Az arany csengése
És most elmesélem, mit hallottam egyszer egy Szent György-hegyi borospincében.
Egy alacsony, szakállas ember a szomszéd asztalnál a harmadik pohár száraz asztali vörösbor után elmesélte, hogyan is alakult ki a harmat. Mert nem úgy ám, ahogy mindenki tudja! Fityfenét!
Nagy boldogságban élt a manókirály két fiával rejtve az emberi szemek elől. Ezek a fiúk nagyon szerették egymást, míg meg nem nősültek. Sajnos a két fiú két felesége ki nem állhatta egymást. Sőt a legutolsó, közösen ünnepelt nyári napforduló alkalmából tartott vacsorán úgy összevesztek, hogy azóta a manókirály fiatalabb fia csak naplemente tájékán, az idősebb fia pedig napkelte tájékán jöhetett ki a rejtekéből.
A fiatalabb is és az idősebb is minden áldott napon a könnyeivel áztatta a fűszálakat.
– Hát ez a harmat igaz története, de ezt az iskolában nem tanítják – fejezte be a szakállas figura és fenékig hörpintette a bort a poharából.
Csend lett a pincében!
Majd valaki hangosan így szólt:
– Ezt a pohár bort ürítsük a testvérek egészségére!
Úgy is történt. Oldódott a feszültség is, és már talán elfelejtettük volna a szakállas embert, amikor talán az ötödik pohár után lehuppant a kisméretű téglával kirakott aljazatra. Csak akkor látszott, milyen alacsony. Kacsázás közben belenyúlt a zsebébe, előhúzott egy óriási zsebkendőt. Aki jobban odafigyelt volna, láthatta volna a zsebkendő sarkába hímzett koronát. De senki nem arra figyelt. Hanem a zsebkendővel kirántott színarany koronára, aminek a kőhöz ütődő csendülése betöltötte az egész pincét. Ám a szakállas azonnal felkapta, visszadugta a zsebébe és gyorsan kikacsázott a helyiségből.
Az arany korona csendülése azonban még most is a fülemben cseng.
