Megtörtént esetek II. – Nekem erre nincs időm
Ez még a kilencvenes évek elején történt.
Az exem – akkor még a feleségem, friss házasok voltunk – kórházba került.
Délután értekezlet volt. Próbáltam elkéredzkedni az igazgatótól.
– Nem lehet. Ez egy nagyon fontos értekezlet lesz!
Hát, nem volt az!
Amikor este hat után végre odaértem a női klinikára, a portás nem engedett fel az osztályra. Leültem a lépcsőre, elővettem a 4. a-sok fogalmazás füzeteit, és ott, a lépcsőn ülve elkezdtem javítani. Éppen a negyediknél tartottam, amikor megesett rajtam a portás szíve.
Tíz percre felengedett.
Gyorsan megtaláltam.
Rosszul lett, mentőt hívtak, behozták. Holnap folytatják a kivizsgálást. Lehet, hogy utána hazaengedik.
A tíz perc gyorsan letelt.
Még annyit mondott, hogy valaki telefonon hívogatja. (Akkor még csak vezetékes volt.) Amikor felveszi, nem szól bele senki.
Ez azonnal kiment a fejemből.
A 71-es buszon Újszeged felé zötyögve is csak azon járt az eszem, mi lehet a baja.
Már a lépcsőházban hallottam, hogy csörög a telefon.
Kapkodva nyitottam az ajtót, rohantam a készülékhez, felkaptam a kagylót.
– Igen?
Senki nem szólt bele.
Nekem erre nincs időm. Még ki kell javítanom a fogalmazásokat – futott át az agyamon.
Aztán megszólaltam a legnyugodtabb tanári hangomon:
– Szavak végén az ó és az ő mindig hosszú! Kivétel: no és nono!
Kis szünetet tartottam, majd folytattam:
– Holnap a mértékegységekről fogok beszélni.
Többet nem hívott.
