Mesék a Lápból - Egy farhátcsípés anatómiája (utórezgés)
Nem vágyott már Genitália pezsgésére, Élve-Felfalodájára, kéjgőzös páratartamára… Nem kívánta tovább tódozni-fótozni a léket kapott tutajt. Hagyta, hadd süllyedjen vágyai háborgó óceánjának lassan csendesülő fenekére…
Bugyborékoló álmok suhantak ki belőle, vissza se néztek, iramodtak másik test után, hogy fékevesztettségüket kiélhessék kaparászó kezek, sajgó ülepek, velőtrázó sikolyú torkok üzemanyagaként…
Malájt békén hagyták. Vágyak helyett elmélkedésekbe merült. Például azon szeretett gondolkodni, Herr König, a szúnyogkirály mikor találta meg a módját… hogy farháton szúrja Maláriát, aki azelőtt csupán egy volt a fekete szarovnyikok közül… de ezáltal belőle vált a Békás Harcos Rendjének megalkotója…
Vajon hogy fundálta ki?...
Végigment volna ugyanazon az úton, ahol ő?...
Lehetséges… habár elkerülték egymást… Vajon hányan óhajtják… hogy fartövön legyenek csippentve… így válva különlegessé?
…Malájt békén hagyták…
…Herr König…
…A szúnyogkirály…
…Malária…
…aki azelőtt csupán egy volt a fekete szarovnyikok közül…
…Békás Harcos Rendje…
…Malájt békén hagyták…
…Vajon hogy fundálta ki?...
…Malájt békén hagyták…
…Herr König…
…Malária…
…Vajon hányan óhajtják…
… hogy… fartövön … legyenek … csippentve …
…Így válva különlegessé?...
…
Szikuk Szugics
Az ukszugics-próféciája:
ÖHMMM
A Lápban ott a Minden
A Mindenben a Láp
Felette az Élet
Alatta Halál
Béke! Béke! Béke!
Bizony a fény a Láp, annak szeme a kék ég. Behunyja szemét a fény, alámerül. A lomb koronái a pillák. Lehúzzák a szemhéjat, ami a gallyak. Gerince minden fa törzse, kérge a mámor, évgyűrűi a remény. Számolás véges-végtelen, míg nem kitermelődik. Már a fa, ha kitermelődik. Ha nem, akkor számol a Láp, kék ege pislant, a fény, mely alámerült, lehunyta pilláit, melyet lehúztak a szemhéjak, a gallyak, kérgesült mámorban számolva újra és újra, míg meg nem unja. Akkor odábbáll. Belekap a szél, mely a Láp torka, olykor nagyokat kiált, máskor szuszog, de jár, jár, mint a fény, betekint egy odúba, hol fakiric alom vacog. Rájuk mosolyog, azok vissza rá, továbbáll. A vizenyős közegben feloldva jár. Lábat növeszt, mint a Zebracsiga, kapálózik, kopoltyút növeszt, meg tüdőt, kirúgja magát a partra, megpihen. Arra jár a Póc. Mit jár, úszik. Elénekli a Lápnak, mennyire imádja a fényt, a sötétet, a vizet, a szellőt, a levegőt, mindent, és hogy az eljár hozzájuk, vigyáz rájuk. S kinyitá szemét a Láp, mert eltelt csodálattal, szeretettel, békével, s feloldódva önmagában azonnal megszűnt létezni. Utolsó sóhajával útjára bocsájtja önnön magát, egy szem világának, egy fül kagylójának, egy torok golyvájának részeként, pislogásról pislogásra, fényről sötétre, semmiből fölé a mindnek, majd alá megint, míg nem az ukszugics föl nem áll.
*pislant*
Herr König születése
Mindannyiunk életében eljön az idő, amikor feltesszük magunknak a kérdést: mi végre? Az én esetemben a csípés bírt döntő jelentőséggel. Ugyan miért? Miért ne? A végső válaszom pedig így hangzott: Ugyan miért ne…
Akarod érezni az egyetlen érzést, ami miatt érdemes élni? Megcsíphetem a feneked? – tettem fel a kérdést az előttem görnyedő szarovnyik hátsó felének. Az annyit felelt: „Mi baj lehet?” Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, megtörlök… pardon, megtorlok minden megaláztatást…
És megcsíptem – telik, amibe telik…
Létrejöttünk megaláztatás. No és ami utána jön, az se habos torta. De ne rontsuk el a szájízt rögvest az elején…
Külön szalont alakítottak: Korrupt legyek, vagy ne legyek Zzzrt. De rövid úton bevégezték a kontár kibicek! Zzzakariás, Svejk és Szárnyas. Nem értettek a biznichez. A kakitalizmus lényege ugyanis nem a haszon learatása, az csupán a habos tortán a cseresznye. Férges, rothadófélben erjedő gyümölcsdarab. Hmmm, milyen zamatos! Nem értettek a biznichez, én mondom, én Herr König, aki mindig is a saját feje után ment, vagyis hát azután a szúró szájszerv után, ami a fejéből kitüremkedik. Mindig is az diktált, az a lengedező üvegtest, ami képes merevvé válni, ha a helyzet úgy kívánja, de el is ernyed egy-egy színpompás lakomát követően…
Én volnék a szúnyogkirály. Legendám messze földön szemet szúr, hisz ki ne hallott volna a Narancs Ligeti veszedelemről. Arról a színdarabról, melynek ősbemutatója a Zümmögő Birodalomban, azon a koszos juharfalevelen lett bemutatva. Hogy én belőlem bohócot kreálni? Kifigurázni öblös gurguláimat, melyek áldott büfögések, ihletforrások, hogy a következő biznic szöget üssön kobakomban? Nem értenek ezek semmit. Szokásaik rabjai, melyek nem vezetnek sehová, infantilis hahotába torkollanak minden alkalommal és az együgyű tömegek kétpofára zabálják… De a biznic… a biznic a többügyűek játszótere…
Muszáj ételekről beszélnem, attól indul korgó tudatom emésztésnek. Emésztőnedvei végigfolynak fejtorom száradásnak induló üregeiben, áramlásuk pedig kirajzolja a Lápban felbukkanó lehetőségeket, melyek kiaknázásra várnak. Először akkor figyeltem fel áldó tulajdonságomra, amikor lárva állapotomat hátrahagyva kifejlődtem. Egy pocsolya melletti lábáztatóban fogantam, szúnyog anyám és apám addig-addig rakoncátlankodtak, míg ezermagammal egyetemben engem is világra nem hoztak. Képzelhetik, hogy egy ekkora brancs mekkora biznicbörzét tartogat magában…
Ugyanis minden a hatalomról és az abból eredő mámorosságról szól (az eszköz pedig csak kellék annak megragadására). A hatalom ittasságát nem helyettesíti semmi. Apró örömök csupán, de az apró örömöknek való huzamosabb ideig tartó kitettség megbosszulja magát. Az, aki beéri holmi apróval, sportnyelven szólva rövidesen az oldalvonalon kívül találja magát…
A brancs élete eleinte akképp zajlott, ahogy a helyzet hozta. Ó, mit brancs, akkor még csak gyünevész roncs volt; broncs. Ha a szél fújt, a broncs hol ide, hol oda szállt. Ha eleredt az eső, behúzódtunk a levelek oltalma alá. Ha nagy ritkán ránk vetült a nap őrjítő melege, megpihentünk a víztükrön. Magyarán alkalmazkodtunk. Bennem és csakis bennem fogant meg az ötlet, mi lenne, ha alakítanánk a sorsunk? Mondjuk ott? – mutattam egy vízzel telt gumikerékre, de nem elég erélyesen, mivel egy nőstényszúnyog elorozta érdemem, így az ötlet, hogy az abroncsban üssünk tanyát, az ő kobakjából pattant elő… Sértődöttségem akkor hagyott alább, és jött el egyben az én időm, amikor megláttam azt a szarkupacot: „A kurva anyádat, most akkor belehazudtál a képembe, te szégyentelen geci, te parázna nyamvadt féreg, te undorító gerinctelen métely!” – hallatszott a pocsolya felől, és mivel aznap se nem fújt a szél, se nem esett, és még csak nagy meleg se volt, felröppentem az abroncs mellett frissen serkent, simogató fűszálak közül, hogy megnézzem, ki kelt fel bal lábbal aznap reggel.
Szarovnyikok, hát persze, azok ilyen bőbeszédűek. Se alja, se teteje, üres szóbuborékfújók. A kedves, a szarovnyina kérte számon a szarovnyikot valamiért: „egy khaki színű luvnyával? Miért nem volt jó az a mokka vagy okker, de még az a nyomorult teveszőr-cinóber keverék is méltóságteljesebb helybenhagyás lett volna! De te a khakival mentél félre! Dögölj meg, ne is lássalak, remélem, agyontaposnak azok a mangalicák!” Cinóber? Mangalica? Micsoda allofón kollokációk kelepelnek annak a szarovnyinának a torkából? Mint a lövlegyek a békatapultból. Konnotációja nem ismer határt…
A szarovnyik nem hallgatott azonban a jó szóra, mert aztán meg kérlelve lett, marasztalva, megígérve fűt fát, majd többet hálnak, jobban odafigyel, bevesznek akárkit harmadiknak, negyediknek, ötödiknek, gangbang-bukkake? mi baj lehet!, a gondját viseli, szaróka és szaranyka lesznek, a kis szemük fénye szeme láttára megoldják a problémát, nem elmenekülnek előle, megígért hát mindent, csak hogy jobb belátásra bírja, de a szarovnyik felkapaszkodott a mangalica lábára. Arra a mangalicáéra, amire elmondása vagy inkább odavakkantása alapján mindig is várt, mert elviszi oda, ahol várja őt a… de pontosan nem derült ki micsoda, mert az eljövendő szaranyka most már ott tartott, hogy alkudozni kezdett, ha ma nem, hát holnap, vagy a héten kétszer, háromszor, de ha csak egyszer, akkor is, csak lássa, ne hagyja el, ezt már térden csúszva, szinte könyörögve nyüszítette, és mintha csak egy körforgás ért volna véget, kezdődött elölről, talpra pattant, és azzal a lendülettel, miközben a szarovnyik kapaszkodott felfele a sertés patáin, a combon, onnan át a lapockára, hogy felérjen a legoptimálisabban gasztronómiai vonalon, az az hátszínként funkcionáló testrészre, mely még csak hát, de rücskös, szőrös, abba jól belekapaszkodott, mialatt a háttérmuzsikát a szarovnyina bazdmegjei és kurvaanyái szolgáltatták, ő lenézett, és annyit mondott: „látod, folyton ezt csinálod, menj el terápiára!”, amire a szarovnyina lesajnálóan, kárörvendve feleselt: „Még hogy nektek mindig delet üt az óra! Inkább vagy te félhatos kis senki szarházi, komolyan vehetetlen faszfej, semmirekellő, takarodj, ne is lássalak!”, ám alig tűnt el szem elől a konda, már rimánkodott megint…
Valami azonban hátramaradt. Leröppentem, hogy jobban szemügyre vegyem és megállapítottam, hogy a disznaj vére volt. Kibuggyant egy erőszakosabb felkapaszkodásnál, talán a káromok vagy rimányok sürgette mozdulat nyomán. Egészen megigézett a vércsepp. Visszatükrözte képmásomat, látni engedte az ernyedt fullánkot, a fásult szembogarat, a reszketeg szárnyakat. De azon túl a pulzáló, lüktető plazmaburok alatt ott vibrált az a valami, aminek a látványa megbabonázott. Egy csepp élet, mely kikerülve a véráramból arra ítéltetett, hogy lassan kimúljon. Még meleg, még nedves, még él, de már csak túl. A disznaj szerves részeként öntudatlanságban keringett a megfelelő nyirokcsomók, belső szervek körül, talán benne is, a szívben biztos megfordult. Ekkor, mintha rám kacsintott volna, ereje belém költözött, tükörképemet lassan átformálta. Az ernyedt fullánk duzzadásnak indult, szembogaramból elhivatottság serkent, szárnyaim rezgő üzemmódba kapcsoltak…
Az a pillanat volt, amikor Herr König megszületett, de erre csak később ébredtem rá. Ott, akkor csak annyit tudtam, hogy megyek, és a broncsot branccsá teszem…
*fújdogál*
Az ukszugics feláll és elindul. Tudatában van a ciklusnak, annak, hogy ő a Láp, a Láp ő maga, s nem lápa kél hangulatának, hanem megalápozódik. Struktúrába rendeződik és funkcionál. Mosolyogva nézi, miképp szakad le a lába, ha úgy hozza a szerencse. Fáj, fáj, üvölt, de micsoda csoda adatott, mit megtapasztalhatott. Az ukszugics már megtapasztalta korábban úgyis, milyen, ha leszakad a lába és már nem jajveszékel, hanem csak nevet az ismétlésen, a ciklus kebelére szorítja, a Láp átöleli, ő pedig visszaöleli a Lápot. A lába meg hát, annak ugyan oda, de a lény, mely elragadta táplálékául, cuppogva bekebelezi, élvezi, átlényegíti, vagyis részesül a kegyben, a szerencsében, melyben azelőtt ő maga részesült, így megtanulhatta milyen, ha ad és megadatik. Most adott, a lábát adta, ezért kúszik, mászik tovább és közben kacag. Tenyere sajog, könyöke ég, torka kiszárad. Majd lecsukja szemét és lassan kimúl, de ugyanabban a pillanatban magára tekint le egy ágról, hintázva, fejjel lefelé, pajkosan, és már nem érti, mi volt azelőtt, nem tudja, hogy önmagára tekint, de nem is vágyik rá, helyette tovalibben, mert érdeklődését felkeltette valami másik inger, oda tart most, mert, bár nem tudja még, de titkon vágyik arra, újra ukszugiccsá legyen…
*beszív*
Az Insector
Lia Áram megállt egy kávéra, de csak, hogy elismerően csettintsen, ilyen rosszat még sosem ivott. Véletlenül leitta ballonkabátját, melyen a folt látszólag saját életre kelt. Ez felcsigázta a kedélyét és egyenes útra terelte gondolatait. A Peaky Grinders-szel kapcsolatban a legegyszerűbb, ha tiszteletét teszi a BoGarrison-ban, hátha épp ott tartózkodik a brancs. Megbízója nem fűzött egyebet az átadott dossziéhoz, csupán annyit: „rendkívül erős kávé kapható náluk. Már csak ezért is érdemes betérni.” No fene, hát akkor már csak ezért is izgalmas, hátha megfejelheti ezt a tapasztalást egy még fergetegesebb keserű élménnyel. Lia ugyanis hajlamos volt rá, hogy gondolatai elkanyarodjanak, mint a pillangók szálljanak virágról virágra, gondolatai pedig csapongtak, agya egyre járt, belső hangja nyugtalanná vált.
Csak egy fertelmes fekete tudta lecsillapítani. Ha azonban mellé rakott egy megoldandó ügyet, mint amilyen a Peaky Grinders-é, akkor nem egyszerűen mederbe terelődött személyisége, hanem világos cél bontakozott ki előtte. Insectorrá történő kényszeres válása is egy volt a megannyi életvitel közül, melyekbe belekóstolt. Szöcske-szakácsként csupa édeset habzsolt, pók-pékként sósat, HariBogárként pedig savanyút, de a keserű… attól mindig panaszra nyílt a csipája, csipkelődő attitűdje nem ismert határokat. Egészen addig feszegette a húrt – általában magával –, míg kenyértörésre nem vitte a dolgot, és ezek a dolgok áramvonalasan rajzolódtak ki, természetes folyamataként mindazoknak a fejleményeknek, melyek élete során megestek. Minden a keserűség felé terelte. Csak még egy korty ebből, még egy kis hörpintés abból, csupán a nyelve hegyén hadd üljön meg az a csepp, hadd forrázza, hadd szántsa végig az ízlelőgumókat, hadd nyugodjon meg az idegrendszer. A megnyugvást képsorozatok özöne kavarta fel, pontosabban a ballonkabáton esett folt kezdte a Peaky Grinders tagjait, élükön Herr Königet, na és az ő csínytevéseiket kirajzolni, melyekről megbízója és a feladat jutott eszébe…
*kifúj*
BoGarrison
Mondj igazat, betörik a fejed – áll a jelmondat a mohalepte tuskóban kialakított csehó ajtaja felett. És lám, ahogy belépett rajta egy mókuss, mely fajtára jellemző a hallgatag néma attitűd, megmakacsolta magát és kiáradt belőle a tudás: „az alkohol öl, pusztít, nyomorba dönt” – mely megállapítás történetesen igaz, de a BoGarisson-nek keresztelt kocsmába nem azért tértek be a megfáradt fáradhatatlanok, hogy okoskodásokat hallgassanak. Csak hallgatni akartak, ezért, miután betörték a koponyáját a mókussnak, meglékelték, egyként gyűltek köré a brancs tagjai, hogy kiszipolyozzák a megáradt tudás lédús szubsztanciáját…
Lia Áram belelapozott a dossziéba, miközben a kávéját szürcsölte. Egy bizonyos „Peaky Grinders”-ről kapott jelentést, mely egy BoGarisson nevű tuskó-csehóban székel. Milyen rossz ez a kávé, gondolta, amint végigfutott a jelentésen. Szúnyogok, szenvedélyes szipolyozók. Stikliket halmoznak stiklikre. Kisstílű bagázs. És milyen rossz ez a kávé. Úgy döntött, ellátogat a csehóba és megbizonyosodik róla, nincs mitől tartania megbízójának. Bizonyos gyümölcslégynek, aki fent székel a narancslombokban. Szúnyogok, legyek… Valami azt súgta Liának, állati jó buliban lesz része…
A vércseppnek köszönhetően másképp kezdtem tekinteni a Peaky Grinders-re. Már nem a balfasz brancs tagjaiként, hanem potens, minden lében kanál, elvetemült gézen-ginzeng-gúzoknak láttam magunkat, és én, mint a legokosabb, az értelmi szerző, a szellemi jogfolytonos mintha egyszerre el is távolodtam volna „felebarátaimtól”. Cserébe, mintha részeg lennék, ez volna a hatalmi mámor, ami fogva tart? Vagy csak a mókuss agyvelőleve teszi? Micsoda édes fogság ez, kérem szépen, mit adnak ehhez képest ők az alantas párbeszédeikkel, böfögéseikkel, hahotáikkal, nyerítéseikkel, csuklásaikkal… Undorító, elborzaszt micsoda alantas népség vagyunk mi, szúnyogok… de őket ez nem zavarja, épp ellenkezőleg, jó nekik úgy… hát nekem nem, én, ha a fene fenét eszik is, kicsavarom belőlük, ami ott rejlik, ha az csupán nyirokfolyadék vagy agyvelőlé, akkor annyit, de kerül, amibe kerül, a Peaky Grinders még sokra viszi…
Mondanom se kell, a vércsepp-momentumig egy hímszúnyog se kívánta a vért. Attól a naptól fogva azonban vérszemet kapva feljogosítva éreztem magam, hogy alakítsam sorsomat. Termetem és étvágyam garantálták előkelő helyemet az ugyan harcias, de kisméretű nőstény- és nagyobbra nőtt, de tunya hímtársaim között…
– Hányszor mondtam már, hogy gluténérzékeny ez a lárvasor, mihaszna Nematökére…
– Nematocera, ha kérhetném! Olyan megalázó, ahogy bánsz velem…
– Szokj hozzá, vagy dolgozz keményebben és akkor talán megenyhülök! Azok ott pedig vegánok. A gluténérzékenyeknek lisztkukacvért adj, a vegánoknak pedig csillámfaszlámásat…
– Megetetted a lárvákat? – kérdezte a nőstény szúnyog.
– Meg… Megcsíphetlek? – remegett a hím.
– Csípsz?
– Nagyon is!
– Ne áltasd magad, drágám, a hímszúnyogok nem is csípnek.
Az etetésben, egzecíroztatástól megfáradt hímszúnyogok narancskoktélt szürcsölgetve – Apóca pióca, a csapos szolgálja ki őket –, visszatérő témába bonyolódva, ami ugyanaz, mint mindig – arról beszélgetnek, élen Herr Königgel, a hangadóval, hogyan lehetne a nőstény szúnyogok hatalmát megtörni.
– Mert mi a valóság, brancstársaim? Hogy mindig farháton csippantanak minket a nőstények! Nincs olyan nap, hogy meg ne alázkodtatnának minket! Folyton csipkednek! Nem hagynak nyugtot! Pedig mi, hímszúnyogok arra teremtünk, hogy békében iszogassuk a bódító nedűt! Elég volt a méltatlanságból! Emeljük fel a szívókánkat és alakítsuk sorsunkat! De előbb igyunk… – ivott az egész brancs Herr König vezetésével, akinek garatmozdulatai mutatták az ütemet, nyelési sebessége adott példát a többi szúnyognak, akik figyelték, lesték, le ne maradjanak az ivás menetéről. – Ez a valóság – csapta le korsóját a szúnyogkirály –, és most képzeljünk el egy szebb jövőt, ahol mi csipkelődünk!
– Kedveskék! Ma este csípünk! Ünneplünk! Végre magunk vagyunk! Távol a nőstényektől! Eljött a mi időnk! A hímszúnyogok ideje! A Peaky fuckin’ Grinders ideje!
– Csípjünk! – kiáltotta Zümi.
Felemelték poharuk és becsíptek.
*horkant*
Peaky fuckin’ Grinders
– Kurva keményeknek kell lennünk, gyerekek!
– De miért?
– Hogy-hogy miért? Hisz láthatjátok az eredményét annak, hogy ki vagyunk szolgáltatva a nőstényeknek. Nem mozgunk, eltunyulunk, csak iszunk, de ennek vége! Mostantól kemények leszünk! Kurva kemények! – Az alábbi beszélgetés ugyanis: „Kurva anyját, faszom az egészbe – nincs is faszod –, menjenek a gecibe, kibaszottul tré a helyzet” fárasztotta, ezért elhatározta lelket önt a brancsba.
– Ilyen mellizmot szeretnék, én meg ilyen hasizmot, én meg ekkora muszklit – mutogatták a hímszúnyogok a legújabb magazinban levő hímtestkollekciót. – Ne adjunk a trendetlenségnek! Inkább építsünk ki egy birodalmat, ami vonzza majd a nőstény szemeket! Amitől behódolnak!
– Milyen birodalmat?
– Még nem tudom, csak úgy eszembe jutott, lehet, valami kisebbel kell kezdeni… Mondjuk, pár stiklivel…
A bizalmába kell férkőznöm Herr Könignek – lépett be Lia a BoGarrisonba. – Ott is van. Most megtudom a kis tervecskéjét és tudathatom a megbízómmal… és ihatok egy kávét. De most nem kérek majd bele cukrot – tervelte el mind a két dolgot…
– A cukor – kezdett bele Herr König a brancs tagoknak –, a cukor a lelke mindennek. Az erjed, a vércukor! Az a titok! Attól ugrik meg a magunkfajta ungabunga-intezitása…
Lia már közel járt, csak a megfelelő alkalomra várt, közben megfigyelései alapján levont néhány következtetést, melyek segítségével közbeléphet…
– Én nem szeretem a cukrot, fáj tőle a fogam…
– Téged ezért szeretünk, Zümi, mert komolytalanul komoly a mondandód! – és nevetett mind a brancs, zengett belé a BoGarrison. – Hiszen fog-alm-atlan vagy! – És egyként rezegtek…
– Ha már a cukornál tartunk – zuttyant Lia König ölébe pont akkor, amikor az hörpinteni készült, tehát igyekezett felvértezni magát a kiszámíthatatlansággal szemben, új erőre kapni és folytatni a mámorban tengést, amikor Lia úgy érezte, eljött a pillanat. Addig csak távolról figyelte őket, megmosolyogta mind Königet, mind Zümit, am bloc az egész bagázst. Ez volna a Peaky Grinders, akitől a munkaadóm fél? Ugyan mi félnivalója lehet? – intézte magához tudat alatt a kérdést, mire ott találta magát König vérnarancsáztatta rovartestén…
– Upsz, bocsánat – törölgette meg az ing finom szövetét Lia, melyen a foltokból megint kiolvasott valamit, közben Königre nézett, aki mondta volna, mondta, ha tudja mit, de az egyik pillanat még nem ért véget, a másik meg már rég elkezdődött, és Lia látta, König nem tudta, hova is legyen. – Sajnálom a közbelépést, de úgy elszédültem hirtelen, muszáj voltam trónra ülni – és finoman megmozgatta fenekét…
– Semmi gond, kedveském, igazán semmi. Zümi, hozz a hölgynek egy…
– KÁVÉT! … Kávét – kapott észbe Lia lehalkítva hangját –, cukor nélkül…
– Máris a szívembe lopta magát a kis hölgy! – szárnyalt el Zümi…
Lia végigtekintett a brancson, és már a nyelve hegyén volt a kacér gondolat, vajon miben mesterkedhetnek ezek az ártalmatlannak tűnő rossz fiúk, amikor gondolatait a másik szájából hallotta visszhangozni…
– A nevem Herr König, ők pedig a kis minden rosszra nyitott, semmi jót el nem rontó társaságom. Üdv a BoGarrisonban, kedves…
– Az én nevem Lia… És úgy érzem, valaminek a hatása alá kerültem, mialatt keresztülhaladtam… – König kihúzta magát, Lia pedig tudta, hogy célba talált… – Talán a bizonytalanságnak…
– Hát, annak biztos nem – érkezett meg Zümi a kávéval. – Herr König hírből sem ismeri azt a szót…
– Köszönöm… Hmmm, akkor talán épp az ellenkezőjét… Magabiztosságot egy bizonytalan világban… – és Herr König tekintete fellángolt. Lia aprókat kortyolt, de nem a kávé forrázta, hanem valami egészen más. A felismerés, mely a foltokból eredt, és amiket immár Herr König szeméből olvasott ki, melyeket ruhájáról hiába itatott fel, a veszély érzete, dacára kezdeti helyzeti előnyéből származó bizonyosságának, az mind jobban elenyészett a szemekből lövellő lángok fel-feltörő tüzében…
– Ha törik, ha szakad, ma csípünk, skacok!
– Nekem törik… – panaszkodott Zümi, kettétört nem-csípő-hanem-szívó szájszervét lapogatva.
– Rá se ránts, ide nézz – *reccs*, roppantotta vissza Herr König Zümi fullánkját. – Egy-kettőre begyógyul, próbáld újra!
A brancs éjt nappallá téve gyakorolt. Ennek eredményeként csípős kalandra kerekedtek, de Kisfa csupán annyiról tudott beszámolni, hogy a sorozatos próbálkozások következményeként beállt a csípője.
– Nehéz, kemény élet a miénk, nem adják ingyen a csípést, fel a fejjel – *reccs* roppantotta helyére Herr König Kisfa csípőjét. Próbálkozásaik folyományaképp szert tettek tapasztalásokra, melyet Nagyfa úgy írt le, hogy: „nem tudom, nem érzem ezt a dolgot, Herr König, szerintem ez az egész nem nekem való…” siránkozásául kiadós pofonban részesült. Amíg lengedező állkapcsát simogatta, Herr König szemrevételezte a zsákmányokat. „Szóval egy csúzlit, egy száraz faágat és egy zselatinos cukorkát harácsoltatok… bravó Peaky Grinders! Ez csupán a kezdet!” És Herr König titokban Liára gondolt, pontosabban annak súlyára, hogyan nehezedik a hirtelen-hulló-hölgyemény alkalomról-alkalomra egyre nehezebben mellkasára…
*átfordul*
Előmászott a barlangból, ahol azért bújt el, mert félt. A farkas megrázta magát és vonyított. Bátorság költözött belé. Belészagolt a levegőbe, ami egy tetem szagát sodorta felé. Követte a nyomát Kelkápusztán, míg meg nem találta azt a lódögöt, amibe kéjesen beleharapott. Pofájáról darázspetével elegy húslé csorgott alá. Darazsak zúgolódtak körülötte, mire jobbnak látta odébbállni. Éhsége nőttön-nőtt, csillapíthatatlannak tetszett. Egy folyó illata lopózott belé. Belépett a szomjúságoltó területre, tekintete megpihent egy fa girbegurba gyökérzetén, míg lefetyelt, ahol hemzsegett az élővilág. Benne is pezsgett a lét, áradt, míg fel nem fogta, nincs szükség tovább a flowra. Fogta magát Flórián, nem Flóra, a farkas, így visszacaplatott a barlangjába, hogy megpihenjen, de csak caplatott volna, mert az áram, a wolfram, megcsappant. Ram-ram-ram, kerregett a berregő, a kis szív, és az erdő mélyén, ameddig jutott lefeküdt. Mikor felébredt, végigtekintett magán. Szarovnyik volt, mellette ott hevert kihűlőfélben levő exoskeletonja, mely csupán egy vázlata volt kiteljesedő belső világának. Most már Lia volt. Lia Áram, egy fekete szarovnyik…
*mocorog*
Tutti Fruiti
A gondolataim lassúvá váltak, egészen úgy vánszorogtak, mint azok a csigák, ugszugicsok nemzetsége, vagy mi a szösz, tétova, kósza, lassú gondolatok ezek. Már-már hajlok rá az elfásulás közepette, hogy jelentőséget tulajdonítsak neki. De nem önáltatás ez? Az önáltatás olyasfajtája, amiből azonosságot nyerünk? Egészen meghitt, nyugtató érzés, táptalaja az ösztönző gondolatoknak, melyek egy jól időzített pillanatban kipattannak. Előugranak a semmiből, vagy nem is, inkább kiúsznak, mintha ott lebegtek volna mindig is, csak várták a megfelelő alkalmat. És ez az alkalom, érzem, egyre inkább közelebb ring, pillanatról pillanatra, s tétovaságuk hiúsága eleven ábránddá lesz. Mindvégig céljuk volt, közelebb akartak kerülni hozzám, de vagy, mert nem hagytam, vagy, mert nem tulajdonítottam jelentőséget nekik, láthatatlanok maradtak. Egészen mostanáig. Ennek a brancsnak, a Peaky Grindersnek nagyon fáj a foga a ti Narancs Ligetetekre, kedves gyümölcslégy úr – Tutti Fruiti, ha kérhetném – és hosszan kifújta a füstöt szivarjából. A füst felgomolyodott és beleveszett a plafon alján keringő füstfolyamba. – Igyon egy likőrt, carino, sokat segített, látom, ideges kissé, de nincs oka, calma… – szűrte fogai közt Tutti Fruiti, a gyümölcslégy, a megbízóm, akit mintha nem ért volna váratlanul a Peaky Grinders terve. – Az a Herr König csak egy nessuno, egy bohóc, aki gengszternek képzeli magát. De én, Tutti Fruiti tudom, hogy kell elbánni az ilyen alakokkal. Valamikor kedvesem – és itt egy képet mutatott egy halról – Copa Lip, aki egy lápi póc, szóval ő megtanított, hogyan keverjem a lápokat. – Milyen furán beszél, gondolta Lia, és milyen érdekes, hogy egykori kedvese neve a kávéivásra emlékeztet. – Megtanította, hogyan legyek légy. „Légy önmagad!” – trallalázta, aztán táncot lejtett, csapkodott a farkával jobbra-balra a kis akváriumában, és én nem tudtam betelni a látvánnyal. Ezért kérlek, carino, hívd el őt ide, hadd beszélgessek el ezzel a Herr Königgel. Csak egy dolgot kérek, ne fedd föl magad előtte.
Elnéztem a likőr irányába, melyre rámutatott, de megráztam a fejem, egy erős feketét kértem volna inkább, de addigra Tutti Fruiti már egy Nomasztival elköszönt, gégehangot hallatva kicsatlakozott közös frekvenciánkból…
*szuszog*
Vércse vércsepp…
lecsapni készülő…
fuldokló kékülő…
viszkető fullánk…
anatómiailag hibátlan szúrás a bőr alá…
pír minden gondot távol tartó…
elbír megannyit meg még annyit…
hordoz terheket cipel cipellője elnyűtt…
vágya gondtalanul érkezett megtörtént…
majd eltűnt…
*köhint*
Repülő olajfúrótornyok! – jutott eszébe rögtön a képtelen képzettársítás, ahogy kikémlelt egy frissen gőzölgő lepény mögül. A lepényt különben nemrég fújták meg, azért gőzölgött, Zümi miután megkóstolta, szar ízűnek minősítette és nem kért többet. Nem úgy Herr König, akinek csak úgy kattogtak az agykerekei, pedig agya se volt, szúnyog létére mégis akadt neki, mert olyanokon járta az esze, mint „erdei átmenőforgalom”, „vérnarancs-szipolyozás”, „kéjes-bajos biznicek”, egy szóval (na jó, többel) olyan üzleti dolgokról, melyek megfoganásához szüksége volt azokra az ingerekre, melyeket a…
– Hé, Kisfa, hogy hívják ezeket? – kérdezte König, mire Kisfa úgy válaszolt: Lápi pócok!
Lehallgattuk Tutti Fruitit, ahogy folyamatosan a Lápi pócokhoz intéz parancsokat, úgy mint: most azonnal, igen, igen, igen, még, állj, ne, na még egy kicsit, parancsolom, hogy most, igen, igen, igeeen, te vagy az én kis lápi pócom egy életen át, csak te vagy képes ilyen remekül kielégíteni a szolgálatoddal… – a parancsok egyértelműek, őket irányította odaföntről! – mutatott a lombkorona irányába Nagyfa, akinek egyébiránt volt egy testvére is, Kisfa, de csak miután megegyeztek abban, nem hívhatják egymást Kisfaszúnyognak, se Nagyfaszúnyognak… és akik közül a kisebbik lehallgatózott. Herr König lényegre törő, tömör viselkedése impontált nekik, akinek láthatatlan agytekervényeiben a következő terv fogant meg: ezeket a lápi pócokat meg kéne zabolázni. A lepénybe még egy utolsót beleharapott, ízlett neki, még egy harapás, meg még egy, bár szája sem volt, ahogy agya se, de akkor is nyalogatta utána a tíz ujját, ilyen finomat sosem evett még. Mikor befejezte, megilletődött azon, mennyire megütközve néz rá a brancs. Mert szeme az azért volt neki. A többiek pedig kiolvasták-kikanalazták tekintetéből a mámor-muzsika-maradékát…
*nyel*
Egy csepp vér, egy korty kávé… Kinek mi a heppje, nem igaz? Ott, akkor nem is gondoltam volna, micsoda mixtúra-túra kerekedik majd belőlünk. A tekintetében ismét megláttam önmagam. Az a végtelenül szerencsétlen, nyolcbalkezes kis véglényt, aki voltam, de már nem gyengeségként. Nem akart kiszökni belőlem, nem akart kimúlni, nem… épp ellenkezőleg.
Volt valami Lia tekintetében, ahogy a kávéját szürcsölgette, na és az ölemet nyomta, a nyelés, a torka mozgása az én nyelésemmel, az én garatommal együtt pulzált. Hagytam, hadd múljon ki a pillanat, mint ahogy a vércseppből párolgott el az élet, hagytam, hadd költözzön belém, hadd tegyem magamévá, mint Lia a kávét. Hadd bucskázzak a gyomrába, rajta keresztül-kasul, de el nem távozva, nem… Ott akkor azt éreztem, ő az enyém, én pedig végérvényesen az övé… olyan ez, mint egy találkozás egy régi szer-elemmel…
*felkel*
Arra vágyom, hogy újra hím legyek, mert most nőstény vagyok, de már emlékszem, és többé nem vágyom erre az állapotra. Azelőtt farkas voltam, Flórián vagy Flóra, de akkor is farkas… Bonyolult, de érzem, az én állapotom a változás. Bezárva érzem magam, elszakítva magamtól, megüdvözülést csupán ismételt „kelkápusztai-farkassá” tételem hozhatna. Vagy valami egyéb agresszív identitás. Mert mindent bánok, amit megcselekedtem, de elfogadom, hisz muszáj volt. Megfogant, kikelt, élt, kimúlt. S míg élt, úgy érzem, megannyi fájdalmat okozott, de emellett csodát is, megfontolás kérdése csupán, a konkrétum azonban, amit levontam, azt diktálja, múljon el ismét, s foganjon megint. A szeméből kiolvastam, ő megadhatja nekem…
*visszaalszik*
A kakitalizmus egy olyan rendszer, ahol se jobbra, se balra nem kell nézni. Hátra se, mert terelnek. Mindig csak előre, amerre a fosásirány. A szarovnyikok lesznek a valuta. Csak be kell pörgetni őket egy kis farhátcsípéssel. Úgy fossák a szót, úgy nyomják a hantát, hogy az lenyom minden bandát…
*pislant*
Lia és König sokat találkoztak a BoGarrison-ben. Légyottjaik a látszólag sikertelen, ám állhatatos akciósorozataik kitárgyalása körül forogtak. Lia gyűjtötte az információt, mindent át fog adni Tutti Fruitinak, amint elégséges mennyiség halmozódik fel. Ugyanakkor belátta, Herr König életstílusa, a rajtaütések, csetepaték, felszakadó sebek, lengedező szipolykák – így nevezte a Peaky Grinders-tagok fullánkjait, Herr Königét szeretetteljesen simogatva, míg beszélgettek – vérgőzös történeteit, és velük együtt Herr König kitartó lelkesedését, hogy egyszer csak beindul a banzáj, és akkor lesz ne mulass, egy szóval Herr König hozzáállását rendkívül imponálónak találta. Épp ezért lelkiismeretfurdaláson kapta magát úton útfélen, ahogy kávéját kavargatta, szürcsölgette, nyelegette. A keserű lé torkon marta, de talán mégse az, hanem az árulás, mely egyre inkább körvonalazódni látszott, hisz végső soron felségárulást követ el, amennyiben Herr Königre szúnyogkirályként tekint. És egyre inkább szerette így látni a hímszúnyogot, akinek étvágya egyre gyarapodott, más víziója sem volt, mint letörni a nőstény szúnyogok hatalmát, helyükre kerülni, és mindennek a tetejébe átvenni az irányítást Narancs Liget fölött.
Egyelőre azonban Lia finom simogatása volt az egyetlen tempó, amiben Herr König pillanatnyilag részesült, azt se ő diktálta, csak végre nem elszenvedte már, hanem jóleső érzéssel nyugtázta. Ez is valami, mi több, sokkalta több annál, mint amiben a nőstények felől valaha is részesült. Vérnarancs koktéljával koccintott, Lia kávéja kilöttyent, egyenesen az egyre rokonszenvesebb hölgyemény karjára, amit aprólékos mozdulatokkal szippantgatott fel szívókájával.
– Ejnye, Herr König – replikált Lia –, hogy képzeli… – incselkedett.
Herr König pedig duzzadó büszkeséggel nyugtázta a Lia szemeiből dülledő-düledező dekoltázsiót…
*fújdogál*
A zene az ezerkülöncszázas éveket idézte, azoknak is az elejét. „Mindenkinek van egy drive-ja – az enyém te lettél”. A hét, meg a nyolcát. Egy-kettőre párba rendeződtek. Bal-jobb-bal, lendült a csípő, villant a boka. Annak a különösen csiklandó érzésnek ez lehetett az oka. Érintés, borzongás, villanás és a mindentudás nedves forrása, az ajkak, melyek először szemérmes-, később kéjes nevetésre nyílva ösztökélik fültanújukat, ne elcsigázza, hanem fel, ami kicsinálja, na meg fel, legyen bármily érdeklődő, ütődött, kapatott, érdeke abban álljék tőle várjék utódot. Lápi nyelven így örökíthető át a Csezd+ azt…
*beszív*
Az ukszugics első gondolata – hogy „én” – után rögvest a következő, hogy „elfogadom”, ezáltal az ukszugics belekezd következő ciklusába, felhúzza azt a maszkot, melyet a Láp rendelt ugyan neki, de ő saját érdemeként viseli. A maszkból következnek gondolatok, érzések, állapotok, melyeket sorban elfogad, elvet. Azért, mert titkon érzi, a maszk mögött a létezés elviselhetetlenül könnyű. Nehezebb és nehezebb gondolatokat, érzéseket, állapotokat még nehezebb cselekvések követnek, egy ponton pedig, ahol a maszk elnyű, viseltté válik, túlhordottá, lehull, minekután az ukszugics feleszmél…
*kifúj*
Lia, mióta kezébe vette Szikuk Szugics Az ukszugics-próféciáját töménytelen terméketlen életutat bejárt. Küzdve küzdött, hogy levetkezze az előzőt és alakját a következő „maszkhoz” igazítsa. Így fogalmaz ugyanis a prófécia: „Mindannyian viselünk maszkot. Muszáj. Mögüle az ego kikandikál, nélküle tombol, elenyész. Védelmez és felvértez a maszk, barátja, az ego vígan mosolyog megett. De csak ideig-óráig, mert felismeri a Lápot, hogy ő rá pályáz, és maszkot cserél.” Lia úgy cserélgette ezeket a maszkokat, mint más az alsóneműjét. Újra azonban sosem vehette fel ugyanazt – bár ezt ő nem tudhatta. Friss, lélegző, új maszkjában mindig áramlott, átlibbent egyik pontról a másikra, ahol aztán elfáradt, végül lecserélte. De most, Herr Königgel történt egyesülése nyomán végleg megértette, hogy amit érez, az a Láp, és megértette a prófécia utolsó sorát…
*horkant*
– Te is érzed?
– Mit?
– Ezt.
– Mit ezt?
– Ezt az érzést.
– Valamit igen.
– Bizsereg?
– Nem mondanám…
– Akkor?
– Inkább rezeg.
– Mi rezeg?
– Minden.
– Visszakérdeznél, hogy nekem is?
– Miért?
– Úgy illik.
– Ahhh, jó… Neked is?
– Mi?
– Mit mi?
– Neked is rezeg?
– Inkább bizsereg…
– Mid?
– Mindenem.
– Különben hol vagyunk? Minden olyan sötét.
– Talán a fejünkben.
– Érdekes, ilyen előtte sose volt.
– Sötét?
– Fekete.
– Értem.
– Ja, bocs, elmagyarázom, szóval én így szenvedélyesen vonzódom a sötét, fekete dolgokhoz. – Mint a kávé?
– Például.
– Azért, mert keserű?
– Például.
– Be kell vallanom valamit… Én is…
– Te is mi?
– Én is vonzódom szenvedélyesen a sötéthez, mert felvillanyoz. Megszédít.
– Milyen érdekes, akkor gyakorlatilag mi egy tőről fakadunk…
– Mondhatni.
– Milyen izgalmas…
Tudtam, hogy meg kell látogatnom a BoGarrisont, meg le kell kapcsolnom titeket, de nem… – nem gondoltad volna, hogy itt lyukadunk ki ebben a sötétségben… – ahol nincs semmi, csak ez a rezgés… a kettőnk rezgése… ahol… eggyé válunk… Azelőtt farkas voltam… Én most is az vagyok… Nem úgy… Tudom, csak vicceltem… Ne rontsd el a pillanatot… Bocsánat… Láttam a foltokban, a szemedben korábbi önmagam… A farkast? … A farkast… Meg tudnád nekem adni megint? … Megpróbálhatjuk… Megpróbáljuk?... Próbáljuk meg… De hogy? Nem értem, de érzem… Én pedig nem érzem, de értem… Lehet, el kéne engedni… De nem… Innen már nem lehet… Innen már csak úgy megtörténik… Huhh… Most, hogy megtörtént, megnyugodtam… Én is… Valamit be kell vallanom… Nekem is…
– Azt hiszem, végig erre volt szükségem. Az ösztönöm megzabolázására…
– Nekem pedig arra, hogy a tudatom lenyugodjon és spontán legyek…
– Csípem a feneked… Megcsíphetem… megint?...
– Tetszik, mi?... Persze, mi baj lehet…
*átfordul*
Tutti Fruiti annak idején egy vízipókbiciklin pihenve merengett el Narancsliget koncepcióján. Látta a rengeteg lézengő marhaböglyöt, nem vezérelte őket semmi konkrétum, csupán fizikai szükségleteik kielégítése. De ő látta, látta, mire lennének képesek összehangolva. A Zümmögő Birodalom kis taván, a vízipókbiciklin elmerengett, vajon hogyan lehetne képes rá, hogy érdekeltté tegye őket. Mit kívánhat egy marhabögöly? Mivel lehetne fokozni (l)étvágyát? Mivel nagyon szerette a narancslevet, gyümölcslégy lévén, és felvázolta a böglyöknek a nagyszabású tervet, azok mohón belelovallták magukat, funkcionalitásuk kimerült tehát a narancshegyek felhalmozásában, és a Narancs Don elmosolyodott, hisz csupa-csupa jót cselekedett, minek nyomán orange-organizmusa szárba szökkenve lendületesen működött – ezen merengett épp Tutti Fruiti narancspépből emelt trónján odafönt Narancs Ligetben, amikor vendégei megérkeztek…
– Lia, édes Lia – köszöntötte insectorát, akire rálelt amellett a farkastetem mellett annak idején és új értelmet adott létezésének azzal, hogy beleültette a bogarat a fülébe. – Itt a finom kávé két cukorral, amit annyira szeretsz…
– Nem, köszönöm! Már cukor nélkül iszom, de úgy se kell… És a nevem többé nem Lia Áram, hanem Malária…
– Hogy-hogy? Mi történt, carino?
– Sok minden, de meséljen helyettem az, akit bohócszúnyognak tekintettél, és aki új értelmet adott létezésemnek…
Herr König belépett a narancsterembe kimérten, mint egy király, szétnézett és megállapította, azoknak a halat ábrázoló képeknek mennie kell. Az italkészlet maradhat, a trón is megteszi, de annak, aki rajta ül, deve andare…
Impudenza… Őrség, kiáltotta Tutti Fruiti, de hiába, Herr König csak legyintett, mondván, a marhabögölyök átálltak, már a brancs részét képezik, jobb ajánlatot tett ugyanis nekik… Ezután vért fognak szipolyozni, persze a narancslé kitermelése mellett, új megnevezésük pedig Lápi Vérszopóc… Majd körültekintett, tekintete megállapodott egy sarkon, ahol a tekintélye előtt behódoló nőstényszúnyogok háremét fogja kialakítani…
Furkász Filiász Historica Lápszikonjába később úgy vonult be a trio, mint Lia Áram/Malária, a Békás Harcos Rend megalapítója (jeligéje: Háború), Tutti Fruiti a.k.a. Don Go, akinek mennie kellett (jeligéje: Merda), és Herr König, a vérszemet kapott szúnyogkirály (jeligéje: *Hikk*), és akadt még egy érdekes bejegyzés, bizonyos Maláj/MALájg, aki tudat alatt szembeszállt a kakitalizmussal, pallosát az utókor úgy nevezte el: freudalizmus…
*mocorog*
Mindaddig, amíg létezik önérzet, bántani fogjuk egymást. Akaratlanul is, de fogjuk. A sérelem abban áll, hogy felhasít bennünket a szenvedély. Fellángol, elemészt, elenyész, az űr pedig, ami utána marad, sérelemként jelentkezik majd. Azért, hogy magunkat óvjuk tőle, a másikra vetítjük. És csak később jövünk rá, mily’ csoda is volt az egész hóbelevanc. Ám akkor már késő. Vagy sosincs késő? És vajon mihez van vagy nincs késő? Szédítő gondolatok ezek, messzemenőek, összetettek, épp ezért kihívóak. No, nem a hóra, de kihívás, amolyan próbatétel. Az „én” végsősoron próbatétel, az élet pedig, a Láp nem más, mint az „ének éneke”. Visszhangok és szlalom-szólamok tirádája. Ennyi az egész. Ilyen egyszerű, de élni benne már sűrű, átláthatatlan, fojtogató. Csak pislants, és menj tovább, hátra se nézz! Úgyis szembejön a következő kanyarban ugyanaz, csak teljesen más.
*szuszog*
Csípett volna, ha tud, vágyott rá, akarta…
Szándékát tudat alatt maszkokkal takarta…
Kiszemelt prédája ösztönös jelekkel…
Tupírral, fortéllyal, kicsípve terelte…
Vágyaktól háborgó, csipkelődő lélek…
repulzív gondolatok, visszatetsző ének…
Lecsípett morzsákat majszolva fortyogó…
Félálomban éldegél, becsípve hortyogó…
Elszántsággal eltelő, impulzív életek…
Ha eljő’ a pillanat, kapjatok vérszemet…
*köhint, nyel, felkel*
Barnabás hirtelen tért magához, mintha fenéken csípték volna, mellkasáról leesett a Vízi Hídőr című újság, ami egy farhátcsípést boncolgató anyagnál kinyílt. Kiment Malájhoz a nappaliba.
– Te, hallod, olyan álmom volt… Beszarsz!
Maláj kitörölte az álmot a szeméből, és megkérdezte:
– Na, milyen?
– Tudod, nem tudtam aludni, mint ahogy korábban már említettem, és kerestem valami nagyon unalmasat, hát megtaláltam azt a részt, ahol Maláriáról, meg a Békáról, meg magáról a szarovnyikok háborújáról ír ez a Firkász.
– Furkász, ha kérhetem – szólt közbe Maláj.
– Jó, akkor az… fú te, érteni alig értettem belőle valamit, mégis, mintha a bőröm alá mászott volna, betüremkedett, először kellemetlen volt, de aztán belealudtam, mert hogy unalmas is, de tudod, Maláj, ez a legfurcsább, egészen szépet álmodtam. Először nyugtalan volt, de végül lecsengett. Szép volt – mondta elmerengve Barnabás.
– Na, ennek örülök… én is álmodtam, de én sem emlékszem, de összességében szép volt. Ami az estét illeti… megjött a kedvem bulizni! Nyomjuk!
– Ez a beszéd, te félnótás hatökör! Hát csak mondanom kellett, látod?
– Persze, persze… – legyintett Maláj. – De azért adjunk egy pofont a kulturhának is! Nézd – mutatott Maláj egy másik Vízi Hídőrt –, itt azt írják, hogy nemsokára pillangó fog elszállni a Pocsolya felett. Ilyen mindenki életében csak egyszer adatik, hogy lássa. Megnézzük?
– De meg ám! – kacsintott Barnabás Malájra.
Összemosolyogtak, majd felnevettek.
Szent lett a béke.
…
*EGY FARHÁTCSÍPÉS ANATÓMIÁJA, AVAGY ÉLJEN A FREUDALIZMUS*
Írta: Furkász Filiász, a Vízi Hídőr felelős szerkesztője
Ahogy arra Szikuk Szugics rámutat az Ukszugics-próféciában, mely anyagot, ahogy azt már kifejtettem, semmiképp sem tartok jövendőmondásnak, inkább amolyan érdekes irodalmi kísérletnek, mely azzal a komplex tematikával dolgozik, hogy a Lápot entitásként ábrázolja, amolyan istenségként, melyből minden következik, a mindenben pedig ott rejlik a semmi. Élet és halál ciklikus váltakozását, újjászületést, kiteljesedést, elmúlást kíván fogalmi keretek közé szorítani, leírva ezzel egy ontológiai folyamatot, ahol az „én” nem több mint maszk mögött megbújó kis lélek. De hogyan is tekinthetnék magamra másként, mint Furkász Filiász, ha egyszer így jöttem világra? Nem igaz, kedves olvasóm?
Komolyan csupán csak kísérletként vehető, szórakoztató, de egyben megmosolyogtató játéknak, amit egyes eltévelyedett lelkek akár mellre is szívhatnak, amiből óriási hajcihő kerekedhet. Ebben rejlik a veszély, de megfelelő intellektuális felvértezettséggel igenis próbára tehető a „szent” szöveg, melyben alámerülhet, elveszhet, kalandozhat bárki, akit csak vonz az őrjítő mély. Mert ahhoz, hogy igazán magasra jusson a lápolgár, ahhoz először jó mélyre kell merülni. A meder feneketlennek tűnhet olyasvalaki számára, aki elkészül lelki erejével a folyamatos árral szemben való úszással. A sodrásnak idővel engedni kell, vigyen, amerre jónak látja, cserébe fogalmiságon túli beavatásra tehetünk szert. A kísérlet pedig azért figyelemre méltó, mert az egyesek által „onnan túlról”-nak nevezett egzisztencializmuson túlról bekebelezett információ okozhat mellékhatásokat. Például tudathasadást vagy depressziót, de mellette eufórikus, katartikus élménnyel is gazdagodhat a kíváncsi elme.
A történetek színvonala hol meghaladja szellemi kapacitásunkat, hol telibe találja, hol viszont alulról súrolja. Van, aki készakarva veti bele magát, ez a szerencsésebb eset, amit jómagam is elmondhatok, és van, aki akaratán kívül belesodródik. Az ilyen szerencsétlen flótás pszichéje védtelenül áll a fogalmiság világának peremén, és félő, megsínyli az annak történő kitettséget. Mint ahogy történt ez a próféciától megittasult Herr König, Malária vagy Tutti Fruiti esetében. De áldozatául estek marhaböglyök, fakiricek, sőt szarovnyikok is.
Az a bizonyos farhátcsípés ugyanis, mellyel útjára indult a kakitalizmus a Láp széltében-hosszában, mely egy olyan rendszer, ahol se jobbra, se balra, se hátra nem kell nézni, csak mindig fosásiránynak előre, sajnos determinálta résztvevőit, jelen esetben áldozatait életútjukra. Predesztinációról szó sincs, mert nem eleve elrendeltetett, se nem örök időtől fogant, vagy akár megmásíthatatlan, mert igenis a kakitalizmus megmásítható, csupán csak föl kell tudni fogni ésszel, mi az a folyton ténykedő, néha bizsergető, megindító, de az idő előrehaladtával egyre inkább terhes, kínossá váló érzés, amit okoz: hamis vágyakat, illúziót, derealizációt.
Maga a Láp pofonegyszerű. Hisz ezt kutatom, családfámból eredően arra születtem, hogy komplex rendszereket vizsgálva megértsem mindazt, melyet legtöbben csupán érzések szintjén fognak fel. Ám ezek az érzések, vágyak, illúziók képesek olyan programokat futtatni az egyénben, olyan automatizált életutakat generálni, ahol az egyén egyénisége, ezáltal létrejöttének puszta, egyszerű oka megsemmisül; nevezetesen, hogy boldog lehessen. Semmi sem szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy a boldogságnak utat engedjünk magunkhoz. Mégis, néha úgy tűnik, semmi sem elég. De az elég, az elégség, az állj, a ne tovább, a most jó igen ingatag szókészítmények azoknak, akiket az érzéscunami, a nagyravágyás, becsvágy, a hiányérzettel szemben való tenni akarás hirtelen fűt fel. A kakitalizmus lényege azonban, és a farhátcsípést itt a legkönnyebb tetten érni, hogy egyének egymásra ne testvérként tekintsenek vagy barátra, hanem valahogy máshogy. Boldogságot pedig ne odabentről fakadva várjanak, hanem arra, hogy külső periméterek határozzák meg.
Határokra szükség van, meg kell húzni őket, különben a határtalanság húz meg minket, mi húzzuk a rövidebbet, már úgy értem, az egyén, aki kapaszkodó híján csak sodródni fog fogalmiság és egzisztencializmus háborgó óceánján mindaddig, míg a habok le nem nyugszanak és az egyén partot nem ér. Ott azonban kezdődik elölről, mert ha vihar kerekedik, villámok lövellnek, vagy nemes egyszerűséggel beszakad alattunk a talaj és elnyel, akkor ott vagyunk megint, ahonnan kiindultunk. A kakitalizmus rendszere pedig pont az ezeknek az elemeknek való kitettségtől való félelmekkel operál. És közben satuba szorítja az egyént a másik oldalról, a vágyak bimbózó délibábjaival, fizetségül azonban nem hagy mást, csupán porhüvelyt, mit közömbösen hajít el.
E rövid eszmefuttatás álljon itt mindazok emlékére, akiket elragadott Herr König és az ő kakitalizmusa vagy azért, mert porhüvellyé nemesült vagy pedig, mert a fogalmiság háborgó óceánján vesztegel lélekvesztőjén arra várva, hogy egy segítő kéz belekapaszkodjon. Freudalizmus formájában méghozzá.
Nem mehetek el amellett szó nélkül, hogy a Vízi Hídőr utolsó számát fogja kezében az olvasó – legalábbis egy időre. Vakációra megyek, ha úgy tetszik, alkotói szünetre, meghívást kaptam ugyanis a kies, messzi, ám épp ezért gyönyörűen titokzatos Rőtugar vidékére, ahol Gané Sah-ot ünnepélyes keretek között örök nyugalomra helyezik szarkofágjában. Mondanom se kell, a magamfajtának üdítő egy ilyen utazás, ahogy figyelmük is, ezért szeretném megköszönni eddigi türelmüket, értő-érző olvasásukat.
Amíg a Láp áll
Maradok megtisztult hívük
Őszinte szaretettel
F. F.
