Közös térben
Vérvörös virágok égnek,
csend peremén árnyak lépnek,
rés hasad a lomb sötétjén,
múlt dobban ereknek mélyén.
Térdre hull egy fényruhás test,
arca szobor, hangja csak nesz,
szeme merev, mélyen kémlel,
átlát rajtad igazfénnyel.
Szemben sólyom, nemes, jeges,
szárnya feszül, félelmetes,
karma markol karcsú ágat,
tekintete dühöt áraszt.
Arany ékszer csuklón csillan,
mint bilincs, ha Nap rá villan,
rajta vésett, rejtett jelzés,
húsbamaró rendelkezés.
Szél sem rezdül, föld sem mozdul,
idő dermed, perc sem fordul,
szívben fojtott láz kavarog,
belső tenger mélyen morog.
„Nem leszek már báb a fényben,
nem állok díszt hamis térben,
nem hordok idegen vasat,
enyém immár az akarat.”
Bilincs hull a porba, csattan,
vér csorog, s lassan megalvad,
piros csík a szürke kövön,
felébredt két ősi ösztön.
Sólyom rebben, tolla kecses,
lánynak szíve is már repes,
erdő hajlik, tér megnyílik,
lakójukat hazaviszik.
