh-keh-keh! Megismertettem vele a Tűzistennő csókját. Keh-keh-keh!
– Nekem aztán mindegy – vont vállat a próféta. Odalépett az utolsó megölt falusihoz, rátette lábát a halott hátára, megmarkolta a kétoldalú csatabárdja fanyelét, egy határozott mozdulattal kitépte a testből. Vér és egyéb darabkák repültek a szélrózsa minden irányába.
– Milyen kifinomult – húzta el a száját Vorell, amint megpillantotta a kölyök hátában a kétélű csatabárdot.
– Azt hitted, ilyen könnyen megléphetsz? – vigyorgott a halottra a tetovált férfi.
– Nahát, hemüge! És még Alkusz is? Te mit keresel itt? – intett neki Lánglovag.
A férfi, aki mellette állt, fáradtan a homlokához emelte kezét.
– Nem alkusz vagyok, hanem… Áh, lényegtelen – felelte a köpenyét igazgatva. Igyekezett leplezni sértődöttségét. Egy ügyfél felbosszantása nem tesz jót az üzletnek, két gyilkos felbosszantása pedig az egészségre ártalmas. Ha a két gyilkos az ügyfél, az csak fokozza az estleges kellemetlenségeket. Néha azonban nem volt más út. – Először is. Ti mégis miféle orgyilkosok vagytok? – nem emelte fel hangját, de indulatát igyekezett éreztetni. – Egész Ferelden rólatok beszél! Előbb az a hülye törpe repül be egy kocsmába fényes nappal, aztán egy kunári rendez felfordulást Ostagarban a BÁL ESTÉLYÉN! Most meg ez – kezével a lángoló falura mutatott. – Ez… ez… Azt se tudom, mi akar ez lenni!
Halb fenyegetőn elé állt, hatalmas teste eltakart minden fényt, amit a lángok adtak. Tekintetét a nála egy fejjel magasabb, fekete hajú, vékony alakra szegezte.
– Úgy intézzük a dolgainkat, ahogy nekünk jól esik. Mi sem szólunk bele a te munkádba, L. Ezt tőled is elvárjuk.
– De, ha ti lebuktok, nekem is végem – mutatott rá erre az apróságra. – Előbb-utóbb rá fognak jönni, én csempésztelek be titeket az országba. Nincs az az aranymennyiség, amivel ezt megúszhatom.
– Mire mi végzünk, nem marad semmi az országból – felelte Halb egy gúnyos mosollyal.
– Keh-keh-keh! – nevetett Lánglovag. Neve ellenére a Halbnál másfél fejjel alacsonyabb férfi semmit nem viselt, amiből arra lehetne következtetni, hogy lovag lenne. Mindössze egy szakadt, vörös nadrág volt rajta, testét pedig talpától a feje búbjáig fehér kötések borították, melyek fura szagot árasztottak. Alkimista kellett hozzá, hogy megmondja, mivel is van lekenve.
A lángok fényében az egész testét borító fehér kötések még baljósabbá festették az amúgy sem túl bizalomgerjesztő megjelenését. A két szeme, mindössze ennyi látszott a kötések alól, két fekete pontként meredtek rá a két jövevényre.
– Ha így haladunk, azt egyikünk sem éli meg – felelte L, miután alaposan felmérte a távolságot közte és Lánglovag között. – Rátok vadásznak.
– A gyémántlovagok? – ez felkeltette Halb figyelmét.
L bólintott.
– Ők azok, akiktől a leginkább tartanotok kéne. Viszont, ha így folytatjátok, belefuthattok igazi fekete lovakba.
– Kikbe?
L végigsimított frissen borotvált arcán. Gondterhelten sóhajtott.
– Pontosan ez a „fekete ló” lényege. Váratlan befutó. Meglepetés. Magyarán, most még fogalmunk sincs arról, hogy ki lehet az. De feltűnő, provokatív magatartásotoknak köszönhetően hamarosan megtudhatjátok.
Lánglovag horkantott.
– Kímélj meg az ilyen filozófikus szarságaidtól! Nem érdekel, mennyire művelt vagy. Úgyse értjük vagy értékeljük.
– Senkinek nincs jövője, aki utánunk szaglászik – azt, hogy Halb vicsorgott, vagy vigyorgott, L nem tudta megmondani. – Össze fogom roppantani a koponyáját, akár egy követ – kezével imitálta a mozzanatot. A férfi hatalmas termetét látva L valahogy fenntartás nélkül elhitte, a próféta valóban megtenné.
– Csak, ha ő talál meg téged! Keh-keh-keh! – nevetett fel Lánglovag, kardját a vállara fektetve. – Ha neked kell megkeresned őt, még a végén Tevinterbe kötsz ki! Most se itt kéne lennünk – magyarázta L-nek az értetlen tekintetét látva. – Ez az idióta eltévedt, így két faluval arrébb kezdett irtásba, mint kellett volna. Keh-keh-keh! A tájékozódási képessége egyszerűen pocsék!
– Szeretnéd tesztelni, a harci képességeim is pocsékak-e, hamis próféta? – fordult felé dühödten Halb két fejszéjét kezébe kapva.
Néhány másodpercig farkasszemet nézett egymással a két próféta. A távolban egy égő ág hatalmasat reccsent, mire L váratlanul közbeszólt.
– Ha kiturbékoltátok magatokat, lenne egy munka számotokra. Extra jövedelemér’.
– Hallgatunk – fonta össze karjait Lánglovag.
Vorell két ujjával feltolta szemüvegét.
– Az első és legfontosabb: élve kell. Sértetlenül.
***
Borús, sötét éjszaka köszöntött a vándorokra. Két hosszú, csapadékos nap után végre kicsit az eső is megpihent. Castiel egy tisztást választott táborhely gyanánt.
– Ha kitör a vihar, túlságosan veszélyes lenne a fák közelében – indokolta döntését.
Adam ledobott egy adag fát a kövekkel kijelölt tűzrakóhelyre, Castiel intett Danielnek, meggyújthatja. A fiú tenyerén a tetoválások felizzottak, lángok törtek elő, s máris égett is a tűz.
– Az a tetoválás mi célt szolgál? – érdeklődött Castiel, miután körbeülték a tüzet.
– A kör a körforgást jelzi, a benne lévő háromszög az energiát összpontosítja a középre rajzolt tűz rúna köré. Ennek segítségével varázsolok.
– Azt hittem, a mágusok maguktól képesek varázsolni – lepődött meg Adam.
– Ez igaz is, azonban én nem igazán sajátítottam még el a tűzmágiát. A tetoválások nélkül legalább kétszer annyi manát venne igénybe minden varázslatom. Annak érdekében, hogy rendesen tudjam használni az erőt, mint egy normális mágus, ilyen trükkökhöz folyamodom.
– Egyszóval gyenge – magyarázta Victor.
– Cöh. A dagadttal nem lehet beszélni, így inkább téged kérdezlek, Cass. Miért is nem Denerimbe tartunk, mikor a gyémántlovag barátod határozottan kikötötte, hogy igyekezzünk vissza, mert ott folytatja majd a képzéseteket?
– Tegnap a tavernában hallottam egy szóbeszédet egy menekülő lányról, akit kétes alakok üldöznek. Többen láttak is fura figurákat a környéken. A banditák rendetlen egy állatfajta. Úgy gondolom, ha valóban a bánságban vertek tábort, a nyomukra akadhatunk.
– Megint a női megérzéseid, mi? – horkantott a mágus.
– Eddig bejöttek – sóhajtott megadóan Adam.
– Jogos – ismerte el Victor.
– Szóval – vette vissza a szót Castiel –, úgy gondolom, tökéletes alkalom az eddig tanultak gyakorlásának, ha banditákra vadászunk. Meg aztán, nem nézhetjük tétlenül, hogy törvényen kívüliek azt tegyenek, amit csak akarnak, nem igaz?
– És? Mi a terv? Járjuk a bánságot, míg nem találunk valamit vagy valakit?
– Nos, elvileg az erősebb aurákat már képesek vagyunk megérezni, a kérdés, milyen messziről. Fogd fel ezt úgy, mint gyakorlást! Igaz, banditák esetében ez aligha lesz hasznos.
Adamnek tetszett az ötlet, legalább nem hagyják magukat berozsdásodni. Daniel csak vállat vont.
– Felőlem. Két eseménytelen napon már túl vagyunk, még pár nem zavar. Addig se kell az életem kockáztatni – azzal fordított egyet fa nyársán, melynek végén már sercegett a szalonna.
Victor belekortyolt borostömlőjébe.
– Ez az igazi! Csak úgy szétcsapatja a zsírt!
Adam felsóhajtott.
– Miért érzem úgy, hogy újdonsült társaink nem túl elkötelezettek a fereldeni lakosok sorsa iránt?
– Mert a megfigyelési képességed még Cassénél is jobb – húzta félmosolyra száját Daniel.
Castiel Adamre nézve széttárta karjait.
– Míg egy csónakban evezünk, számít, kit mi motivál? A lényeg, hogy a cél ugyanaz legyen, nem? – azzal nagyot húzott kupájából.
Az ág gallya nagyot reccsent, mire körömnyi parázs perdült táncra az enyhe szellőben. Castiel ezúttal a mágusnak adott igazat. Valóban vannak azok az időszakok, mikor égető szükség van ilyen nyugodt napokra. Igazság szerint ő sem adott túl nagy hitelt a kocsmai szóbeszédeknek, ám úgy volt vele, a bánságok amúgy is útba esnek Denerim felé, így aztán, ha akár csak egy hetet is keringenek itt, nem igazán veszítenek semmit. Pláne, ha közben minden nap szorgalmasan edzenek Adammel. Crafton majd fél hónapig úgysem tér még haza. Addig csak megölné az unalom a fővárosban. Borostömlőjére nézett, majd megrázta a fejét. „Mára ennyi elég volt” – gondolta, s álomra hajtotta fejét.
***
A következő három nap hasonlóan eseménytelenül telt, viszont Adamnek legalább sikerült elejtenie egy szarvast, így ezúttal az este bőséges lakomát hozott, amit aztán a rendelkezésükre álló bor- és sörkészlettel öblítettek le.
– Hüm. Holnap fel kell keressünk egy tavernát, mert utolsó tartalékainkat éljük fel – vakarta borostáját Castiel.
– Kezdem úgy érezni, már te sem leplezed, hogy tulajdonképpen vakációzunk a vadonban – csóválta a fejét Adam. Noha igyekezett úgy tenni, mintha nehezményezné a dolgot, valójában ő is kivette részét a borfogyasztásból.
– Élvezzük ki, amíg lehet – vont vállat a fiú, világoskék szemeivel a tüzet bámulva. Az árnyékok táncoltak az arcán, ahogy töprengett. – Ha tényleg akkora a baj, mint ahogyan azt Crafton feltételezi, hosszú-hosszú ideig nem lesznek ilyen gondtalan estéink.
Victor nagyot húzott borából, böfögött egy embereset, majd letörölte a maradékot vöröses szőke bajszáról.
– Gondolkodom már egy ideje, aztán itt az ideje meg is kérdezni. Mégis miért csináljátok ezt a sok szart? Nekünk nem sok választásunk van, mi belekeveredtünk. Önhibánkon kívül. De ti teljesen magatoktól viszitek vásárra a bőrötöket.
Castier és Adam összenéztek. Mindketten arra gondoltak, rámutassanak-e az „önhibánkon kívül” rész logikai buktatóira, de inkább elengedték a témát. A kölyökképű lovag kezdte a válaszadást a kérdésre.
– Az én részemről nincs túl mély története a dolognak. Egyszerűen csak magával ragadott Cass igazságérzete. Mindig is szerettem segíteni az embereknek, csillogó szemmel néztem a hős lovagokat, hallgattam Ferelden hőseinek történetét. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer én is egy leszek közülük. Hogy tetteimmel jobbá teszem az emberek életét. Ám magamtól sosem tudtam volna elindulni ezen az úton. Egyszerűen mindig hiányzott az az első lépés. Aztán, mikor Cass megtette, nekem csak követni kellett. Követni mindig egyszerűbb. Persze, hogy tetteink maradandóak-e vagy jelentenek-e bármit, az jó kérdés. Remélem.
Castiel ismét gondterhelten figyelte a tűz mardosta ágakat.
– Jól lehet, ki fogtok nevetni, de egy ostoba gyermek álmát követem, aki egy bizonyos napon egy bizonyos helyen rettegve, könnyek között fogadta meg, hogy olyan világot fog teremteni, ahol a becsületes, tisztalelkű embereknek és az ártatlanoknak soha többé nem kell félnie.
Korábban sohasem beszélt erről senkinek. Azt se tudja, most miért teszi. Talán a bor hatása. Túl sokat ivott. Nyilván ettől olyan piros most az arca is.
– Soha nem nevetem ki egy férfi álmait – felelte Daniel tőle szokatlan komolysággal. – Az álmok épp attól gyönyörűek, hogy a gyáva, meghasonlott, szürke egerek számára megvalósíthatatlannak, sőt, nevetségesnek tűnnek. S mikor megvalósítod, a vigyor az arcukra fagy.
Castiel nem tudta, mit mondjon. Sohasem gondolta volna, hogy bárki komolyan veszi nevetséges idealista képzelgéseit. Ha kinevették volna, azt jobban el tudná viselni. Erre azonban nem számított, s most jött csak igazán zavarba.
– Elmegyek pisálni – állt fel végül.
Kicsit ki kellett szellőztesse a fejét. Miután visszatért, már a szórakozásé és az értelmetlen locsogásé volt a főszerep. Az italozás hajnalba nyúlt, akkor hajtották csak álomra a fejüket, mikor az utolsó parázs is kialudt.
***
Ágak törtek, bokrok rezzentek, néhány alak tűnt fel a bokrok közül. Castiel sajgó fejjel, kiszáradt ajkakkal, ösztönösen a kardjáért nyúlt, felpattant, aztán a sötét felhők közül előbújó Nap fénye rávetődött a narancssárga hajú nő szeplős arcára.
– Carota?
– Nahát-nahát – dörzsölte meg szemeit Numéral. – Castiel? Adam? Hát, ez könnyen ment!
Adam is feltápászkodott, tenyerével szemeit törölgette. Bántotta retináját a fény.
A két templáris alaposan végignézett rajtuk, Numéral szája gonosz vigyorra húzódott.
– Látom, kemény volt az éjszaka.
Castiel óvatosan kortyolgatta a vizet, közben mindössze egy erőtlen bólintásra futotta. Adam nagy nehezen felnézett, mire szíve nagyot dobbant. A fiatal máguslány, Lívia állt a templárisok mellett. Még gyönyörűbb volt, mint ahogyan emlékeiben élt. A tőle megszokott félénk hangon köszöntötte őket, lopva néha-néha Adamre pillantott, majd gyorsan vissza az érdekfeszítő füves ösvényre.
– Mi járatban vagytok erre? – érdeklődött Castiel.
Carota gondterhelten nézett körbe. Hosszú másodpercek teltek el némán, mire végre megszólalt.
– Felmerültek… váratlan körülmények. Emellett azt hallottam, ti sem mindennapi fenyegetéssel álltok szemben.
– H-hogyan? A hírek ilyen gyorsan terjednek? – vonta össze szemöldökét Adam.
– A Végzet Prófétáira gondolsz? – nézett rá Numéral. – Hát, nem épp a diszkréciójukról híresek.
– A lényeg – vette vissza a szót Carota –, mit szólnátok hozzá, ha Devera és Lívia egy ideig veletek utazna? Míg újra meg nem kereslek titeket?
– Hogyan? – döbbent meg Devera. Még Lívia szemei is elkerekedtek. – De hisz ez teljesen szabályellenes.
– Ha nem akarjátok, semmi gond. Viszont, azt szeretném, ha egyelőre nem térnétek vissza a Körbe. Castielnek minden segítség elkél, rátok pedig rátok fér egy kis világlátás. Ha egyik fél részéről sincs akadálya, akkor a többit én elrendezem. Saját felelősségemre.
A két denerimi fiú töprengve nézett a templáris parancsnokra. Megannyi kérdésük volt, vajon mi sarkallhatta Carotát erre a teljesen példátlan lépésre, ám tudták, választ nem fognak rá kapni.
– Részünkről semmi akadálya – felelte végül.
– Én sem bánom – pislogott szégyenlősen Lívia. Deverának ennyi elég is volt, hogy maga is rábólintson.
A nő elégedetten bólintott.
– Hova ez a sietség? – nézett fel Castiel a máris indulni szándékozó templárisokra. – Nem reggeliznétek velünk? Biztosan vagy hajnal óta kutyagoltok.
– Reggeli? Jó az ebédnek is, kölyök – sandított rá Carota.
Numéral nagyon fújtatva leült.
– Gyere, drágám, valamikor úgyis meg kell állnunk enni.
A nő csak a homlokát ráncolta, de nem ellenkezett.
– Egyáltalán hogy kerültetek ide? – kérdezte a fiatal lovag.
– Hallottál már az elátkozott Timbert kastélyról?
– Denerimben mindenki ismeri a történetét. El is kerüli messziről, aki jót akar magának.
– Nos, a jó hír, hogy már egyáltalán nincs elátkozva – kacsintott Numéral. – Egy jóképű templáris, a csodálatos felesége és pár mellékszereplő megtisztította.
Devera lehajtotta fejét.
– Tiltakoznék, de valóban nem sok szerepem volt benne…
– Numéral elbeszélése, ha nem is teljesen, de nagyjából fedi a valóságot – tette hozzá Carota. – Ez még egy ok, amiért hasznát veszitek két mágusnak. Tartok tőle, hogy utatok során bele fogtok futni a Bíbor Ligába. Nem vagytok gyengék, de kettőtöknek esélye sincs ellenük.
– Az utóbbi hónapokban egyre több ilyen alakkal találkozunk – sóhajtott Castiel.
Adam egyetértően bólintott.
A nő gondterhelten helyeselt.
– Régóta vagyok templáris, de korábban még sohasem volt ilyen rossz előérzetem. Súlyos dolgok vannak készülőben, amiből a Káptalan sem maradhat már ki sokáig, mondván, „ez világi ügy”.
A két templáris úgy fél órát maradhatott, közben megírták a meghatalmazást, miszerint a templárisok engedélyével utaznak a mágusok szabadon. Castiel egyik történetére Carota csak annyit felelt:
– Néha a Teremtő elég… egyedi módon küld nekünk jelet, mellyel a számunkra rendeltetett sors felé terel minket. Legalábbis nekem apám mindig ezt mondta, mikor nehézségekbe ütköztem. Amiből kijárt bőven…
– A Káptalan tanításai? – ismerte fel az idézetet Adam. – Már gyerekkorodban is templárisnak készültél?
– Mélyen vallásos családból származom. Eredetileg papnőnek szántak, azonban egészen kicsi gyerekkorom óta túl fiús, túl erőszakos és túl csúnya voltam – rá se kellett néznie, tudta, Numéral a homlokát ráncolja. Mindig így reagált, ha saját szépségét vonta kétségbe. – Édesapám úgy döntött, megkísérel kardforgatásra tanítani. Kiderült, egész tehetséges vagyok. Így hát templáris lettem.
– Ha már mesélős éjszakát tartunk – nézett a templárisokra –, ti hogyan szerettetek egymásba?
Numéral kedvesére nézett.
– Elmondhatom?
Carota a bortól kipirulva bólintott.
– Miért is ne?
– Érdekes történet – hajolt előre Numéral. – Tudni kell rólam, hogy mindig is kifejezetten sármos gyerek voltam. Amit tizenévesen alaposan ki is aknáztam. Bár, melyik hormonoktól túlfűtött siheder ne tette volna ezt a helyemben? – tárta szét karjait mosolyogva. – Különösen az érett nőket kedveltem. Először a húszas évei végén járó szakácsnőnket tettem magamévá a főzőasztalon. Később elcsábítottam a molnár feleségét, egy rövid ideig viszonyba bonyolódtam egy denerimi nemes anyjával…
Carota ingerülten megköszörülte torkát.
– Öhm, igen, a lényeg… Egyik nap az apám, aki mellesleg Highever tejhatalmú ura, Frederich Cousland, rajtakapott a várőrség főparancsnokának feleségével, szóval választás elé állított: Vagy jelentkezem templárisnak, vagy, hogy őt idézzem, „levágja a faszomat”. Elképesztően rövid töprengés után az előbbi mellett döntöttem.
