Jövendölés
Halkan és tompán koppan az út porában a vándorbot. A vándor lassan rója útját, sietség nélkül. Foszladozó, kopottas csuháját lebegteti az út porát magával hurcoló szellő. Látja, hallja és érzi, már nagyon várják őt. Mégsem tesznek érte semmit sem, hogy fogadására felkészüljenek. Ha a család vendéget vár, akkor készülnek mindannyian a maguk mértéke szerint. Ám de a vándor nem fog eljönni, mert már úton van! Már köztünk jár! Nem tudni, hol fog felbukkanni és kivel beszél, akár csak egy szót is, és annak lelke örvendezni fog. Eljövetelét megírták híres krónikások, elhivatott látnokok. Ahogyan azt is, senki sem fog tudni róla. Oda megy, ahol nem várják. Azzal beszél, akinek erre van szüksége. Nem ítél, s nem szidalmaz. Csupán mosolya lesz szomorúbb.
Most éppen egy dél-iráni lányiskola felé tart, Minab városába. Bár kapuja zárva, még mielőtt elérné azt, kitárul előtte. Vándorbotja élesen koppan minden lépésnél a kihaltnak tetsző folyosón. Senkivel sem találkozik, senki sem várta, senki sem számított rá. Mikor annak közepére érkezik, széttárva karjait imádságba kezd, és az idő ott és abban a pillanatban megáll, megmerevedik minden és mindenki. Kivéve azt a százhatvannégy lelket, kit most ő közös imádságra hív. Ahogy odaértek, s a vándorral együtt ők is belekezdtek, az idő ismét rohanni kezdett gyorsabb ütemben, mint korábban, mintha csak be akarná hozni lemaradását. Testük odakint, míg lelkük már ővele, biztonságban. A vándor hatalmánál fogva könnyedén dimenziót váltott és így a következő pillanat szörnyűségeit már nem láthatták, át nem kellett élniük. Százhatvannégy test vált ott és akkor a gonosz martalékává. Neki az idő és a tér nem parancsol. Szomorúan ment tovább, folytatta útját, itt megtette, mit megtehetett. Halkan és tompán koppan az út porában a vándorbot.
A vándor lassan tovább rója útját sietség nélkül. Hiszen ő a végtelenben él, létezik. Egy szemvillanásnyi idő sem kellett, és már egy másik kontinensen jár, halkan koppan az aszfalton vándorbotja. Az ICE ügynökei sokad magukkal éppen egy embert tepertek le, aki megálljt akart parancsolni a gonosz mosolyának, egy felebarátja eltiprásának. A vándor széttárva karjait imádságba kezd és az idő ott és abban a pillanatban megáll, megmerevedik minden és mindenki. Kivéve az áldozatot, ki most zokogva öleli át őt. A vándor hatalmánál fogva könnyedén dimenziót váltott, és így a következő pillanat szörnyűségeit az áldozatnak már nem kellett látnia, át nem kellett élnie. Imádságba kezd és kiválasztottja vele tart, mikor újraindul az idő menete. Sietve, hogy utolérje magát. Lövés dördül, s az, ki nemet mondott a gonosz cselekedetére, mit álarcba bújt, a hatalom jelképét mellkasukon viselő, magukat kereszténynek valló emberek követnek el, holtan terül el! Teste ernyedt, immáron szíve nem dobog már. Ám de lelke boldog és szabad. A vándor szomorúan ment tovább, folytatva soha véget nem érőnek látszó útját, itt is megtette, mit megtehetett. Halkan és tompán koppan a rideg aszfalton a vándorbot, hol egy ártatlan vére szárad éppen.
A vándor lassan tovább rója útját, sietség nélkül, most Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye egyik zsák falvában. Itt most megy le a nap, a hideg csontig hatol. A kicsi, ám de annál romosabb családi ház ajtaja kitárulkozik előtte, és ő belép annak egyetlen fűtött szobájába. Ahol tán a házikónál is öregebb kandallóban szemetet éget a családfő, mert nincs más, mit a tűzre vethetne. A megtört ember mély ráncaiba belevájta az élet karmait és az feladná már küzdelmét. Belefáradt a kilátástalanságba. Belefáradt abba, hogy nem látja, nem csak a holnapot, ám de már a következő órát sem. Elmormol egy alig halható imát, mert nem akarja azt, mire a kényszer ráviszi. Munkája már régen nincs. A négy gyermeke közül a legkisebbikre gondol éppen, mit ad neki enni holnap reggel? Lopni kellene menni, ha nincs más. Ám de kitől? Hiszen ahová menne, annak sincs! Ahol meg van, annak a közelébe sem engedik azt, kinek már nem nagyon van lejjebb az életben. Bármerre is néz, csak a gyűlölet és a kétségbeesés van kiplakátolva. Lelke lázad! Erre van pénz, miközben ő és családja éhezik. Dühe fokozódik, mikor arra gondol, nagyapja abban a gyárban volt egy senki, amit aztán olyan valakik tettek tönkre szándékosan, kik szemet vetettek a senkik által vérrel és izzadsággal megtermelt vagyonra, mihez a valakiknek semmi közük sem volt. Igen, oda kéne mennie lopni, hogy tudjon enni adni gyermekeinek. A vándor érzi lelke minden rezdülését, vergődését és küzdelmét a gonosszal. Széttárva karjait imádságba kezd, és az idő ott és abban a pillanatban megáll, megmerevedik minden és mindenki. A megtört családfő, ki a tűzfelelős is minden éjjel, zokogva öleli át a vándor porral és sárral bepiszkított saruját. A vándor hatalmánál fogva könnyedén dimenziót váltott, immáron együtt imádkozva a meglett férfival, kinek szíve összetört már vagy ezredszerre. Reményt és erőt adva neki a gonosszal való küzdelméhez. Az, az igaz könnyek és a meghallgattatott ima által újult erőre kapott egy következő naphoz, túlélni azt, a sátánnak és minden kísértésének nemet mondva. Halkan és tompán koppan az út porában a vándorbot.
A vándor lassan rója útját, sietség nélkül oda tartva, hol szükség van rá, hol nevét hívják segítségül, tudva vagy akaratlan. Foszladozó, kopottas csuháját lebegteti az út porát magával hurcoló szellő. Látja, hallja és érzi, már nagyon várják őt, így hát tovább indul. Hová? Lehet, holnap éppen hozzád. Mindig oda, ahol szükség van rá és sohasem oda, ahol várják érkezését. Mert aki várja, ott még él a remény, ott még van hit, mely megóvja azt, kinek nincs más. Neki az idő és a tér nem parancsol. Szomorúan ment tovább, folytatva útját. Megteszi, mit megtehet. Halkan és tompán koppan az út porában a vándorbot.
A vándor lassan tovább rója útját, sietség nélkül. Hiszen ő a végtelenben él, létezik. Egy szemvillanásnyi idő sem kell neki ahhoz, hogy a világ másik felén legyen. Megjövendölték eljövetelét nem tudva, mikor érkezik. Nem tudva azt, hogy ő soha el se ment. Mindvégig köztünk jár és figyel, megteszi, mit megtehet. Ez olykor csak egy imádság, máskor meghallgat egy megtört szívet, így gyógyítva be annak sebeit. A vándor megmosolyogja a jóslatot, saját nevét ki nem mondva, tovább teszi azt, mit megtehet. Mert ő nem az a vándor, mi freskókon oly nemes és elérhetetlen! Nem. Ő köztünk jár. Velünk szenved és velünk él. Valójában mindenki őt keresi, holott sohasem ment el, sohasem hagyott el minket. Ő mindvégig köztünk jár… mondd ki a nevét, és tudd, hogy te is számon vagy tartva az ő könyörületességében.
Vége…
