Tengerre magyar - Utazás mellékhatásokkal - Negyedik fejezet
A rejtekhely
Kissé unalmas volt a várakozás és még aludni sem tudtak. Egyrészt eléggé kényelmetlen volt az ágy, másrészt az átélt izgalmak és az előttük álló feladatok felspanolták az idegeiket. Mind a hárman a saját gondolataikba merültek, de egy idő után Rozsomák már nem bírta tovább, ezért megszólalt:
– Vázolnám a helyzetet, és mivel gondolkodtam egy kicsit, a lehetséges megoldást is.
– Na, ha maga gondolkodik, abból semmi jó nem szokott kisülni – mondta Popeye.
– Nem is kommentálom a szavait, kedves uram, viszont elmondanám, hogy mire jutottak messze földön híres agytekervényeim. Azt azért tudniuk kell annak ellenére, hogy itt Armorikában a környék szinte minden kétes alakja felbukkan, sokkal könnyebb helyzetben vagyunk, mintha egy civilizáltabb településen lennénk.
– Ne mondja, talán hithű katolikusok gyülekezetének számít ez a hely, mert mondjuk, Rakamazpusztán az emberek zöme a templomot csak akkor látta, mikor megnyitott mellette az új kocsma – vetette közbe a kapitány.
– Ugyan, dehogy kérem, viszont egy dologban igen nagy mértékben különbözik a viselkedésmódjuk. Ezeket nem érdekli a mások dolga, kivéve, ha nagy pénzt szimatolnak. Bárki bármerre is indul itt az éjszaka folyamán, avatatlan szemek csak ritkán kísérik útját. Mindegyiküknek megvan a maga kis titka, amit ez a söpredék tiszteletben is tart. Ezért úgy vélem, hogy óvatosan, de biztosan oldhatjuk meg a kincs elrejtésének a feladatát. Kockázat azért van ám minimális.
– Megnyugtattál, haver – mondta Pista és elővarázsolt valahonnan egy üveg pálinkát. – Erre iszok – és nem is várva válaszra meghúzta az üveget.
A kapitány szemrehányó tekintettel nézett elsőtisztjére, viszont Rozsomák rezzenéstelen arccal folytatta:
– Mikor felhajóztunk a csatornán messze földön híres vizuális képességeim segítségével, amit amatőr csillagászati gyakorlatommal edzettem – Popeye a homlokát fogta ezen szórengeteg közepette, de egyelőre csendben maradt –, felfedezni véltem néhány pézsmapatkány üreget a partok mentén a víz alatt. Első gondolatom az volt, hogy ezek egyikében elrejthetjük kis vagyonunkat.
– Patkány? Azt utálom – mondta Pista két csuklás között.
– Tulajdonképpen nem releváns az ön gasztronómiai ízlésének taglalása, mivel a téma okafogyott – folytatta egy kis kitérővel Rozsomák –, ugyanis azonnal rájöttem, hogy ez nem a legjobb megoldás. A pézsma ugyanis ki-be járkál a kunyhójába. Ha netán oda rejtjük a kincset, akkor előfordulhat, hogy az állat szétszórja és a víz mosása még előlünk is elrejti, talán mindörökre. Ezért csodálatos emlékezőtehetségemet elővéve megtaláltam az ideális megoldást, amit most megosztok önökkel. Talán bízhatunk annyira egymásban, hogy ne féltsük közös szerzeményünket egymástól.
– Nono, hiszen alig ismerem magát – vetette közbe Popeye.
– Viszont ezen rövid idő alatt tapasztalhatta jó szándékomat önök irányában – Rozsomák csettintett egyet az ujjaival és folytatta. – Szóval a megoldás megvan, viszont kelleni fog a végrehajtásához pár dolog, de ennek még forrnia kell.
Elmesélte Rozsomák Popeyenek és Pistának, hogy miképpen gondolta a kivitelezését a kincs elrejtésének és az ötletet remeknek találták, csak a szükséges eszközök híján kissé nehézkesnek tűnt a végrehajtása. Abban viszont teljes volt az egyetértés, hogy a bizalom egymás irányában töretlen. Rozsomák monológja olyan sokáig tartott, hogy időközben lebukott a nap és Armorika nagy részén eluralkodott a nyugalom és a csend. Csak az ivó felől hallatszott méla dalolászás és néhány pofon csattogása.
– Véleményem szerint indulhatunk is – mondta Rozsomák és kinyújtóztatta tagjait. – Ne felejtsék magukkal hozni az ékszereket!
Popeye és Pista a hasára kötözte a gatyamadzagukkal a kincseket, Rozsomák viszont csak nemes egyszerűséggel a hátára vetette, mint szegény ember a batyuját. Kimentek az örömházból és óvatosan elindultak az ivó és azzal együtt a hajó felé. A sötétbe borult deszkákból tákolt járdaként funkcionáló mólón óvatosan haladtak, nehogy a vízbe vagy valamelyik lakóingatlanba zuhanjanak. Az egyik eset sem kecsegtetett túl kellemes eredménnyel. Szinte már a hajóhoz értek, mikor Rozsomák megállt egy kutyaólhoz hasonlatos, de valószínűleg emberi szálláshelyként funkcionáló bódénál és mosolyogva egy kisebb gombolyag bálamadzagot akasztott le a faláról, majd zsebre vágta.
– Ekkora szerencsét – mondta lelkendezve, mire egy csorba vödör vágódott a fejéhez és egy borízű hang elküldte délre, mert hangoskodott alvásidő alatt. – Dupla szerencse – szólt, miután a vödröt is magával vitte.
– Már ha szerencse az, hogy fejbe dobják egy rossz vödörrel – suttogta Popeye, nehogy őt is inzultálják.
– Ezzel, urak, megvan minden, amire szükségünk van – vigyorgott önelégülten Rozsomák.
A hajóra felszállva csendben evezni kezdtek a csatornán, közben sűrűn visszapillantva Armorika felé, nem követik-e őket. Senkit és semmit sem láttak, ami erre utalt volna. Mikor már eléggé messzire eltávolodtak a településtől, Rozsomák egy a hajó fenekében talált nagy szöggel lyukakat kezdett vájni a vödör oldalába.
– Ez lesz a varsa varsa híján – nevetett, ugyanis a terv az volt, hogy valahol a csatornában a víz alá rejtik a kincseket egy varsában, amivel persze nem rendelkeztek.
A vödörre rácsomózta a bálamadzagot Rozsomák, majd miután kivett egy nagy gyűrűt belőle, a kincseivel teli rongyot belerejtette. Így tett Popeye és Pista csomagjával is, miután ők is kivettek egy-egy ékszert, majd rongyos ingét levéve azzal bekötözte jó erősen a vödör száját. A csatorna egy erre alkalmasnak tűnő pontján a vödröt óvatosan a vízbe engedte, ami azonnal lemerült a fenékre. A vödörre kötött bálamadzag másik végét pedig egy vízbe dőlt fa víz alatt rejtőző ágára kötötte.
– Jól jegyezzék meg ezt a helyet, uraim. Itt rejtőzik a jövőnk – suttogta Rozsomák jelentőségteljesen. –Holnap reggel pediglen meglátogatjuk Trutyma Vazul urat.
