Hógömb
Aaron a konyhaajtóban állt, és a feleségét nézte, aki az asztalnál ült. Két kézzel fogta a bögrét, de nem ivott belőle. A tea már rég kihűlt. Az ablak felé bámult üveges tekintettel. A férfi az arcát fürkészte. Pár hónap alatt mintha éveket öregedett volna.
– Megint nem aludtál – mondta Aaron lágyan.
Natalie nem válaszolt azonnal. Kezét a szája elé emelte, majd megpróbálta elfojtani a könnyeit.
– Ott volt. A gömbben.
Aaron megfeszítette az állkapcsát.
– Már megint ez.
A nő lassan felé fordult. A szeme alatti sötét karikák egyre feltűnőbbek lettek.
– Esett a hó – mondta halkan. – Mindig esik. És ő ott van benne. Egyenesen rám néz.
Aaron felsóhajtott, és belépett a konyhába.
– Ez csak álom.
Natalie elmosolyodott, de nem volt benne semmi melegség.
– Valóban? Akkor nem tudok felébredni belőle.
A férfi nem válaszolt. A mosogatóhoz lépett, elfordította a csapot, és vizet engedett egy bögrébe, csakhogy legyen valami zaj.
A fiuk szobája már hónapok óta érintetlen volt. Natalie mégsem engedte, hogy elpakolják a feleslegessé vált dolgokat. Nem akarta, hogy elhalványuljon a fia emléke.
Aaron megpróbált túllépni. Visszament dolgozni. Kezdetben sietett haza a feleségéhez, majd azt vette észre, hogy egyre tovább maradt bent. Este fáradtan ért haza, és remélte, hogy a kimerültség majd elnyomja azt a fojtogató érzést a mellkasában.
Natalie viszont egyre mélyebbre süllyedt a gyászba. Egyre többször beszélt a hógömbről. Aztán észre sem vette, de mint egy megszállott, rajzolta a gömböket, benne egy fekete figurával. Körülötte sűrű ferde vonalak.
– Látod? – mutatta egyszer. – Így esik.
– Natalie! Kérlek, fejezd be!
Ő csak folytatta tovább. A viták nem voltak hangosak. Inkább lelkileg kimerítőek.
A gömb egy hétfő reggel jelent meg. Aaron vette észre először. A nappaliban állt, a könyvespolc közepén, pontosan két régi fotó közé ékelve. Egy üveggömb volt, tenyérnyi, fatalppal.
Megdermedt.
– Natalie!
A nő a hálóból jött ki lassú léptekkel. Kócos haját kisimította az arcából.
– Mi az? – hangja kábult volt.
Aaron a polcra mutatott.
– Ez.
Natalie közelebb lépett. Amikor meglátta, meglepődött. Szíve nagyot dobbant.
– Ugye megmondtam.
Aaron felnevetett, de nem volt benne humor.
– Ezt te tetted ide?
– Nem.
– Akkor ki?
Natalie nem válaszolt. Csak nézte a gömböt.
Aaron odament, felkapta. A víz belül lassan kavargott, apró, fehér pelyhek úsztak benne. A közepén egy apró figura állt. Túl kicsi volt ahhoz, hogy kivegye az arcát.
– Ez beteg – mondta. – Hogy csináltathattad ezt?
– Nekem ehhez semmi közöm.
– Akkor mégis hogy került ide?
– Visszajött – suttogta a nő.
Aaron hirtelen letette a gömböt, mintha megégette volna.
– Ez nem vicces.
Natalie közelebb hajolt a gömbhöz.
– Nézd meg!
Aaron nem akarta, de mégis visszanézett. A figura mozdulatlan volt. Egy kisfiú. Zöld színű kabátban. Olyan ismerős volt a szín.
– Képzelődsz – mondta gyorsan, és vett egy mély levegőt.
– Nézd tovább!
– Nem fogok itt…
Elhallgatott.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a pelyhek sűrűbben hullanának. Mintha a figura körül mozogna a tér.
Aaron hátralépett.
– Ez csak optikai…
Nem fejezte be.
– Ne nyúlj hozzá! – mondta Natalie halkan.
Attól a naptól kezdve Natalie szinte folyamatosan a gömb előtt ült. Még annyit sem evett, mint azelőtt. Az ágya sokszor bevetve maradt. Ült a gömb előtt, és suttogott. Aaron nem értette, mit mond, de a hangja lágy volt, mintha valakihez beszélne.
Egyik éjjel Aaron felébredt. A lakás csendes volt, túl csendes. Felkelt, kiment a nappaliba.
A gömb halvány fényben állt. Nem világított, mégis… látszott.
Aaron közelebb ment.
A hó nem kavargott. Inkább hullott. Lassan.
A figura nem ugyanott állt, mint reggel.
Aaron pislogott.
– Ez nem… – hajolt közelebb.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a kis alak felemelné a fejét.
Aaron hátratántorodott.
– Nem – suttogta. – Nem.
Másnap reggel nem mondta el Natalie-nak, mit látott az este. Nem akarta még jobban felkavarni az érzéseit.
Reggel a semmiből tört ki a veszekedés, amikor Aaron ötödször szólt a feleségének, hogy jöjjön reggelizni, de megint a nappaliban találta, és suttogott a kis figurának.
– Elég volt – mondta Aaron. – Ez tönkretesz téged – mutatott a gömbre.
– Nem – válaszolta Natalie. – Ez az egyetlen, ami maradt nekem.
– Mike meghalt – mondta ki végül.
A szó ott lebegett közöttük.
Natalie lassan megrázta a fejét.
– Nem.
Aaron odalépett a polchoz, és felkapta a gömböt.
– Nézd meg! Ez csak üveg!
– Tedd le! – Natalie hangja éles volt, pánikszerű.
– Ez nem a fiunk!
– Tedd le!
Aaron mérgében felemelte a kezét, mintha elhajítaná a tárgyat.
Natalie sikoltott, miközben két kézzel kapott a férfi keze után.
A hang olyan volt, amit Aaron még soha nem hallott tőle. Nyers, állati.
Megdermedt.
Aztán lassan leeresztette a kezét, szemét le sem véve a nőről, majd visszatette a gömböt.
Natalie remegve lépett oda, és két kézzel védelmezőn körbefogta.
Aaron hátralépett.
– Ez… ez beteg.
– Menj el! – mondta Natalie.
– Mi?
– Menj el!
Aaron nem mozdult.
– Menj el! – ismételte hangosabban.
A férfi végül fogta a cuccait, és elment otthonról. A munka majd segít neki megnyugodni – gondolta magában. De képtelen volt elterelni a figyelmét az otthoniakról.
Amikor késő délután hazatért, a lakás még csendesebb volt.
– Natalie? – kiabált a folyosóról.
Válasz nem érkezett.
A nappali üres volt. Jelét sem látta, hogy a felesége ott járt volna. Szeme egyből a gömbre tévedt. Ott volt. A helyén.
Aaron szíve gyorsabban vert.
– Natalie!
Mike szobájának ajtaja nyitva állt. Aaron lassan közelített felé, miközben Natalie nevét szólongatta. Válasz azonban továbbra sem érkezett. Visszafojtott lélegzettel állt meg az ajtó előtt. Nyikorgott a zsanér, ahogy lassan lökte befele az ajtót.
Nem kiáltott fel.
Csak állt, és nézte.
Aztán lassan hátrált ki.
Nem emlékezett, mennyi idő telt el. De újra csend telepedett rá. A mentők és a nyomozók már elmentek. Csak a piszkos cipőnyomok maradtak hátra.
Mikor feleszmélt az idő múlására, Aaron a nappaliban ült.
Nem akart odanézni. Mégis megtette.
A hógömbben sűrűn hullt a hó.
A figura már nem volt egyedül.
Egy másik alak állt mellette. Magas, karcsú női alak.
Aaron közelebb lépett.
– Ez nem lehet igaz – kapta szája elé a kezét.
A két alak egymás felé fordult.
A nő mintha megérintette volna a fiút.
Aaron keze remegett.
– Nem.
A hó tovább esett.
Aaron nem nyúlt a gömbhöz.
Csak nézte.
És nem tudta eldönteni, hogy ez kegyelem-e Natalie számára, vagy ugyanaz a csapda neki, mint amibe a felesége esett.
