Harmadik Hang
– Nincs.
Megfeszülök. Ezt nem értem. Mindig szokott lenni. Napok óta nem vettem be egyetlen szemet sem.
– Nekem… – nyelek egyet. – Szükségem van rá.
Tétován nézek előre, közben megvakarom a fülemet.
A patikus igazít a szemüvegén. A billentyűzet kattog ujjai alatt, majd egy sóhaj kíséretében válaszol:
– Meg fogsz dögleni!
– Mi?! – párássá vált tekintetemet a kijárat felé villantom.
– Azt mondtam, még tudok holnapra rendelni – válaszolja unottan.
Ujjammal a pult faszilánkos szélét piszkálom, mielőtt visszanéznék rá.
– Szóval?
– Rendel? – megnyalom a számat, bólintok. – Oké.
– Három után jöhet érte – veti felém egyszerűen.
Holnap. Az órámra pillantok: már csak kábé húsz óra addig. Nem lesz baj.
Zizegő hang üti meg a fülemet. A plafonon lógó lámpa villódzva jelzi végét.
Sikoltva ugrok odébb, ahogy valaki hirtelen a felsőmbe kapaszkodik. Lefelé húz. Zihálva szedem a levegőt, tekintetem menekülőt keres.
Hova lett a bolt? Az előbb még itt volt. Teljesen vakon vagyok. Szívem vadul kalapál. Szédülök, miközben kezemmel kapaszkodó után kutatok.
Hova tűntek az emberek?
– Engedjen el! Mi baja van magának?! – kiált rám eltorzult arccal egy idegen.
Ekkor újra a patikába repülök vissza. Egy ismeretlen férfi durva tapintású zakója gyűrődik ujjaim között. A lámpa felé lesek. Hibátlanul működik. Francba! Megint csak képzelődtem. Még mindig a férfiba kapaszkodva állok. Azonnal elengedem, nyakamat behúzva, minden szó nélkül kisietek az ajtón. Mielőbb haza kell jutnom.
Furcsa, nagyon besötétedett, pedig még nem kellene. Nem lehettem olyan sokáig bent, ugye? Vagy mégis? És mi ez a rémes szag? Úgy érzem, teljesen szétesek. Jobb, ha holnapig elő sem mászom a pokrócom alól.
– Takarodj, ribanc! – alig van időm ellépni az útjából. Tompa fájdalmat érzek vállamban, megbotlok. Épphogy sikerül egyenesben maradnom. Kiabálás és sikoly éles hangja vág a fülembe, tenyeremmel igyekszem tompítani a zajtengeren, miközben a forrás irányába nézek.
Teljesen leblokkolok. Ez a pokol. Csak az lehet. Több tucat ember rohan felém megnyúlt, sápadt arccal. Az ég feketéje, néhol vörös színt ölt.
A homlokomra és arcomra esőcseppek hullanak. Szokatlanul meleg, ragacsos cseppek. Ez nem eső.
A menekülő tömeg mögött feltűnik valami idegen. Nem látom tökéletesen. Feje aránytalanul kicsi a testéhez képest, a karok és a törzs hosszúkás. Furcsán torz, sötét testét természetellenesen mozgatja. Levegőt is elfelejtek venni hirtelen, ahogy elkap valakit. Kettéválasztja, mire vér fröccsen a menekülőkre. Egyetlen pillanattal később fejét az egyik, testét a másik irányba dobja, mintha csak egy eltört játék volna, amire már semmi szüksége többé. Könnyedén nyúl a következőért.
Remegve teszek egy lépést hátrébb. Lélegzetvételem szaporább ritmusra vált. Hányni fogok! Ahogy a tömeg elér, megfordulok, velük együtt rohanok én is.
– Hiába futsz, elkapnak!
– Add fel! – suttogja valami a fülembe.
– Nem! – visítom, miközben tenyerem ismét a fülemhez tapasztom. Nem állok meg.
Hirtelen elmozdul alólam az aszfalt, szétnyílik a talaj. A peremén vetem meg talpam, úgy állok meg. Más nem ilyen szerencsés: többen sikoltozva, tehetetlenül zuhannak le.
Valaki hátulról belém rohan, meglök. A karjába mélyesztem körmeimet, úgy kapaszkodom belé. Együtt esünk hátra, de nyomban lemászok róla, és az egyik közeli házfalhoz menekülök. Nem merek a mélybe nézni, inkább visszább húzódok a fal mentén, hátha bejuthatok az épületbe. Valahogy.
Mit is gondolok! Ez nem lehet a valóság! Ez biztosan nem! Lekuporodok, térdemet állam alá húzom fel, szorosan körbeölelem és szemlehunyva előre-hátra hintázok.
– Nem lesz baj! Nem lesz baj! – mondogatom magamnak.
Az egész hely rázkódni kezd alattam. Kapaszkodó helyett a nadrágomat markolom erősebben. Csak az agyam szórakozik velem. Ahogy a doki is mondta. Igen, biztosan így van! Nem lehet másképp!
– Hát persze, hogy így van, csajszi! – böki meg ekkor valaki a vállamat.
– Gina?
– Na, mit ülsz még itt? Gyere! – pattan rögtön talpra. Nővérem a kezét nyújtja felém, egész arca ragyog meleg mosolyától. Egy percet sem öregedett, mióta legutóbb találkoztunk.
Óvatosan elnézek a feje mellett: felhőtlen égbolt – villanásnyi feketével –, madárcsicsergés, ép házak. Semmi nyoma annak a káosznak, amiben az imént voltam.
Te jó ég! Tudtam! Könnyek gyűlnek a szemembe. Megkönnyebbülten, de még mindig remegve fújom ki a levegőt. Még szerencse, hogy Gina megtalált!
– Azt hittem, hogy elmentél – mondom, s megtörlöm a szememet.
– Mindig itt vagyok, amikor szükséged van rám.
Rátámaszkodom a kezemre, és kiegyenesedek. Furcsa. Kicsit mintha remegne a lábam, és nem is tudom… valahogy nehezen sikerül felállnom.
