Az utolsó cigaretta
Ray ott ült már délután négy órakor a tévé előtt, és várta az esti műsort, amit akkor sem hagyott volna ki, ha a világvége fenyegetne és egy tornádó közeledne a térséghez. Ez a műsor nem volt más, mint a Benny Hill Show, ami mindig jó kedvre derítette. Ugyanis ez volt az egyetlen, ami mosolyt csalt az arcára. Főleg azóta, hogy megtudta, hogy beteg. Pár hónappal ezelőtt megállapították nála a tüdőrák egy igen agresszív fajtáját. Felesége, Milly mindig figyelmeztette és regulázta, hogy ne gyújtson rá annyiszor, mert csak elősegíti azt, amit mindenki tudott, hogy elkerülhetetlen. Ilyen Ray, azt mondta neki.
– Minek vigyázzak magamra, amikor úgy is elpatkolok?
– Ne mondj ilyet, kérlek, ezzel csak bántasz engem is, és magadnak is ártasz.
– Most mondd meg nekem, drága Milly, mi nagyobb ártalom nekem már a halálnál? Előbb utóbb sajnos úgy is feldobom a talpam, és saját magamnak meg nem fogok hazudni. Azzal, hogy azt mondogatom magamnak, hogy úgy is meggyógyulok, miközben tudom, hogy nem így lesz. Amíg élek, addig élvezem a hátralévő időmet, és amit még veled megadott az öreg ott fent a mennyben. Ha jó repülőjegyet kapok, akkor a Mennyországban landolok. – S hallatott egy krákogásszerű nevetést, aminek a végén vér buggyant ki a szája szélén. Ahogy letörölte, azt mondta. – A rohadt életbe, egyre közelebb van.
Milly, ahogy hallgatta Ray-t, olyan volt neki, mint ha a múlt visszajárna, és élő, mozgóképes multiplexen kellene újra végignéznie azt, amit már egyszer gyermekkorában átélt. Ugyanis Millynek az apja, amikor ő kilenc éves volt, tüdőrák következtében hunyt el, amit ő testközelből érzékelt, mert gyermek létére ő volt az, aki utoljára foghatta a kezét, amíg volt benne élet. Ezért fájt neki annyira látni és tudni, ahogy Ray szenved. Egyszerűen annak is tudott örülni, ha a férjét látta és hallotta mosolyogni, ahogy csendben nézte a tévét, és csak a nevetése hallatszott a szobában. Ilyenkor a szíve megtelt melegséggel, és kérte Istent, hogy még sokáig hallhassa ezt a számára imádott hangot.
Ray láncdohányos volt, és egyik cigaretta követte a másikat. Jószerével negyedóránként mindig füstfelhő gomolygott a szobában. Ray tudta, hogy a felesége nagyon szereti, de azt viszont nem, hogy annyit cigarettázik, de egyszerűen a sok évtizednyi dohányzás megtette hatását. Nem tudott lemondani a nikotinról. Most, hogy meg már tudta, hogy beteg, érzékei szerint annál többet gyújtott rá, pedig a mennyiség maradt ugyanannyi, amennyi eddig volt, csak az elméje játszott vele, és ő érzékelte többnek a napi adagot. Ray szerette az életet, és amikor ereje tejében volt, Milly-t mindig meglepte valami aprósággal, aminek tudta, hogy a nő örülni fog. Ő volt élete szerelme, és amellett, hogy a cigaretta nagyon sok pénzt elvitt a kasszából, mindig mindent megtett, hogy örömet szerezzen az asszonynak. Milly ezt tudta, és ezért nagyon becsülte is Ray-t . Nagyjából ez volt az az ok, amiért nem szólt neki a rengeteg dohányzás miatt. Most Milly ott állt a szobaajtóban, és csak csendesen figyelte a férjét, aki a szobában ült a fotelben. Arra gondolt, mintha nem is az a Ray lenne, akit anno megismert. Pedig ugyanaz volt. Az életerős férfiből mára már a betegség által megtört testet elviselő, lassan elfogyó, csontsovány egyén lett.
– Milly, kérlek, gyere ide. Tudom, hogy ott vagy a szobaajtóban.
Az asszony szemeiben könny csillant, ahogy meghallotta férje megtört hangját. Nem szólt semmit, csak odament férje mellé, és leült a fotel karfájára.
– Itt vagyok. – S lágyan, szeretetteljesen megfogta férje csontsovány kezét, amivel nemrég a cigit fogta.
– Ne haragudj azért, amiket az előbb mondtam, nem akartalak vele bántani, csak ez a tudat már teljesen kikészít. Nem akartam neked fájdalmat okozni. – S lágyan megsimogatta Milly kezét, hogy érezze, hogy bár a teste megtört, de a szerelme mit sem változott iránta. Az asszony elérzékenyülve hallgatta, amiket férje mond, és a végén annyit mondott.
– Nagyon szeretlek.
A valóság néha megtöri az életet, és ilyenkor a test megszűnik létezni. Ezt mindketten tudták, hogy ez elkerülhetetlen, de próbálták elodázni, és minél később megtapasztalni még akkor is, ha tudták, hogy ez nem rajtuk múlik. Ray megint köhögött, és ahogy a hörgői dolgoztak és erőlködtek, a teste megfeszült.
– Nem tudom, meddig bírom, de azt igen, hogy amíg élek, szeretni foglak, drága Millym.
– Együtt mindent legyőzünk – mondta neki az asszony, ezzel is lelket önteni belé. – Nagyon erős vagy, és büszke vagyok rád, amiért ilyen hősiesen viseled ezt az egész helyzetet.
– Dehogy vagyok én hős, csak egy megroppant ember, akit felemészt az élet.
– De igen is, az vagy. Az én hősöm.
– Ha te mondod, drága Milly. Biztos így van. – S halkan, szeretetteljesen odasúgott egy szeretlek szócskát a feleségének. Majd megint rágyújtott egy cigarettára.
– Tudom, és köszönöm.
– Inkább én köszönöm neked, Életem, hogy minden rigolyámat elviseltél mindig és kitartottál mellettem szeretetben és megbecsülésben. Tudod ez, ami bennem dolgozik, ez a valami, ami rombol, ezzel szemben a te szerelmed ad erőt és jelenléted, hogy ne adjam fel, és bízzak az orvosi csodában. Bár a csoda már rajtam nem segít, de egy csoda nekem megadatott, az pedig Te vagy. Te vagy az én csodám, amiért hálás vagyok az Istennek.
– Ne mondj ilyeneket, mert még elsírom magam – mondta Milly.
– De ha egyszer ez az igazság. S az igazságot nem lehet eltagadni. Te vagy az én éltető erőm, a mindenem ebben az életben.
– Jaj, Ray, nekem soha senki nem mondott ilyeneket az életben, de még te magad sem sűrűn.
– Ez igaz, drága Millym, de a szerelmet nem mindig meri vállalni az ember, még akkor sem, amikor már együtt él az illetővel. S én úgy gondolom, hogy bár lehet, kevésszer mondtam, mit is jelentesz nekem, valahogy mindig is a tudtodra hoztam, amit érzek irántad, még ha nem is szavakkal.
– Igen, ez így van – válaszolta Milly.
– Emlékszel az ötvenedik születésnapodra, amikor reggel elmentem dolgozni, és ötvenegy szál rózsával állítottam be este, amikor hazaértem?
– Igen, emlékszem. Te még arra is figyeltél, hogy ne párosan hozd a virágot, mert az illetlenség. S elmosolyodtak.
– Igen, valóban így volt – válaszolta Ray.
– De most már gyere, eleget ültél ma már a fotelben. Rád fér a pihenés.
Ahogy megfogta csontos, vékony kezét, belehasított a fájdalom, és azt nem akarta, ami elkerülhetetlen volt. Fájt neki így látni a szerelmét. Felértek az emeleti szobába, és Ray azon nyomban elaludt, de Milly-nek nem jött álom a szemére, így inkább olvasott egy jó kalandregényt, ami Jack London Kalózhajó című kötete volt. S közben a sorok között, míg pihentette a szemét, rá-rápillantott mélyen és fáradtan alvó párjára.
– Szeretlek, Ray.
Tudta, hogy a férfi nem hallja, de még is belesuttogta a szoba csendjébe, és tovább olvasott, miközben férje álmát őrizte. Reggel, amikor Ray felkelt, ismét az első, amihez nyúlt, a cigaretta volt, de érezte, hogy nem esett neki jól. Próbált Milly-nek szólni, de erőtlen próbálkozásai a köhögéstől kudarcba fulladtak. Milly hallotta férje krákogásszerű köhögését, de sajnos már hozzászokott ezekhez a hangokhoz, és azt hitte, hogy csak a szokásos reggeli adag slejm távozik Ray-ből, ami az évek alatt lerakodott a sok ciginek köszönhetően. De ez most más volt. Ray még kiment a fürdőszobába és összeesett, mert a köhögés olyan vérmennyiséget szabadított fel benne, ami a száján keresztül távozott, hogy a tüdőrák elvégezte dolgát és vértócsában fekve lelte halálát.
Milly többször szólongatta férjét, és amikor ő nem válaszolt, akkor indult fel a lépcsőn, hogy megnézze. Közben azt mondogatta, Ray ne ijessz rám, kérlek, mondj valamit. De Ray akkor már nem szólalt meg. Amikor benyitott a fürdőszobába, a férfi ott hevert a járólapon, a fürdőkád mellett, és véres szája össze volt zárva, mintha M betűt akart volna vele még utoljára formálni, hogy őt hívja. Milly ezután kihívta a mentőket, akik csak a halál beálltát tudták megmondani és kihívni a hullaszállítót. Milly összetörve vonult be a szobájukba, ahonnan reggel még úgy jött ki, hogy Ray még ott feküdt az ágyon, és most meg már pedig halott. Nem akarta elhinni. Könnyekben tört ki, és ahogy ott volt a szobában, az ágy mellett megtalálta az utolsó cigaretta maradékát, amit vélhetően Ray utoljára fogott.
Írta: Németh Balázs
Sümeg, 2026.
