Tengerre magyar - Utazás mellékhatásokkal - Nyolcadik fejezet
Nyolcadik fejezet
Az úszó sziget
Már késő délutánra járt az idő, mire befejezettnek nyilvánították a hajótest láthatatlanná, azaz álcázottá tételét. Igazán különleges látványt nyújthatott egy külső szemlélő számára az ágakkal és lombokkal beburkolt hajó. Pista még egy kisebb bokrot is ültetett a tatra a bográcsba, a lehető legragyogóbb eredmény reményében. Popeye ezért kissé gorombán, ám annál határozottabban megrótta, aminek az eredményeképp egy kisebb dudor keletkezett Pista fején. Végül is engedett a kérésnek, hogy szedje ki a bográcsból a bokrot, mert verést fog kapni. Való igaz a bográcsra még szükségük lehet, a bokor meg elvan az nélkül is, igaz, ki kellett kötnie a bokrot egy deszkához, mert erősen billegett.
A hajóról kifelé hála a gondos tervezésnek ragyogó kilátás nyílt minden irányba, ám kívülről nézve már néhány méterről is a sziget egy kis nyúlványának tűnt a művük.
– Egy dolgot azért mindenképpen ki kell próbálnunk, mielőtt elindulunk kikémlelni Tulkot – vakarta a fejét a kapitány.
– Mi lenne az? – nézett rá Rozsomák kíváncsian, hiszen a véleménye szerint minden rendben van.
– Meg kell néznünk, hogy mennyire nehezíti meg az evezést és a navigálást ez a sok fa és gaz –nézett körbe a kapitány.
– Ebben van ráció, kérem – bólogatott Rozsomák.
– Inkább meg sem szólalok, maga marha. Hogy nem tud maga emberi nyelven beszélni? – morgott Popeye és intett Pistának, hogy ragadja meg ő is az evezőt.
Ellökték magukat a part mellől és a víz sodrára bízták magukat, miközben a hajó két oldalán állva Popeye és Pista megpróbálta egyenesbe tartani a tákolmányt. Aránylag eléggé jól sikerült a mutatvány, mert szépen irányba állt és a kiszemelt cél felé haladt. A céljuk pedig nem volt más, mint Armorika bejárata. Mivel errefelé jövet sodrással szemben eveztek, most pediglen a víz segítette a haladásukat, így csekély fél óra alatt meg is érkeztek ahhoz a szigethez, ahol Armorika bejárata volt. Az átellenes part mellé kikötötték a hajót. Rozsomák csendre intette őket, és halkan beszélni kezdett:
– Amennyiben igaz, még a sötétség leszállta előtt meg kell a bejáratnál jelennie ennek a Tulok nevű illetőnek. Mi követni fogjuk álcázott járművünkkel kikémlelve, miféle jelet tesz és főképpen hová.
– Tisztázzunk valamit – szólt közbe Popeye –, először is ez a hajó nem a magáé, ezért parancsokat itt csak én adhatok, másodszor pedig próbálja meg rövidre fogni, mert megverem.
– Az erőviszonyokat tekintve, kedves uram, szerintem roppant módon esélytelen, hogy ön sikeresen inzultáljon engem – mozgatta meg az izmait Rozsomák –, de ha akarja, csinálhatunk muszkliból demokráciát.
Popeye elindult kihívója felé, de Pista felmérve az erőviszonyokat visszahúzta a kapitányt féltve az egészségét. Miután ily módon rendeződtek az erőviszonyok, Rozsomák rezzenéstelen arccal folytatta a beszédnek is beillő monológját:
– Nem kétségbe vonva az önök tulajdonjogát a hajót illetően, kellő szerénységgel javaslom, hogy próbáljunk meg a lehető leghalkabban kommunikálni egymással, amennyiben a Tulok nevű illető megjelenne. Ugyanis a víz remekül vezeti a hangot és így kockáztatnánk a lebukást. Addig is egy kis táplálékot is vehetnénk magunkhoz, mert már régen nem ettünk.
Ebben mindannyian egyetértettek és a spájznak használt bőröndöt kinyitva nagy élvezettel falatozni kezdtek Vazul adományából. Mikor jóllaktak, abban egyeztek meg, hogy egy kicsit pihennek a nehéz nap után. Megegyeztek abban is, hogy felváltva őrködnek, amit elsőként Pista önként el is vállalt. Igaz, ebben a vállalásban volt egy kis hátsó szándék is, mert míg társai szundikáltak, egy kis pálinkát legurított a torkán. Nagyjából három óra múlva az éppen ügyeletes őr, aki jelen esetben Rozsomák volt, csendre intve felébresztette Popeye-t és Pistát:
– Most, ha egy mód van rá, csendben legyenek. A Tulok nevű delikvens éppen most csorog ki Armorika kapuján egy csónakkal.
A kapitány és Pista gyorsan kirázta a szeméből a bódulatot, és kíváncsian nézett a túlsó part mellett evező hatalmas emberre. Tulok gyanakvóan nézett körbe a holtág vízén, és kis idő után szemmel láthatóan megnyugodva evezni kezdett folyásirányban. Szakaszosan haladva a túloldalon az úszó szigetnek kinéző álcázott hajó tisztes távolságból követni kezdte a csónakot. Szemmel láthatóan semmit sem sejtett a követett személy abból, hogy három árgus szempár figyeli minden mozdulatát. Bő fél óra evezés után kikötötte a csónakját egy apró, szinte teljesen kopár sziget partján. Egyetlen csenevész, ám nyurga fűzfa árválkodott csupán rajta, csupán pár bokor osztotta meg vele a magányát.
Tulok a fához lépett, és esetlen mozdulatokkal feltornázta magát a fa csúcsáig, és egy piros rongyot kötött rá, amit a szél zászló gyanánt lengetni kezdett. Miután ezzel végzett, visszament a csónakhoz és eltávozott a szigetről.
– Ez lehet a jel – szólalt meg Pista, mikor Tulok már látótávolságon túlra távozott.
– Micsoda hihetetlen éleslátás! – mosolygott Rozsomák.
– Azért nem kell azonnal kinevetni az első tisztemet – vörösödött el Popeye arca. – Egyébként meg most mitévők leszünk?
– Egyáltalán nem nevettem ki Pistát, hanem csak megjegyeztem, hogy most is felvillanni láttam csodálatos értelme ragyogó fényét – válaszolta Rozsomák. – A kérdésére meg csak egy evidens válasz lehet: Várunk.
– Mire? A sült galambra, ami a szánkba szokott repkedni?
– Akár arra is várhatunk, pedig az szerintem meddő várakozás lenne, viszont ezt a jelzést a Tulok nevű úriember nem véletlenül helyezte ide Vazul megbízásából. Valakinek vagy valaminek ezt észre kell vennie és nekünk csak az a dolgunk, hogy rájöjjünk, ki lehet az.
– És ha rájöttünk, akkor mit csinálunk? – kérdezte Popeye.
– Azt majd akkor kitaláljuk – válaszolta Rozsomák és a tekintete ismét a távolba révedt.
