Karátba foglalt ígéret
Az asztalra sújtottam gyémánt öklömmel, így a behorpadt fém hosszú pillanatokra elterelte a figyelmem a fertőzésről. A székbe rogytam, amely hangos reccsenéssel tiltakozott megváltozott tömegem ellen, miközben az emlékek elemi erővel robbantak a fejembe.
Amikor utoljára láttam Enikőt, akkor csípőre tett kézzel állt az önzáródó ajtó előtt, és rám szegezte korábban forrón csillogó tekintetét, amely akkor már élettelenül áttetszővé vált.
– Ugye, nem csak a matyizás megy itt?
Nem voltam kibékülve a magyar szlenggel, ezért visszakérdeztem, mire gondol, de csak legyintett, azután odajött hozzám.
– Mondd, hogy találtál valamit!
Megráztam a fejem, erre ő leült az asztal sarkára velem szemben, és keresztbe tette a lábát. A tekintetem óhatatlanul is felkúszott a jóga által nagyszerűen karbantartott, meztelen testén, amelynek hajlékonyságát első kézből tapasztaltam meg egy gyenge pillanatban. Enikő felkeresett Ronja halálát követően, hogy beszélhessen valakivel, ami után röviddel az ágyban kötöttünk ki. A karikagyűrűm sosem tűnt szorosabbnak, mint akkor.
– Az Opportunity három nap múlva megérkezik, Ryu – folytatta Enikő. – Nem hagyhatjuk, hogy ők is megfertőződjenek.
– Tudom!
El kellett ismernem, hogy igaza van. Elgondolni is szörnyű volt, hogy hazavisszük a fertőzést, és az mit tesz a Mars hatszázmilliós lakosságával, vagy a túlnépesedett Földdel.
Szívesen értesítettem volna őket, de Pablo összetört minden kommunikációs berendezést. Azt mondta, legyen ez a motivációm, hogy gyorsabban dolgozzak. Ekkor már a rekombináns fehérje huszonhatodik verziójánál tartottam, úgyhogy kellett a noszogatás.
– Sajnálom – sütötte le a szemét Enikő. – Nem akartalak megbántani, de tudod, hogy csak akkor juthatunk haza, ha meggyógyítasz minket. – Bólintottam, ő pedig folytatta: – Nem unod még ezt a hacukát?
Megcsípte a szakadozott kezes-lábasomat, majd elsétált. A hangjából érződött a baráti civódás minden disszonáns rezgése ellenére. Némán bámultam utána, miközben kiriszálta formás, gyémántkemény fenekét a zsilipbe. Ő is azok közé tartozott, akik megszabadultak a ruháiktól az átalakulást követően, de én képtelen voltam rá, mert ez az apró nüansz emlékeztetett, mi voltam korábban.
Ahogy most a képernyőt bámultam, és próbáltam elnyomni a szorongást, karnyújtásnyira éreztem a megoldást. Tudtam, hogy valahol ott kell lennie a gépben tárolt rengeteg egyes és nulla között egy galád nullának, amely a kristályossá vált agyamra megy.
Amikor a szilícium alapú vírus megfertőzte Jorgét, és mire fennakadt a PCR teszten, már késő volt. Jorge karanténba került, de akkorra már mind elkaptuk. A legrosszabb az volt, hogy több órás előrevetítésben láttuk Jorge által, hogy mi vár ránk. Felért egy horrorral az emberi elme és lélek számára. Leginkább Ronját viselte meg, akire felvágott csuklóval, egy búcsúlevél társaságában találtunk rá.
Most itt voltam nyolc évvel később, és a Kyokoval és Nanamival közös fényképet bámultam, amely Új Provincia elhagyása előtt készült. Az utolsó közös pillanatunk, amikor boldognak látszottunk, de a lencsének szóló mosolyok csaknem elolvadtak a mögöttük izzó problémáktól.
Nem voltam jó apa annak ellenére, hogy megígértem magamnak gyerekkoromban. Apám vasmarokkal fogott, és sokszor elvert, ezért elszöktem otthonról tizennyolc évesen. Nem akartam rá hasonlítani, ehelyett valami mássá váltam. Olyanná, akinek fontosabb a karrierje, mint a felesége és az egyszem lánya. Olyanná, aki retteg a rossz apa szereptől, így inkább a munkába menekül, és azzal takarózik, hogy mindent a családjáért tesz, de ezzel csak magát áltatja.
Hátrahajtottam a fejemet, és lehunytam a szemem, bár hasztalanul, mert a szemhéjam csak megtörte a fényt, nem állta útját. Mégis, az érzés volt a lényeg, nem a funkció. A megszokás, ahogy gondolkodni próbáltam. A plafonra meredtem, és szabadjára engedtem a tudós énemet.
– Oké, Dasha, készítsd elő a következő modellt! – adtam parancsba az oroszok által gyártott MI-nek.
Utáltam megszólalni az új hangomon. A hangszálaim kristályos szerkezete a magas hangtartományban rezonált, és ettől olyanná váltam, mint egy héliumot szívott mókus. Rendes körülmények között a Chinou Juuki1 segítségével végezném a számításokat, és azon keresztül adnám ki az utasítást a nagyobb kapacitású Dashanak, csakhogy az implantátum levált az átalakult neuronokról.
– Igenis, mon capitaine! – felelte Dasha enyhe orosz akcentussal. – Huszonhetedik interferencia kísérlet előkészítése folyamatban.
A zsilip feltárult mögöttem, és ismerős hang töltötte meg a helyiséget:
– Jiminez kapitány küldött érted, mert nemsokára kilépünk.
– Te vagy a rossz hír hozója? – Albira pillantottam, miközben a forró kávésbögrémet szorongattam. Jelenlegi állapotomban nem ittam, nem ettem, nem éreztem a hőt, sem szagokat, de jól esett ragaszkodni ehhez a szokáshoz is.
– Hidd el, szívesen múlatnám az időt egy csinos, szőke és egy üveg Chateau Margaux társaságában is, de látni akarom, hogy mi következik.
Ő tervezte a hajót, és ő fejlesztette ki az új utazási módot, de mai napig nem tudtam megfejteni, ez elég-e ahhoz, hogy Albi önként vállalja ezt a küldetést. Nyugodtan maradhatott volna a Phoboson lévő kutatóbázison, hogy kielemezze a visszaküldött adatokat.
Felkeltem a hálásan sóhajtó székből, és követtem Albit a vezérlőbe.
– Hogy haladsz a kutatással?
– Nem jól.
Felidéztem az emléket, amikor először elmagyaráztam neki, hogy mintát vettek tőlem a Marson, majd feltöltötték az adatbázisunkba, így gyakorlatilag végtelen mennyiségben reprodukálhattam azt. Dasha elvégzi a módosításokat a kialakított modell szerint, majd a 3D nyomtató a már megváltoztatott endogénnel hozza létre a kópiát. Az így kapott mintához hozzáadom a szilícium-alapú vírust, és követem az elektronmikroszkópon keresztül, amint sejtről sejtre átírja a DNS-t, és megkezdi a minta átalakítását. Ő erre annyit felelt, hogy na ezért lett fizikus.
– Az RNS-interferencia nem hozta meg a várt áttörést – folytattam. – Dashával sikerült kidolgoznunk egy megfelelő endogént, amely a sejteken belül jön létre, és blokkolnia kellene a vírus hírvivő RNS-eit, és ezáltal akadályozná az átörökítést, csakhogy minden kísérlet kudarccal zárul.
– Értem – bólintott. Dehogy értette, de rendületlenül folytatta: – Nem maradt sok időd.
Mindenki erre a pillanatra várt, mióta kiértünk a Szaturnusz vonzáskörzetéből. Az Orizzonte2 volt a Marsi Flotta kísérleti hajtóművel felszerelt, és ezáltal leggyorsabb hajója. A meghajtása olyan elméleteken alapult, amelyből csak a szavak jutottak el hozzám, az értelmük azonban messze szállt a széllel. Albinak köszönhették az egészet, ezért büszkeségtől dagadó mellkassal vonult mellettem a vezérlő felé.
Odabent feszült, kristályosan rezonáló hangok fogadtak minket, ahogy egymás után jelentettek a szolgálatot teljesítők. A hajó korántsem hasonlított a holo-sorozatokban látható verziókhoz. Szűk helyiségeinek nem voltak ablakai, a vezérlő kilátóját leszámítva. Csak gyenge pontokat jelentettek volna, és amúgy sem akadt mit bámulni az űrben. Emiatt a XVII. század tengeralattjáróira emlékeztettek.
A vezérlő egy keskeny, hosszú terem volt, amelyben két sorban helyezték el a különböző konzolokat. A legénység mindent kézi vezérléssel csinált a Chinou Juuki elvesztése miatt. És a sorok túlsó végén, a kilátó előtt ült Jiminez kapitány. Annyit tudtam róla hallomásból, hogy az ötvenhez közelít, de egykor a legfiatalabb női kapitány volt, aki lassan, de biztosan menetelt az ellentengernagyi rang felé. Ha ez a küldetés sikerrel jár, talán meg is kapja az előléptetést.
A kapitány megfordult a székével. Átalakulása ellenére nem vetette le az egyenruháját, és ezt megkövetelte a legénységtől is.
– Készen áll? – szegezte a kérdést Albinak.
– Természetesen, kapitány. Ez életem fénypontja.
– Akkor jöjjön ide, mert mellettem van a helye.
Albi magamra hagyott, így a fal mellé húzódtam. Történelmi pillanatnak lehettem szemtanúja, és annak ellenére, hogy gyémánt porcikáimat feszítette a kötelességtudat, érezni akartam, milyen lesz a legtávolabbi emberek egyikévé válni. A kilátón túli világra meredtem, ahol akárha kaleidoszkópba néznék, úgy ragyogtak a színek. Önálló életet éltek, különálló entitásokként kavarogtak, egymásba olvadtak, és különváltak.
Amikor mindenki készen állt, és a hajónál háromszor hosszabb hajtóműszekció, amely maga előtt tolta az Orizzonte-t, zöld jelzést adott, az általam ismert világ mintha ezernyi prizmából egyesült volna újra.
– Ez az! – üvöltötte Albi, magasba öklözve. – Ezt neked, Dwight Allen! Hú!
Tapsvihar zengette meg a hidat. A gyémánt tenyerek csapkodása felért egy harci indulóval.
– Rendben, emberek! – kezdte a kapitány. – Mindenkinek gratulálok az első fényküszöb fölötti utazáshoz. Van kérdés esetleg?
– Mi is történt most pontosan? – hangzott az ajtóból Morozov ezredes hangja.
Váltottunk egy futó pillantást az ezredessel, és mindennemű arcmimika nélkül sikerült a másik tudtára adni ellenszenvünket.
Albi megköszörülte a torkát. Lerítt róla, hogy csak erre a kérdésre várt.
– Nos, mint mindenki tudja, nem lehetséges a fénynél gyorsabb utazás, mert ütközik a Dwight Allen-féle relativitáselmélettel. Valójában nem cáfoltuk meg ezt a tényt, csak megkerültük. A mi valóságunkban száz százalékig érvényes a Dwight-féle tétel, viszont vannak más univerzumok, ahol érvényét veszti. Ezekben az univerzumokban akadnak olyan részecskék, amelyek a fénysebesség többszörösével utaznak. Itt most kitérnék az Orizzonte kísérleti hajtóművére, ami lényegében egy hullámgenerátor és egy részecske ütköztető gigantikus keresztezése. Az ütköztető kifejezetten egyfajta egzotikus részecske létrehozására alkalmas, ez pedig az omnitachion. Az omnitachion a már említett, fénynél gyorsabb részecskék közé tartozik. A hullámgenerátorunk a megfelelő irányba tereli az omnitachionokat, amiket ezáltal meglovagolhatunk. Egyszerűbben szólva, az Orizzonte egy hatalmas szörfdeszka az omnitachion hátán, amely fityiszt mutat az általunk ismert, ebben az univerzumban fellelhető fizikának.
Végezetül bemutatta a szörfösök jól ismert shaka kézjelét.
– Jól van, Einstein, ennyi elég lesz! – állította le Jiminez. – Dolgunk van! Három órán belül utolér minket az Opportunity, úgyhogy készüljenek! És Mr. Matsui… Húzzon bele!
Bólintottam, majd visszatértem a laboromba.
***
“Kísérlet sikertelen.”
Felrúgtam a széket, és üvöltöttem: – Okonosata!3
A falhoz vágtam a bögrét, és némán figyeltem, ahogy a szintetikus kávé lefolyik a fémburkolaton, és tócsába gyűlik a tövében, akár valami baljóslatú mocsár, ami a gyógyulásba vetett hitemet hivatott elnyelni.
Az összes endogén szimuláció megbukott, ezért Dashával közösen megterveztünk egy új RNS-t, elhelyeztük a DNS-mintámban, és kinyomtattuk. Beleoltottam a vírust, és behelyeztem a mikroszkóp alá. Feszülten figyeltem, miként alakul át ismét, hogy újra elbukjam.
A falnak támasztottam a hátamat, és a tövébe csúsztam. Kifogytam az ötletekből, és a felismeréstől a burkolatba csaptam a tarkómat. Nem éreztem semmit, csak a hajtómű enyhe vibrálását.
– Maniatta!4 – Csaknem felrobbantam a dühtől. – Mi történt, Dasha?! Ennek működnie kellett volna!
– Nem tudom megmagyarázni. Az újratervezett RNS siRNS-ei nem jelentettek akadályt a vírusnak. Minden szimuláció szerint sikerrel kellett volna járnunk.
– Valami hiányzik – ötleteltem magamban. – Valamit nem veszünk észre, ami az egész folyamatot befolyásolja.
Némán bámultam a mocskot, és felidéztem magamban az utolsónak ígért napokat a Titánról. Akkor már úgy éreztem, ki kell szabadulnom a laborból, mert nem bírtam tovább a bezártságot. Mételynek éreztem, ami megfertőz, és felzabál. Akkor elég volt pár jó szó Aslantól, hogy gatyába rázzon. Nem akadt senki más, aki negyven évet húzott le feketeként, most pedig nehezére esik megszokni az áttetsző külsőt, és ebből próbál viccet csinálni.
Aslan maradt a társaság hangulatfelelőse, aki szentül hitte, hogy hazajuttatom őket. Csak azt kérte tőlem, időben szóljak, hogy megtömhesse a zsebeit gyémántokkal.
– Akadna olyan ember, aki lézervágót ragadna, hogy feldaraboljon minket, és közben arcizma sem rándulna – fejtegette akkor. – Egymillió dollár egy ujj, tízmillió egy lábfej, százmillió egy gyémánt pénisz! Mindenki drágaságai lehetnénk!
– Százmillió egy gyémánt péniszért és csak tízmillió egy lábért? – kérdeztem.
– Persze, egy ekkora szörnyetegért simán! – Megállt mellettem, és a vállamra csapott. – Meg fogod oldani. Halhatatlanokká váltunk, miénk lett a világ minden ideje. Ha nem sikerül pontot tenned rá az Opportunity érkezéséig, akkor megoldod később. Külső kutatók is segíthetnek neked. Talán még egy MI-t is kapunk. Nincs minden veszve, barátom. Ha most nem haragszol… Szívesen folytatnám még veled ezt a sziporkázó beszélgetést, de mennem kell – folytatta Aslan. – Nem azért, mert dolgom van, hanem irritál, ahogy két héliumos lufi dumál.
Akkor csak az járt a fejemben, hogy nem akarok a Titánon dekkolni, míg a lányom leéli az életét, most azonban csak arra tudtam gondolni, hogy megmentsem őt. Kyoko először hitt benne, hogy visszaszerzem a lányunkat, de ahogy teltek az évek, mindkettőnkről lemondott.
Csaknem nyolc év után el kellett ismernem a vereséget. Esküt tettem, hogy hazahozom őt. Az Opportunity legénységének megígértem, hogy meggyógyítom őket. Aslan még mindig a Titánon volt, és tartotta a lelket az ott lévőkben, hogy hamarosan sikerrel járok.
– Baka!5
– Figyelem, figyelem! – hangzott Jiminez kapitány hangja. – Az érzékelők szerint hamarosan utolér bennünket az Opportunity. Beütjük a lopott hajó mesterkódját, hogy átszállhassunk rá. Mindenki készüljön fel az esetleges döccenőkre! Kapitány, vége.
Amilyen hanglejtéssel mondta a lopott hajót, tudatosult bennem, hogy a marsi kormány számára ez legalább annyira személyes ügy, mint számomra. Pablo elfoglalta az Opportunityt, a legénységét kihajította a Titánra, és nekivágott az Alfa Centaurinak. Tette ezt a lányommal és Enikővel. Utóbbi sorsa azonban fikarcnyit sem érdekelt.
Munka közben egyre inkább az eligazításokon járt az eszem, ahol elmesélték, hogyan fogják átvenni az irányítást az Opportunity fölött. Amikor elég közel ér hozzánk, leadják a kódot, és onnantól távirányítással vezérelhetik. A várakozás egyre nagyobb teherként nehezedett a vállamra, így mire a zsiliphez szólítottak, már csak a széken ültem, és bámultam magam elé.
Amikor közölték, hogy a két hajó összezsilipel, az átszálló egység már tettre készen várakozott élükön Morozov ezredessel. Az orosz olyan pillantást vetett rám, amitől még a vodka is megfagyott volna. Mióta Jiminez kapitány meghozta a döntést Albi javaslatára, hogy én és Albi is velük tartunk, az ezredes éreztette velünk nemtetszését.
– Gratulálok – súgtam oda Albinak.
– Köszönöm. Szegény Dwightot szinte sajnálom, amiért megkerültem a munkáját. Átérzem a helyzetét, végtére is ki tudja? Lehet, hogy van olyan világ, ahol én találtam ki az egészet. Gondold csak el: Albert Einstein-féle relativitáselmélet. Talán én is rossz néven venném, ha átlépnének az életművem fölött.
Egymásra mosolyogtunk, amelynek Morozov vetett véget igen csípősen:
– Zavarunk, hölgyeim, vagy folytathatjuk a felkészülést? Igen? Akkor lépjenek közelebb, kérem!
A zsilip kinyílt, mi pedig átvonultunk a megtépázott Opportunityra. Tájékoztattak minket, hogy az útja rázóssá válhat a naprendszer peremén túl húzódó törmelékfelhők miatt, és úgy tűnt, a hajó randevúzott pár nagyobb sziklával.
A katonák mentek elől teljes fegyverzetben, AK-49-cel és szegényített urán töltényekkel felszerelve, mert ezek nagyobb eséllyel árthattak a gyémánt testnek. Az volt a sejtésem, hogy Morozov szava döntő lehetett a kiválasztásukban.
Az átszálló fedélzet kihalt volt, és légtelen, de szerencsére nem volt szükségünk levegőre. Mihelyst elértük a hajó étkezdéjét, szembe találtuk magunkat egy hatalmas lyukkal. Tépett szélein túl a csillagok fénylettek a végtelenül nyújtózó sötétségben.
Morozov intett, hogy menjünk tovább. Az egyik ajtó nem akart átengedni minket, és amikor a csapat technikusa rácsatlakozott, kiderült, hogy az a túloldali atmoszférát próbálja védeni. Erre ő létrehozott egy zsilipet a rákövetkező ajtóval, így a zár kinyílt előttünk, majd becsukódott mögöttünk, ezután feltöltöttük a termet oxigénnel, és kinyithattuk a soron következő ajtót.
A fedélzeten tartott növények elburjánztak, indáik a falakon futkostak. A hely leginkább egy trópusi üvegházra hasonlított, bár ezt nem tudtam megmagyarázni.
– Ne lőjenek! – zengett a kristályos hang a folyosón. – Előjövünk!
A katonák vállhoz emelték a fegyvereket, mialatt feltartott kezű emberek szállingóztak elő fedezékeikből. Azonnal megismertem Enikőt a meztelen, párduc testéről, és rögvest fellángolt bennem a harag, amiért elárult. Nem tudtam túltenni magam rajta, hogy ő csak Pablo bábja volt, aki azért akaszkodott rám, hogy figyelemmel kísérhesse minden lépésemet.
És ott volt ő is: Nanami. Még viselte a szolgálati ruháját, de termete is elárulta.
– Apa? – kérdezte meglepetten, majd felém indult.
– Ne lőjenek! – kiáltottam, és átvágtam a katonákon, csaknem felborítva Morozovot.
Félúton találkoztunk, és karunk akkora csattanással fogta szorosra a másikat, amely még sokáig visszhangzott a folyosón. Évek óta most először éreztem úgy, hogy eleget teszek az apa szerepnek, mert eljöttem megmenteni őt, és amikor ott kellett lennem, akkor tényleg ott voltam.
– Végre megvagy. Most pedig hazaviszlek.
– De… én nem akarok visszamenni – mondta, és lépésnyire húzódott. – Korábban vissza akartam menni, semmit sem akartam jobban, de most már nem akarom. A Mars zsúfolt, a Föld hamarosan összeomlik, viszont az Alfa Centauri egy új kezdet lehet, én pedig ott akarok lenni, amikor ez megtörténik.
Köpni-nyelni nem bírtam a hallottaktól, csak azt tudtam, hogy haza kell vinnem őt. Megígértem Kyokonak, és megesküdtem magamnak. Ezért küzdöttem éveken keresztül, és máris eldöntöttem, hogy ha kell, haza rángatom.
– Attól tartok, ebben nem maguk döntenek – törte meg a beszélgetést Morozov. – Önök a Marsi Nemzetek ellopott hajóján tartózkodnak. Morozov ezredes vagyok, és azért küldtek, hogy visszafoglaljam, és hazavigyem az Opportunityt. Tudom, hogy nem mind önként kerültek a fedélzetre, és ezeket a személyeket hajlandó vagyok nem bilincsbe verni, de ha törik, ha szakad, ez a hajó most visszatér a Marsra.
Tudtam, hogy nem viccel. Presztízskérdés volt, hogy végrehajtsa a feladatot. Az MNSZ6 nem engedhet meg akkora blamát, minthogy büntetlenül ellopják egy űrhajóját.
– Hol van Pablo Ortega? – folytatta Morozov.
Eszembe jutott az utolsó beszélgetésem Pabloval. Miután kiléptem a labor modulból, végigsimítottam kezemmel tar fejemen, amely olyan hangot hallatott, mint amikor két követ dörzsölnek egymáshoz. Felnéztem a Titán egét uraló, félig narancssárga viharfelhőkbe burkolózó Szaturnuszra. Csillogó eső hullott, és halkan pattogott a köves talajon. Apró drágakövek voltak. Elképzeltem, ahogy az emberek ölre mennének egy maréknyiért belőle, és nevetnem kellett.
– Mi olyan vicces, Ryu?
És ott állt velem szemben ő. Keresztbe fonta karját, mialatt három elmaradhatatlan társa felzárkózott mögé.
– A csodás időben gyönyörködöm – feleltem.
– Nem lenne fontosabb dolgod? Megvan már a gyógymód?
Álltam a tekintetét, és felmértem a velem szemben álló túlerőt. Egytől egyig a szemükbe néztem, hogy azután ismét Pablon állapodjak meg.
– Ha nem törted volna össze a rádiókat, akkor sokkal gyorsabban haladnék. Talán az otthoniak segíthetnének.
– Ha lenne esélyed beszélni velük, és tudomást szereznének arról, mi történt itt, nem küldenének hajót értünk. Mind haza akarunk jutni, és ez csak úgy lehetséges, ha végzed a munkádat, szóval nyomás befelé, és erőltesd meg az agyadat, zsenikém!
Persze akkor még nem tudtam, hogy ő sosem akart hazatérni. Számára áldás volt ez a halhatatlan állapot, és már akkor az Opportunity elfoglalását tervezgette. Én csak tüske voltam a körme alatt, amelyet le akart foglalni, míg meglóg a hajóval.
– Meghalt – felelte Nanami, mire odakaptam a fejemet. Ő rendületlenül folytatta: – Az étkezdében tartózkodott a haverjaival, amikor egy űrszikla végigszelte a hajótestet. A vákuum kirántotta őket, és ha van Isten, azóta is valahol odakint pörögnek tehetetlenül, de életben.
Megleptek Nanami rideg szavai. Nem ilyennek ismertem meg a lányomat, de az évek megkeményítették őt.
– Egy gonddal kevesebb! – hördült fel Morozov. – Na jó, mindenki figyeljen ide! További utasításig átveszem a parancsnokságot. Mindenki vonuljon az egyes raktérbe, és maradjon ott! Két emberem fegyverrel fogja őrizni magukat. Mondanám, hogy a maguk biztonsága érdekében, de nem fogok hazudni. Mozgás!
Félrehúztam Nanamit a többiek elégedetlenkedése közben, hogy váltsak vele pár szót.
– Figyelj, kislányom! Ennek az utazásnak most vége. Haza kell jönnöd velem, és meg kell találnunk a gyógymódot.
Halványan elmosolyodott, és a fejét csóválta. Tekintetében azt a mindentudást láttam, amivel az őrületbe kergetett tinédzser korában.
– Nézz körül, apa! Már megvan az ellenszer, de nem akartuk elkészíteni, amíg célba nem érünk.
Eléggé értetlenül nézhettem rá ahhoz, hogy a következő pillanatban a fal felé biccentsen. Ekkor esett le a tantusz, és akkorát koppant, hogy csaknem átlyukasztotta a hajótestet. A szilícium alapú vírus minden szerves anyagot átformált, de körülöttünk növények burjánzottak a maguk csodálatos, zöld színükben. Soha nem örültem még ennyire a klorofillnak.
Az emberek megindultak a katonák irányítása alatt. Nanami is mozdult, de megragadtam.
– Ez nem játék! Haza fogsz jönni velem!
– Eressz el! – Kirántotta karját a szorításomból. – Elég nagy lány vagyok már, hogy egyedül hozzam meg a döntéseimet! Nem most kellene a jó apát játszanod, hanem korábban kellett volna!
Touché! Legyökerezett lábbal álltam, miközben elvezették őket. Jó időbe telt, míg magamhoz tértem, majd letéptem pár levelet az indákról. Visszasiettem a laborba, és megkezdtem az elemzésüket. Pár órányi megfeszített munka árán kiderítettem, mi teszi immunissá az Epipremnum aureumot, vagyis a szobai futókát. Kiemeltem a megfelelő elemet, majd bevittem az Orizzonte számítógépébe, és az így kapott exogént hozzáadtam a saját mintámhoz. Feszülten figyeltem a szimulációt. Reméltem, nem fut zátonyra, mint ahogy minden endogén esetében. Persze eddig nem dolgozhattam külső DNS-ekkel és RNS-ekkel, és csak a belülről érkező megoldásban bízhattam. Ezért is gyűrt le mindent az a nyomorult vírus. Most azonban akadt egy külső forrásom, amelyről tudtam, hogy eredményesen vette fel a küzdelmet a fertőzéssel.
“Kísérlet sikeres.”
– Yatta!7 – üvöltöttem a felirat láttán.
Hamar elszállt a sikerélményem, mert átvillant az agyamon, mit jelent ez. Az ellenszer visszaváltoztatja Nanamit, és hazavihetem… az akarata ellenére. Párhuzamot fedeztem fel az apám és köztem, és ez a felismerés úgy kúszott be gyémánt kemény bőröm alá, akár valami parazita. Évekig küzdöttem azért, hogy ne váljak hozzá hasonlóvá, mégis megtettem, és ezt Nanami juttatta az eszembe.
De a felfedezésre szükségünk volt. Képtelen voltam egyedül döntést hozni, ezért felhívtam Albit. Barátom szinte azonnal megérkezett, mintha a hívásomat várta volna, és mindent elmeséltem neki. Ezt követően hosszan bámult maga elé, és gondolkodott.
– Szóval… Megvan a hajó, megvan a lányod, és megvan az ellenszer. Ezek közül a legfontosabb számodra nyilván Nanami. Viszont elveszíted, ha az akarata ellenére gyógyítod meg. Jól értem?
Bólintottam. Láttam, hogy tényleg átérzi a dilemmát, és áthatja a gondterheltség.
– Azt hiszem, tudok segíteni neked. Nem lesz egyszerű, de bíznod kell bennem, és mindent úgy kell tenned, ahogy mondom. Érted?
Mély kétely kerített hatalmába, ennek ellenére biccentettem.
***
Beléptem az egyes raktérbe, és Nanamihoz sétáltam. Leültem mellé a földre, de percekig nem szóltunk egymáshoz. Az őröket figyeltem, és vártam, hogy megszokják a jelenlétemet. Amikor végre beszélgetni kezdtek, az én nyelvem is megeredt.
– Mondd meg a többieknek, hogy ne hagyják el a rakteret, bármi is történik!
– Apa…
– Csináld!
Figyeltem Nanamit, ahogy engedelmeskedik. Még mindig számíthattam rá a nézeteltérésünk ellenére is. A legszebb időszak volt számomra, amikor együtt dolgoztunk a Titánon, mégha nem is állhattunk egymás mellett fizikailag, mert nem jöhetett le a felszínre. Vissza akartam kapni azokat az időket, és most esélyem nyílt rá. Inkább vele tartok az Alfa Centaurira, mintsem visszatérjek nélküle. Úgysem várna rám senki sem, mert Kyoko már évekkel ezelőtt lemondott mindkettőnkről. Elvált tőlem, és azóta is engem hibáztat. Egyetlen barátom maradt: Aslan, de ő jól meglesz nélkülem is.
– Mire készülsz? – fordult felém Nanami.
– Csak bízz bennem, és maradj mellettem!
Az őröket figyeltem. Nyugodtak maradtak a riasztók megszólalásáig, de akkor aztán kapkodtak, mint skorpió a tűző napon. Ránk parancsoltak, de mi nem mozdultunk.
– Mozgás! – erősködtek, és célba vettek minket.
Hamarosan megreccsent a rádióban Morozov hangja, hogy azonnal el kell hagyni az Opportunityt, mert megrepedt az antianyag tartály. A katonák jelentették a viselkedésünket, és ezután megkapták a parancsot, hogy hagyjanak hátra minket. Esküdni mertem volna, hogy Morozov hangja még csak meg sem rezdült, amikor kiadta az utasítást.
– Mozgás! – kiáltottam, amikor magunkra maradtunk.
A vezérlőbe siettünk, és mire odaértünk, az Orizzonte legénysége visszatért a másik hajóra. Utasításba adtam Enikőnek, hogy foglalja el a pilóta helyét, amikor megtudtam, hogy ő a második vezérléshez értő ember. Az első az Opportunity eredeti pilótája volt, akit elraboltak, és ahogy lehetősége nyílt rá, átment az Orizzonte-ra.
– Mi történik, apa?! – követelőzött Nanami.
– Valaki átvette az irányítást az Opportunity fölött – kezdtem bele, miközben a zsilip szétválasztását figyeltem az egyik képernyőn. – Az antianyag tartálynak semmi baja, csak hamis riadót fújtunk. Az Orizzonte most igyekszik majd megfelelő távolságba húzódni a robbanástól, mi pedig közben kizárjuk őket a rendszerből, és létrehozunk egy új mesterkódot, hogy ne ismételhessék meg a trükköt. Új pályára állunk az Alfa Centauri felé. Azért találtunk meg ilyen könnyen titeket, mert a nagyokosok kiszámolták, merre indultatok, milyen sebességgel haladhattok, és rátok állítottak egy űrteleszkopót is. Most viszont más irányba indulunk majd, hogy ne találhassanak meg minket.
– Üzenetet fogok az Orizzonte-ról – jelentette valaki oldalról. – Jelszavazott fájl.
– A jelszó: Éljen Einstein! – mondtam.
– Új parancskód-listát kapunk – közölte megint az a valaki. – Máris elkezdett betöltődni a rendszerbe.
Enikő közben gyönyörű ívvel fordult új irányba, és gyorsított. Megkönnyebbültem a sikeres szökésünktől.
– Oké, apa, elő a dologgal! – kezdte Nanami. – Mi a franc volt ez?
– Úgy döntöttem, veled tartok – válaszoltam. – Van egy barátom azon a hajón. Ő találta fel azt a technológiát, amivel utolértünk benneteket, és mivel csak ő érti teljesen a működését, önálló mesterkódja van az Orizzonte rendszereihez. Megszerezte az Opportunity kódját, ő írta az új kódokat, ő indította el a riasztót, és most, ha minden terv szerint működik, megbénította az Orizzonte-t, hogy meg tudjunk szökni.
Az utóbbit megerősítette Enikő az érzékelők alapján. Elmosolyodtam, ahogy összegeztem a történteket, és évek óta először büszke voltam magamra, amiért megtaláltam a gyógymódot. Az eredményeket átadtam Albinak, de a kódlistával átküldte nekem is, hogy ha célba érünk, ismét teljes emberré válhassunk. Addig is még ezerszer végigpörgetem magamban az utolsó beszélgetésünket:
– Ez a terv – mondta, amikor a végére ért.
– Ez abszurdum! Annyi buktató van benne, hogy felsorolni is nehéz lenne.
– És ha azt mondanám, hogy tudtam, hogy el kell jönnöm erre a küldetésre? Hogy tudtam, megtalálod a gyógymódot, ha eljutsz az Opportunityre? Ahogy azt is tudtam, hogy ilyen helyzetbe kerülünk?
– Honnan tudtad volna?
Gyémánt ajka mosolyra görbült.
– Vicces dolgok ezek a tachionok, mert mivel gyorsabban haladnak a fénynél, paradoxonokat okozhatnak. Előfordulhat, hogy mondjuk, egy fizikus, aki kapcsolatba kerül velük, roppant erős prekognícióra tesz szert.
Chinou Juuki1 – agy gép
Orizzonte2 – látóhatár olaszul
Okonosata3 – abszurdum
Maniatta!4 – Pont időben!
Baka!5 – Nevetséges!
MNSZ6 – Marsi Nemzetek Szervezete
Yatta!7 – Megcsináltam!
