Inkompatibilis felhasználó
Marina kilépett a társasház automata ajtaján, és szinte azonnal valaki nekiment kis híján fellökve őt. A férfi megtántorodott; zavarodottan pislogott körbe, mintha még azután sem látná a lányt, hogy egyenesen belerohant.
– Bocsánat – szólalt meg Marina.
– Semmi, csak nekem jött valaki – szólalt meg a férfi a lányra sem pillantva, mintha ott sem lett volna, majd egyszerűen csak kikerülte. – Biztos megint szarakodik az útvonaltervező. Sose működött tökéletesen az érzékszűréssel.
Marina csak beletörődően sóhajtott, és továbbment. Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki kiszűrte. És nem is ez volt az első alkalom, hogy valaki nekiment emiatt. Elvileg nem kellett volna nekik, de Net mintha nem tudta volna rendesen figyelembe venni őt mások navigációjánál.
Éppen átvágott a parkolón, amikor a netlinkje a zsebében rezegve és pittyegve jelzett.
@Alíz >> Merre jársz?
>> Oda kell mennem, hogy kicsalogassalak a lyukadból? 
Marina megállt, és a netlinkje képernyőjére meredve pötyögni kezdte a választ.
Mondtam, hogy megyek <<
Most indultam el <<
– Hé! Esetleg odébb mennél?
A lány felkapta a fejét. Négy fiatal meredt rá, akik párokban álltak a parkolóban három-négy méter távolságban egymással szemben; Marina pont közöttük állt meg. Egy pillanatba beletelt, mire rájött, hogy talán valami AR játékukba sétálhatott bele. Nem látta az ilyesmit az AR szemüvege nélkül.
– Bocsánat – mondta egy bátortalan mosollyal. A türelmetlen tekintetek és lesajnáló fejcsóválásokat látva azonban lehorgasztotta a fejét, és továbbsietett.
Hátrapillantva látta, ahogyan a fiatalok ide-oda szökkenve és hadonászva folytatták, amit félbeszakított. A netlink megrezgett a kezében.
@Alíz >> Okés
>> De vissza ne fordulj
>> Várlak
A parkoló túloldalára érve becsatlakozott a dolgukra siető emberek délelőtti tömegébe. Az úton a város közlekedési rendszere által vezérelt automata autók haladtak szabályos sorokban, fölöttük futár- és közüzemi drónok repültek. Az egyik csomagszállító drón kivált a forgalomból, és veszélyesen alacsonyan zúgott el a gyalogosok feje fölött. Marina ijedten húzta össze magát; a többi gyalogos még a tekintetét sem kapta fel rá. A lány azt kívánta, bárcsak ő is ki tudná szűrni az ilyesmit.
– Igen, igen, már nézem – magyarázta egy mellette elhaladó férfi látszólag magának, miközben a kezével legyezett maga előtt; a szemével olyasmire fókuszált, amit csak ő látott. – Nem lesz jó. A hely már most dugig van. Mi lenne, ha egy VR szerveren várnánk meg a releaset? Azt hallottam, az Ikaroszon a frissítés közben végignézhetjük, ahogyan felrobban, és újjáalakul a világ. Menőn hangzik. Oké, akkor nálad találkozunk. Enyém a babzsákfotel.
Marina felnézett az épületeken virító óriási kijelzőkre, amiken animált reklámok hirdették az új Net 9.0 frissítést. Az utóbbi hónapok másról sem szóltak. Mindenki erről beszélt, és egyre izgatottabbak lettek, ahogyan közeledett frissítés napja. A lány is szeretett volna együtt örülni és készülni másokkal erre a napra, de ahogyan a korábbiak, ez sem neki szólt.
>>>Net 9.0<<<
>>Tedd a valóságot még inkább magadévá<<
>Szinkronizáld magad azokkal, akik igazán számítanak<
Marina szerette volna csinálni ezeket, de neki nem lehetett Net Terminál és semmilyen más beültetése sem, az idegrendszere túl érzékeny volt hozzá.
Az üres elektromos roller állomáshoz érve látta, ahogyan éppen valaki begurul a rollersávról, és lerakja a járművét. Csúcsidőben, és különösen ma, a frissítés napján, nagyon nehéz volt ilyenekhez hozzájutni, így Marina odasietett, hogy abban a pillanatban lefoglalja, amint elérhetővé válik, és így hamarabb odaérjen Alízhoz.
Előhúzta a netlinkjét, és megnyitotta az appot. Egy mellette elsétáló nő szemöldökei a homlokára kúsztak az eszköz látványától; úgy nézett végig Marinán, mintha valami fertőző betegsége lenne. A lány önkéntelenül elszégyellte magát, és gyorsan netlinkje kijelzőjébe temetkezett.
Amint a roller jelzőlámpája pirosra váltott, frissítette az appot; zavaróan lassú volt. Úgy gondolta, az új Net frissítés miatt megnövekedett forgalom lehetett az oka, de aztán eszébe jutott, hogy Alíz egyik barátja egyszer azt mondta, hogy az ilyen régi, visszafelé kompatibilis külső perifériák mindig a legalacsonyabb elérési prioritást kapják.
A térkép végül betöltött, egy pillanatba beletelt, mire megtalálta rajta a rollert; elégedetten rányomott.
>> A választott roller nem elérhető! Kérjük, válasszon egy másikat.
Marina egy röpke pillanatig csak zavarodottan meredt a hibaüzenetre. Felpillantva meglátta, hogy a roller jelzőfénye már zöld volt, majd kifordult a helyéről, és egy közelben álló fiúhoz gurult. A fiú bocsánatkérően Marinára mosolygott, megvonta a vállát, majd felpattant a rollerre, és elgurult. A lány csak beletörődően sóhajtott.
Egy csapat ott ácsorgó tinédzser nevetgélt a jeleneten.
– Offliner – csóválta a fejét az egyik vigyorogva.
Marina elvörösödött. Nem nézett rájuk, csak mélyen a zsebébe rejtette a netlinkjét, összehúzta magát, és lehajtott fejjel továbbment.
A következő sarok után lement az aluljáróba, végigsétált a Net 9.0 vibráló hirdetései mellett, majd leereszkedett a metróba. Előkészítette a netlinkjét, mielőtt a beléptetőkapuhoz lépett volna. Mások megállás nélkül haladtak át, ő volt az egyetlen, akinek meg kellett állnia, hogy a netlinkjét a leolvasóhoz érintse. Csak többszöri próbálkozásra sikerült érvényesítenie a bérletét; úgy érezte, mindenki őt nézi.
A tömeggel a megfelelő peronhoz sodródott. Egy fiatal férfit vett észre, aki hevesen kapkodta a látszólag semmire fókuszáló tekintetét, és valami hallhatatlan ütemre hadonászott maga előtt. Valamivel hátrébb egy középkorú nő az egyik kezének az ujjait mozgatta csak, mintha próbálna megbűvölni valamit. Marina nem tudta megállapítani, mit művelhettek a saját AR világukban.
Amikor a lány megérezte az érkező vonat által keltett huzatot, a nő és a férfi is abbahagyta a nyúlkálást és kalimpálást, és mintha álomból ébredtek volna, a biztonsági vonalhoz léptek. A többiek szinkronban ugyanígy tettek tökéletes sort alkotva a peron mentén, mintha egyszerre kaptak volna jelzést erre. Marina nem zárta ki, hogy talán tényleg így is történt.
A vonat megállt, és kitárta az ajtajait. Az emberek megindultak; a lány besodródott a kocsiba. Az ajtó közelében lévő kapaszkodónál állt meg. A korábban látott nő állt mellé, az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal tovább bűvölt. Odébb megpillantotta a fiatal férfit, aki visszatért az ütemes kalimpáláshoz. Mögötte egy idősebb férfi állt és Marina felé nézett; egy perccel később döbbent csak rá, hogy nem valami AR objektumot néz, hanem egyenesen őt.
A lány gyomra megugrott; azonnal visszafordult az ajtó felé, és még szorosabban kapaszkodott. A netlink rezgett a zsebében. Akaratlanul is oldalra sandított, miközben előhúzta. Látszólag senki nem vette észre; mindenki el volt merülve a Netben.
@Alíz >> Merre jársz?
>> Minden oké?
Marina lassan hátranézett, de amint meglátta az idős férfi kabátját, vissza is fordult Alíz üzenetéhez.
A metrón vagyok <<
Kicsit késni fogok <<
@Alíz >> Okés
>> Mi már itt vagyunk a CikkCakkban.
A metró lassított, és megállt. Az ajtók kinyíltak, az emberek ki- és beszálltak.
– Aranyos kis játékszer.
Marina ijedten kapta a hang irányába a fejét. Az idős férfi ott állt mellette és vigyorgott rá sárga fogsorával. Indigókék szemei láthatóan módosítottak voltak és enyhén derengtek, ahogyan a lányt vizslatták. Marina elfordította a tekintetét, és a vagon ajtajának küszöbét kezdte nézegetni. A metró elindult.
– SMT Aeon S500 – folytatta a férfi. A lány érezte, hogy kicsit közelebb hajol hozzá; dohos szag áradt belőle. – Az offlinerek mankója, ami összeköti őket a Nettel. Akár egy lélegeztetőgép. Itt tart, de ennél többet nem igazán segít, ugye?
Marina nem válaszolt. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. A metró lassított, és megállt; a lány a fel- és leszállók lábait nézte, amikor az idős férfi kabátja is becsúszott a látóterébe.
– Antik darab – szólt. – Minden frissítéssel egyre értékesebb. Ahogyan te is.
Marina erre felnézett a változatlanul mosolygó sárga fogsor fölötti indigókék szemekbe, amik pont annyival tovább meredtek rá, ami már kellemetlen volt, majd a férfi kilépett a peronra. Az ajtók becsukódtak; a lány megkönnyebbülten sóhajtott. Mindig kifogom az ilyeneket, mondta magában. A metró ismét elindult.
A következő megállónál szállt le. A tömeggel együtt vonult fel a felszínre; a parkban már nagy volt a nyüzsgés. Ezen nem csodálkozott; minden nagyobb Net frissítés már ünneppé nőtte ki magát. Munkaszüneti nap is volt, eredetileg azért, mert a cégeknek meg kellett várniuk a frissítést, hogy tovább tudjanak működni.
Marina a park szélére sétált, hogy elkerülje a nagyobb tömeget, ami valami nagy körül gyűlt össze, amit ő nem látott; az emberek felfelé mutogattak és ujjongtak neki. Menet közben elsétált egy kisebb csoport mellett; egy utcai előadót álltak körbe, aki furcsán mozgott, mintha valami különös pantomimes táncos performance-t adna elő. A közönség nevetett és tapsolt neki. Marina kicsit sajnálni kezdte, hogy nem hozta magával az AR szemüvegét, hogy legalább belepillanthasson mások élményeibe.
Már közel járt a park másik végében álló plázához, amikor egy lerongyolódott férfit vett észre, aki oda-odament emberekhez, beszélt hozzájuk, de azok lassítás nélkül mentek el mellette, rá sem néztek, észre sem vették. Aztán hirtelen Marinára pillantott; a tekintetük összeakadt.
– Te látsz engem – szólt a hajléktalan, és a lány felé indult.
Marina lemerevedett, azonban mire a férfi odaért volna hozzá, két rendőr masírozott ki a tömegből, és elállták az útját. Nem ellenkezett, de miközben megbilincselték, folyamatosan magyarázott és végig Marinára nézett.
Az egyik rendőr megfordult, és összevont szemöldökökkel, szinte már szemrehányóan Marinára meredt. Mindenki körülöttük zavartalanul folytatta a dolgát, nem is érzékelve, mi is történt. Marina elszégyellte magát, és gyorsan tovább sietett; a szeme sarkából látta, ahogyan a hajléktalan férfit elvezetik. A rendőr még hosszú pillanatokig követte a tekintetével a távozó lányt.
Marina besétált a plázába, és átvágott a csupasz, AR-hez optimalizált fehér falak és oszlopok között a CikkCakk nevű kávézó felé, ahova a találkozót beszélték meg Alízzal. A kis kávézót a nevéhez hűen színes cikkcakk minták borították a falaktól kezdve egészen a székekig és asztalokig. Az AR kivetülése érdekesebb volt az animált, folyamatosan változó mintákkal, de Marina mindig elszédült tőle.
Az egyik asztalánál azonnal megpillantotta a nevetgélő Alízt két barátnője, Lilla és Vera, társaságában. Lilla nevetve intett, mire Alíz és Vera kisvártatva felkacagott; Marina kíváncsi volt, mit nézhettek.
Egy pillanatig habozott, mielőtt odament hozzájuk.
– Sziasztok – szólt félszegen.
Lilla integetett neki anélkül, hogy ránézett volna. Vera mosolya azonnal kiegyenesedett, amint meglátta Marinát.
– Már azt hittem, el kell mennem hozzád – pattant fel Alíz vidáman, és magához ölelte a megilletődött Marinát. – Gyere, ülj le! Éppen az előzetesét néztük az új cuccoknak, amik a Net frissítésében lesznek. Gyere, megmutatom.
Alíz nagyon izgatottnak tűnt; Marina azt kívánta, bárcsak vele együtt tudna örülni.
– De nincs nálam az AR szemüvegem – jegyezte meg Marina, és leült Alíz mellé.
– Miért nincs? – csodálkozott el a barátnője.
– Tudod, hogy nem szeretem, mert szédülök tőle, meg hányingerem lesz.
Vera a válla mögé lökte szőke haját, és gonoszul felnevetett.
– Akkor neked tényleg nem sokat számít, mi lesz a frissítésben – mondta. A villájával lekanyarított egy szeletet a csokitortájából, és elégedetten a szájába vette. Nem zavartatta magát Alíz gyilkos tekintetétől.
– Rendelj valamit! – szólt a következő pillanatban Alíz, és megsimogatta Marina vállát.
Marina szégyenlősen elővette a netlinkjét, és megnyitotta rajta az interaktív menüt.
– Tényleg, neked így kell rendelned – szólalt meg elcsodálkozva Lilla. Marina nem tudta eldönteni, hogy csak szarkasztikus vagy komolyan mondja. – Milyen aranyos!
– Lilla, ne piszkáld már te is! – szólt rá Alíz, miközben elrendezgette a tányérját és a csészéjét, hogy Marina rendelése is elférjen.
– Nem piszkálom. Az egyik nagybátyám imádja az ilyen retró kütyüket. Egész komoly gyűjteménye van.
– Ő is ilyen technoapokalipszis hívő konteós, aki a pincéjében bujkál, mert azt hiszi, lehallgatják az agyát? – kérdezte Vera, és a beleszürcsölt a kávéjába.
– Nem mondanám – felelte Lilla. Elgondolkodva az ujja köré csavarta egyik barna hajtincsét. – Bár valami módosított Net Terminálja van, ami felül tudja írni a kötelező szűrőket. Meg ilyen régi netlinkeket és számítógépeket használ néhány oldal eléréshez, mert szerinte azok biztonságosabbak.
– Szóval igen.
Marina a menüt böngészte a netlinkje kis képernyőjén, majd rendelt magának egy vanília lattét. A három lány beszélgetése közben újra visszatért a Net frissítéshez. Az új funkciók neveit a lány már hallotta hirdetésekben, de nem igazán jelentettek számára semmit.
– A MoodSync legalább végre segíteni fog Alíznak, hogy két hétnél tovább bírja valakivel – nevetett Lilla. – Ha a bulin összeszedsz valakit, a release után már ki is tudod próbálni vele.
– Alízt ismerve a MoodSync azonnal leállna tőle – gúnyolódott Vera. – Vagy ha nem, akkor a szerencsétlen srác idegrendszere nem fogja bírni.
– Jaj, de viccesek vagytok – vetette oda mogorván Alíz. – Én csak annyira egyedi vagyok, hogy nehezen találok olyat, aki kompatibilis velem.
– Csak mondogasd ezt tovább magadnak – motyogta Vera a csészéjébe. Lilla felvihogott.
– Apropó buli – Alíz hirtelen Marinához fordult. – Ugye te is jössz?
Marina felkapta a fejét, miközben leemelte a kávéscsészéjét a felszolgálódrónról; egyszerre kényelmetlenül érezte magát, ahogyan minden tekintet rászegeződött.
– Nem tudom – mondta habozva; a latte habjába rajzolt cikkcakk mintára meredt. – Nem igazán nekem valók a bulik.
– Dehogynem! Ne kelljen könyörögnöm! – kérlelte Alíz mosolyogva.
– Minden AR-en fog menni, még a zene is – szólt Vera a villájával a csokitorta maradékát döfködve. – A sync-táncban vagy abban a béna KJK játékban sem tudna részt venni, amit Dávidék hoznak. De ha csak állni akar ott a csendben és pislogni bután...
– Lesz több-nézőpontos VR filmnézés. Meg Bence hoz megint narkóalgoritmusokat – tette hozzá Lilla izgatottan, aztán sajnálkozva Marinára mosolygott. – De ezekhez is be kellene csatlakoznod.
– Nem kell Bence technodrogja – szólt Alíz; Marinához fordult, és megszorította a kezét. – Elhozod a kütyüidet, és tudsz majd mindent csinálni. Jó lesz.
– Úgy fog kinézni, mint valami század eleji techmagazin címlap – mondta Vera a villával a szájában. – Ez az egész nem neki való.
Alíz bosszúsan megfeszítette az ajkait. Verára meredt, és éppen szólt volna, amikor hangos durranások sorozata rázta meg a kávézót.
– Kapcsoljátok ki az AR szűrőitek, és lássátok a Net frissítést annak, ami valójában! – harsogta egy férfi a kávézó előtti kis téren aláhulló konfettiesőben. Olyan erős volt a hangja, hogy biztosan valami hangmodulátor beültetése volt.
Mellette egy másik férfi állt, akinek a fülei mögül két-két antenna nyúlt ki. Két lány pedig a környező üzletekbe mentek be, szórólapokat szórtak szét. Az egyikük beszaladt a kávézóba, és minden asztalra ledobott belőlük; Vera csokitortájába is landolt egy. Marina már nagyon régen nem látott igazi papír szórólapot.
– A Net már nem jog és lehetőség, hanem privilégium! – harsogta tovább a szónok. – És az Adminisztráció dönti el, hogy ki méltó rá!
Marina felvette a szórólapot, amit Vera kilökdösött a tányérjából.
>A valóságod nem a tiéd<
A Net frissítés dokumentációjából voltak sorok kiemelve és QR kódokkal linkelve, amikhez további megjegyzéseket fűztek.
>Nem kell olvasniuk a gondolataidat, ha mindenedhez hozzáférnek<
>Nem kell hazudniuk neked, ha ők irányítják az érzékszerveidet<
– Már megint ezek – horkant fel Lilla. – A feedem tele van az üzeneteikkel.
– Minden frissítés előhozza az elmebetegeket – csóválta a fejét Vera. – Csak szűrd ki őket!
Marina lenézett a rezgő netlinkjére, amin sorra jelentek meg az értesítések.
>> Integráció helyett asszimiláció
>> Nem te irányítasz, csak elhitetik veled
>> Ez a frissítés egy tisztogatás
Alízra pillantott némi aggodalommal a tekintetében.
– Mindig ilyeneket mondanak – legyintett a lány a szórólapra, és bátorítóan Marinára mosolygott. – Soha semmi nem történt. Jó lenne, ha te is ki tudnád szűrni őket, de szerintem mindjárt elmennek vagy elviszik őket, ha tovább spammelnek.
Alíz, Lilla és Vera kisvártatva újra a buliról kezdtek beszélni. A többi vendég is elfordult, és figyelmen kívül hagyta a szónok szavait, a szórólapokat és akármit is osztottak meg az AR-ben, amit Marina nem látott. A lány azonban tovább figyelte őket.
– Ez az utolsó esélyed, hogy lásd! – A szónok körbefordult, és egyenesen Marinára nézett. – A felhasználója helyett a részévé tesznek. Elveszik a valóságot, és csak akkor mosolyogsz, amikor engedik. És ha nem illessz bele, elveszik a hozzáférésed, és kitörölnek mások valóságából. Elveszik a jogod a létezéshez.
Szónok mellett álló férfi az antennákkal lehunyta a szemeit. Az emberek egyszerre mordultak fel Marina körül; a fülükhöz és szemükhöz kaptak, sűrűn pislogtak és próbáltak elhessegetni valamit az arcuk elől.
– Mi ez? – fintorgott Lilla.
– Ezért biztosan kidobják őket innen – mordult fel Vera a szemét dörzsölve.
Alíz a tenyerébe temette az arcát és sziszegett. Marina netlinkje hevesen pittyegett és rezgett; értesítések tömkelege árasztotta el. Annyira belassult a folyamatosan érkező üzenetektől, hogy alig reagált, amikor próbálta megnézni őket.
>> Az Adminisztráció kényszeríti a kompatibilitást! Kattints >>>ide<<<
>> Mit jelent a „felhasználói jogosultságok felülvizsgálata”? >>>Kattints<<<
>>Az Adminisztráció szűkíti a kompatibilis eszközök listáját! Te is rajta lehetsz. Kattints [A LINK VESZÉLYES TARTALOM MIATT ELTÁVOLÍTÁSRA KERÜLT]
Valami szűrő elkezdte eltávolítani az üzenetekből a linkeket, aztán az üzenetek sem jöttek tovább.
– Na végre – sóhajtott fel Vera megkönnyebbülten.
– Feltörtek engem? – szólalt meg aggódva Lilla. – Nem tudtam szűrni egyáltalán az üzeneteket.
– Nem hiszem – válaszolta Alíz a halántékát dörzsölve. – Csak túlterhelték a tartalomszűrődet valahogyan. De úgy néz ki, végre blokkolták őket.
– Elmebeteg konteósok – méltatlankodott Vera. – Miért nem tudnak az ilyenek egymásközt dühöngeni?
Ameddig a többiek elkezdték kitárgyalni a történeteket, Marina észrevette, hogy a demonstrálók felbolydultak. Az antennás kinyitotta a szemét, és intett a többieknek. A két lány előreszaladt, eltűntek az egyik oszlop mögött, de pár pillanattal később visszatértek. Hátráltak, riadtnak tűntek. Három férfi bukkant fel fekete, jelöletlen egyenruhában.
– Hahó! Föld hívja Marinát! – Alíz a lány arca előtt legyezett; Marina pislogva ocsúdott fel, és a barátnőjére pillantott. – A te kütyüd rendben van?
Marina a netlinkjére pillantott.
– Igen, persze. Semmi baja – válaszolta, majd újra a kávézó előtti jelenethez fordult. – Most viszik el őket.
Alíz hátrapillantott, majd visszafordult.
– Mi nem látjuk – vont vállat, és Marinára mosolygott. – Az ilyeneket ki szokták szűrni. Ne is figyelj oda!
– Mert ez a lényege ezeknek az AR szűrőknek, hogy kiszűrd, ami zavar vagy nem érdekel – magyarázta Vera. – De egyeseknek akkora feltűnési viszketegsége van, hogy be kell törnie mások személyes terébe.
A demonstrálók egészen a szomszédos üzlet üvegfaláig hátráltak. A két lány hirtelen nekiiramodott, talán hogy átszaladjanak az egyenruhások között. Azonban amikor elérték őket, botladozni kezdtek, majd egyszerűen mozdulatlanná merevedtek. Az egyenruhások ügyet sem vetve rájuk elsétáltak mellettük. A szónok megpördült, kitátotta a száját, hogy kiáltson, de egy hangot sem adott ki, csak megmerevedett a mozdulatban, akár egy szobor.
Marina dermedten nézte a jelenetet.
Az antennás a kávézó bejárata felé iramodott, de szinte azonnal megbotlott, a fejéhez kapott és láthatóan küszködve próbálta átlépni a küszöböt. Az egyenruhások kimért lépésekkel követték, egyáltalán nem siettek. A férfi végül nehezen becsoszogott a kávézóba, és megállt. Körbekapta a tekintetét; senki nem nézett rá, kivéve Marinát.
A tekintetük egy röpke pillanatra találkozott. A lány kétségbeesést és rémületet látott a szemeiben. Aztán az egyenruhások odaértek. Megfogták a férfit, aki ellenkezés nélkül engedte, hogy kivezessék.
Az egyik egyenruhás azonban hátramaradt. Fehér, kifejezéstelen arcának a közepén ülő kibernetikus fekete szemeivel egyenesen Marinára meredt. A lány lélegzete elakadt, a gyomrát összerántotta a rémület, de nem tudta elfordítani a tekintetét.
Az egyenruhás nem mozdult, csak állt ott nyugtalanító némaságban. Volt benne valami megfoghatatlanul idegen és embertelen, ami egyre jobban megijesztette a lányt. Az is csak növelte a rémületét, hogy láthatóan rajta kívül senki más nem látta az egyenruhás alakot. Marina úgy érezte, mintha egy lidércet látna.
Az egyenruhás egyszer csak megindult felé. A lány riadtan pattant fel; a széke nekiütődött az asztalnak kilöttyintve a kávéját.
– Mi történt? – hallotta meg Alízt.
Marina odakapta a tekintetét; mindhárom lány őt bámulta, és néhány vendég is felé fordult. Ijedten fordult vissza az ajtó felé, de az egyenruhás már nem volt ott. A társai és a demonstrálók sem voltak sehol. A konfettiket éppen egy ráérős drón porszívózta fel.
Marina remegve visszaroskadt a székbe. A szíve hevesen kalapált.
– Minden rendben? – szólt ismét Alíz; a kezét Marináéra csúsztatta, és enyhén megszorította.
– Nem – nyögte ki Marina; úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Nyelt egyet, és várt egy pillanatot, mielőtt folytatta. – Megfagyasztották őket, megbénították valahogyan.
– Megbénították? – Lilla kérdően félrebillentette a fejét. – Úgy érted, lesokkolták őket? Az elég durva lenne.
– Nem. Nem is értek hozzájuk. Csak megdermedtek – magyarázta Marina; önkéntelenül lehalkította a hangját. – Aztán ezek a valakik elvitték őket. És az egyik egyenesen rám nézett, és...
– Azokat a valakiket rendőröknek hívják – szólalt meg Vera frusztráltan. – És persze, hogy rád néztek. Nem szabadott volna látnod az egészet, ezért szűrik ki.
– Nem rendőrök voltak – erősködött Marina. – Nem tudom, mik voltak. Fekete szemük volt, és nem tűntek teljesen emberinek.
– Na, persze – horkant fel Vera. – Űrlények rabolták el őket. Nem. Megint csak annyi történt, hogy láttál valami teljesen hétköznapit, csak beképzeled, hogy az egész valami nagy összeesküvés.
– Nem képzeltem be! – Marina legszívesebben rákiabált volna Verára.
– Elég volt, Vera! – szólt rá Alíz; közelebb húzódott Marinához. – Nem látod, hogy teljesen ki van akadva?
– De, és nem ez az első alkalom. És nincs időm egy újabbra. – Vera felállt, és felkapta a táskáját. – Sok sikert, Alíz. Ő a te projekted. Majd a bulin találkozunk, ha el tudsz szakadni. Gyere, Lilla!
Vera hűvös pillantást vetett Marinára, majd távozott; Lilla mosolyogva integetett, aztán követte.
– Nagyon hülye picsa tud lenni néha – jegyezte meg Alíz. – Ne is foglalkozz vele!
Marina a kávéscsésze alján összegyűlt habot bámulta.
– Te sem hiszel nekem, ugye? – kérdezte beletörődően.
– Dehogynem! – vágta rá Alíz; átkarolta a lány vállát. – Persze, hogy hiszek. Biztos, hogy nem rendőröket láttál?
– Nem tudom – sóhajtotta Marina; próbálta felidézni az eseményeket, de a képzelete mindig visszatért a merev, fehér arcra és a nyomasztó fekete szempárra. – Nem annak tűntek. És ahogyan rám nézett... Ijesztő volt.
– Talán a helyi biztonságiak voltak. Azok elég ijesztőek tudnak lenni – mosolyogta Alíz.
– És a dermesztés? Mozdulat közben fagytak le az emberek. Az utolsó úgy tűnt, mintha...
Marina elhallgatott. A kijárat felé pillantott attól félve, újra meglátja az őt bámuló fekete szempárt, de csak egy nevetgélő fiatal pár lépett be a kávézóba.
– Biztos nem láttál náluk, mondjuk, sokkolót vagy valami hasonlót? – húzta össze a szemeit Alíz. – Sok dolog van már, amivel ártalmatlanítani tudják a rendbontókat. Lehet, ilyesmit használtak, csak nem láttad.
– Lehet, nem tudom – válaszolta Marina feladóan; nem akart már erről beszélni.
– Bárcsak láttam volna azt, amit te – sóhajtotta Alíz. – Csak az ilyen szűrést nem lehet kikapcsolni, mert ilyen hatósági dolog. – Hirtelen felderült. – Figyelj! Menjünk el hozzám, összeszedem a cuccaimat, aztán átmegyünk hozzád, és együtt készülhetünk a bulira. Ez kicsit eltereli a figyelmed legalább. Aztán, ha este akarsz jönni, akkor megyünk együtt. Na?
– Jól van – egyezett bele Marina. – De nálam elég nagy kupi van.
– Hidd el, az enyémhez képest a te lakásod a rend megtestesülése.
***
Marina elindított egy újabb keresést. A találatok listája kisvártatva legördült a netlink képernyőjén; az ujjával lejjebb tekerve olvasta őket.
@NetSecurityBoard >> Számos spekuláció terjed az új Sync protokollról. Mindenkit szeretnénk biztosítani, hogy a változtatások mind összhangban vannak a hatályos a Net Hozzájárulási Keretrendszer direktíváival. Az Adminisztráció által kibocsátott változások jegyzékét tételesen elemeztük és ezen a [linken] elérhető.
@officialNetPules >> Az új Adaptive Perception Layering (APL) a kognitív küszöbértékeid alapján fogja beállítani a valóságszűrőidet. Nem lesz két ember, aki ugyanúgy fogja megtapasztalni ugyanazt a helyiséget. Üdvözlünk a radikális individualizmusban! Olvasd tovább [itt]!
– Hallod egyáltalán, amit mondok?
Marina felkapta a tekintetét a netlinkje képernyőjéről. Alíz csak a harisnyáit viselve állt előtte az egyik kezében egy farmer shortot, a másikban egy rakott szoknyát fogott és kérdően nézett rá.
– Bocsi, nem figyeltem. – Marina bocsánatkérően elmosolyodott.
– Short vagy szoknya? – kérdezte Alíz, és magához illesztette a ruhadarabokat.
– Öhm, szoknya.
– Ja, én is erre gondoltam – bólintott egyetértően Alíz; félredobta a shortot. – Teljesen bele vagy bújva abba a bigyóba. Felőlem mehetünk így. Én topless, te pedig bugyi és ingecske. Nagyon avantgárd lesz, de biztosan sikerünk lenne.
Marina elmosolyodott; Alíz láthatóan örült ennek a reakciónak.
– Minden oké? – kérdezte a lány érezhető aggodalommal a hangjában; felhúzta a szoknyáját, és Marina mellé ült az ágyra. – Mit nézel ennyire már vagy húsz perce? Valami baj van?
– Nem, csak rákerestem pár dologra, amit azok a demonstrálók mondtak.
– Mondtam, hogy minden nagy frissítés előtt elöntik a Netet az összeesküvés elméletek – mondta Alíz a harisnyáját igazgatva. – Emlékszem, a 7-es verziónál volt az, hogy bezárják a tudatunkat egy szimulációba, és a testünket biorobotokként fogják dolgoztatni. Azért tudom, hogy az egészből nem lett semmi, mert te itt vagy.
Marinára mosolygott, és barátságosan vállba lökte.
– Örülök, hogy csökkentem a szimulációelmélet esélyét – válaszolta Marina, aztán a netlinkjére pillantott. – De van itt pár dolog, ami... nem is tudom.
– Biztos mindegyikre van már valami a hivatalos csatornákon. Mondjuk, ez még nem tartott vissza senkit a hülyeségek terjesztésétől.
– Van, csak...
– Oszd meg! – mondta Alíz. – Látom, nagyon felzaklatott, ami délelőtt történt. Nézzük meg együtt! Utána, lehet, jobban érzed magad.
Marina hálásan Alízra pillantott, majd megnyomott pár gombot a netlink érintőképernyőjén; a barátnője egyből az előtte megjelenő AR ablakra fókuszált.
– Némelyik ezek közül csak szimplán paranoid – szólalt meg kis idő után. – Nézd meg ezt!
Az ujjával a levegőbe bökött; Marina netlinkjén felugrott egy üzenet.
@Mia.Life >> A Passive Consent miatt már nem kell a tudatos beleegyezés, mert csak „feltételezi” a beleegyezést. Mi van, ha rosszul feltételezi?
– Jogos kérdés, de az emberek már így is több tízezer dologhoz adják a hozzájárulásukat naponta – magyarázta Alíz. – Ez csak leveszi a terhet az agyadról. Meg a preferenciáidat használja, nem csak beleegyezik mindenbe. Meg ez a másik, amelyik az APL miatt aggódik. Ugyanúgy felül fogják írni a vészhelyzetek, ahogyan minden valóságszűrőt. Meg te is felül tudod írni. Nem fogják elvenni senkitől az irányítást.
– Jó, de itt írnak felhasználók törléséről is, meg más dolgokról.
Marina rövid keresés után kijelölt néhány üzenetet, és átküldte Alíznak.
@Tomu >> Igaz, hogy a frissítés törli olyan felhasználók régi azonosítóit, akik nem teljesen integráltak? Egyáltalán mit jelent ez? Valaki a Sync protokoll dokumentációjában talált róla valamit, de már nem találom az eredeti posztot.
@MajorMinor >> Az unokatesóm devopsos. Azt mondta, hogy van egy listájuk emberekről, akiket törölni fognak.
@Ramboy >> Az Adminisztráció nem jogokat fog törölni, hanem láthatóságot. Nem lök ki a rendszer, egyszerűen csak senki nem vesz majd észre. Aztán, ha jól viselkedsz, visszaengednek a játszótérre.
– Ezeknek a téveszméi elég rendesen elszabadultak. – Alíz maga elé mutatott, és Marinához fordult. – Látod, az utolsó kettő még dezinformációnak is lett megjelölve. Ez már ilyen „a Net olvassa a gondolataimat” szintű őrület. Az Adminisztráció nem fog kitörölni senkit, egyszerűen nem tehetik. Meg ez is mi? „A frissítés végén lesz egy pillanat, amikor minden elnémul. Mintha a világ visszatartaná a lélegzetét. Aztán néhány ember csak nem mozdul többé”. Hol találod ezeket?
Marina elpirult, és lesütötte a szemét; a következő pillanatban érezte, ahogyan Alíz gyöngéden a kezébe veszi az arcát, és maga felé fordítja.
– Figyelj, tudom, hogy azok a tüntetők, meg amit láttál, megijesztett – kezdte lágyan. – De az nem fog segíteni, ha fejest ugrassz a Net legkétesebb bugyraiba, csak tovább stresszeled magad. Az emberek paráznak a frissítések miatt minden alkalommal, de eddig sem történt soha semmi. Most sem fog. Oké?
– Igazad van – sóhajtotta Marina. Elszégyellte magát. – Lehet, egy kicsit tényleg túlreagálom.
Alíz magához ölelte a barátnőjét. Hosszú ölelés volt; Marinának jól esett. Aztán Alíz felpattant, szórakozottan kikapta Marina kezéből a netlinket, és hanyagul az ágy másik végébe hajította.
– És most, hogy ezzel végeztünk, koncentráljunk a bulira! – mondta a lány; lepillantott a szétszórt ruhadarabokra, és felkapott egy szoknyát. – Ugyanis pontosan arra van szükséged, hogy eltereljük a figyelmedet.
– De a buli is a Net frissítéséről szól – szólt Marina.
Alíz felkacagott.
– A buli a hangos zenéről, a piáról és a szexről szól. A Net frissítés fogja a legkevésbé érdekelni őket. – Felmutatta a szoknyát, és elvigyorodott. – És most a legfontosabb kérdés: bevállalod-e a miniszoknyát?
***
Bálintból izzadtság, alkohol és cigi szag áradt. Az előtérben beszorította Marinát a falhoz és részletekbe menően fejtette ki neki, mit, mennyire és hogyan csinálna vele. A lány végül összeszedte a bátorságát, ellökte magától a férfit, és gyorsan kibújt alóla, ameddig az próbálta visszanyerni az egyensúlyát.
Még hallotta a kiáltását.
– Offliner kurva! Úgy megbasználak, egy hétig nem tudnál járni!
Marina bemenekült a nappaliba, és az ajtó mellett a falnak lapult; aggódva pillantott vissza, de megkönnyebbülten látta, hogy Bálint nem követte. Kifújta magát.
A helyiség egyik sarkában négyen szinkron táncoltak, de nem arra a zenére, ami Marina füldugóiban szólt. A kanapén Lilla csókolózott nagy beleéléssel egy sráccal; Marinának úgy tűnt, levegőt sem vettek közben. Mellettük Vera egy másik férfi ölében ülve táncolt; éppen levetette az utolsó ruhadarabot, ami még takarta a melleit, de nem úgy tűnt, mintha bárki felfigyelt volna rá. A szemközti falon egy lapos-képernyős tévén a Net frissítéssel kapcsolatos műsor ment; a visszaszámláló szerint még nagyjából negyed óra volt hátra a frissítésig.
Marinát senki nem vette észre. Biztos volt benne, hogy eddigre már mindenki kiszűrte őt, kivéve Bálintot. A lány egy reszkető sóhajjal nekidőlt a falnak, és megtörölte a szemét. Hülyének érezte magát, hogy egyáltalán eljött, hiszen tudta, hogy ez lesz. Pár hosszú pillanatig csak állt ott, hallgatta a füldugókon keresztül lüktető zenét, és próbálta leküzdeni a remegést, ami hirtelen rátört. Elege volt.
Elindult a házban, hogy megkeresse Alízt. Remélte, hogy nem fut össze Bálinttal, miközben kerülgette a szétszórt szemetet, ruhákat és bulizókat, akik többször majdnem fellökték vagy leöntötték valamivel.
Az egyik szobában öten ültek körbe a földön, egy szót sem szóltak egymáshoz, csak nyúlkáltak maguk előtt, mintha valami furcsa szeánsz lenne. Alíz nem volt köztük. Egy másik helyiségbe úgy tűnt, mintha mindenki aludna, miközben a szoba közepén egy kocka alakú szerkezet különös zajokat adott ki. Időről-időre felnyögtek, a testük megfeszült, majd egy sóhajjal újra elernyedtek. Marina itt sem látta a barátnőjét. A földszinti mosdó ajtaját zárva találta; belülről sóhajokat és nyögéseket hallott. Először azt hitte Alíz van bent valakivel, de aztán rájött, hogy mindkét hang férfié.
Alízt végül a konyhában találta meg, amint már éppen az ismerkedés végén járt egy sráccal. Már szinte feküdtek az asztalon, ahogyan a srác mohón csókolta a nyakát és olyan indulattal markolászta gömbölyű combját, hogy a harisnyája is elszakadt.
Marina pár pillanatig csak zavartan állt az ajtóban és figyelte őket, végül megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. Alíz meglátva őt azonnal eltolta magától a partnerét.
– Fent folytatjuk – súgta neki, miután kiszabadította a száját. – Menj előre, mindjárt megyek én is.
A srác Alízra mosolygott, azután elindult kifelé. Lila színű szemeivel nem túl szívélyes pillantást vetett Marinára, amikor elhaladt mellette.
– Valami történt? – kérdezte Alíz, miközben megigazította a haját. Mellbimbói megkeményedve meredeztek félig kigombolt blúza alatt.
– Hazamegyek – sóhajtotta Marina.
– Miért? Mi a baj? – Alíz lecsusszant az asztalról, a lányhoz lépett, és megsimogatta a vállát; nyugtalan tekintettel fürkészte az arcát. – Mi történt?
Marina vett egy mély levegőt.
– Az történt, hogy mindenki seggfej velem – fakadt ki. – Az úgynevezett nyitottak és toleránsak azonnal otthagytak, amint megtudták, hogy offliner vagyok. Vera volt még a legnormálisabb, mert ő eleve szóba se állt velem. A többségük már ki is szűrt, kivéve Bálintot, aki az előbb részletesen elmondta, hogyan erőszakolna meg.
– A kibaszott seggfej – sziszegte mérgében Alíz.
– Semmit nem tudok csinálni – tárta szét a karját Marina. – Még a zenét sem tudom hallgatni ezek nélkül.
Kikapta a füldugóit, amitől hirtelen nagyon csendes lett a ház; hallotta a beszűrődő beszélgetéseket, a nevetéseket és a fölöttük szexelőket.
– Sajnálom – sóhajtotta Alíz egy pillanatnyi szünet után. – Én csak...
– Nem a te hibád – mondta Marina lehorgasztott fejjel. – Eleve rossz ötlet volt eljönnöm.
Pillanatokig csak hallgattak. Kint valaki fejhangon felvihogott.
– Tudod mit? – mosolyodott el hirtelen Alíz. – Menjünk el együtt hozzám, vagy hozzád, és csináljunk valamit! Csak mi ketten. Ezek meg kapják be.
– Nem kell miattam tönkretenned a saját estédet – ellenkezett a lány. – Érezd jól magad, én elleszek egyedül.
– Fenéket! Nem hagylak egyedül – vágta rá Alíz. – Ha te nem érzed jól magad, akkor én sem tudom. Inkább lógok veled, mint ezekkel a növényekkel.
Marina elmosolyodott; hálás volt Alíznak, de rosszul érezte magát, hogy elrontja a szórakozását. Azonban ismerte már annyira, hogy tudta, nem fogja tudni meggyőzni.
– Jó lesz, meglátod – szólt Alíz. – Csak beugrok a mosdóba, hogy kicsit rendbe szedjem magam, mert...
Marina nem tudott ezzel vitatkozni. Alíz úgy festett, mint aki egy hurrikánon sétált keresztül, ami nagyon le akarta szedni róla a ruháit.
– Az alsó mosdó foglalt – bökött a háta mögé Marina.
– Remélem, az emeleti még nem vált szexbarlanggá – vigyorodott el a lány.
Alíz felszaladt az emeletre. Marina kiment az előszobába, és nekikezdett kitúrni a kabátját a halomból, ami összegyűlt a bejárat melletti fogason. Kicsit megkönnyebbült, hogy már csak pár perc, és mehetnek innen.
– Te meg hová mész?!
Egy kéz erősen vállon ragadta, és visszarántotta. Bálint volt az, intenzív tekintetét a lányéba fúrta.
– Haza – válaszolta kurtán Marina.
Lerázta magáról Bálint kezét, és visszafordult. A férfi azonban megragadta a lányt, és durván az ajtónak nyomta.
– Még nem végeztem veled! – morogta Bálint.
Marina próbálta ellökni magától a férfit, aki az ellenkezésre belemarkolt a lány hajába, és hátrarántotta a fejét. Marina felkiáltott. Bálint durván markolászni kezdte, és igyekezett behatolni a ruhája alá; a blúzának a szövete recsegett az erős rángatástól. Marina kétségbeesetten próbált ellenállni, amire Bálint újból megtépte a haját, és még erősebben préselte az ajtónak.
A lány összeszorított a fogait, hogy leküzdje a fájdalmat, és minden megmaradt erejét összeszedve próbált egy nagyot taszítani a férfin, hogy kiszabaduljon alóla. A legnagyobb meglepetésére Bálint eleresztette. Marina zihálva hátrált tőle olyan lendülettel, hogy majdnem hanyatt esett, amikor nekiütközött a nappaliba vezető ajtó keretének. Egy pillanatba beletelt, mire tudatosult benne, hogy Bálint nem mozdult, csak állt az ajtó mellett fókuszálatlan, üres tekintettel.
Ekkor vette észre a csendet. A nevetések, a beszélgetések, a szeretkező párok zajai minden megszűntek. Marina döbbenten látta, hogy mindenki dermedten ácsorgott vagy ült a semmibe meredve. Óvatosan belépett a nappaliba, ahol Vera és Lilla a partnerükkel összeborulva feküdtek, a táncolók a sarokban úgy álltak, mintha ottfelejtett próbababák lettek volna. Senki sem mozdult. A kijelzőn nem volt műsor, a számláló azonban még látszott és nullát mutatott.
Marina lassan sétált végig a nyomasztóan csendes házon, és egyre erősebben kerítette hatalmába a rémület, ahogyan mindenhol csak mozdulatlan testeket talált.
– Alíz! – kiáltotta, amikor egy kis bátorságot szedett össze hozzá.
Nem kapott választ.
Alízt végül az emeleten találta meg, a lépcső tetején állt dermedten a semmibe révedve.
– Alíz? – Óvatosan megérintette a barátnőjét, de nem reagált. Megragadta a vállát, és finoman megrázta; semmi. – Kérlek, ne csináld ezt velem. Valami nagyon nincs rendben, és rohadt ijesztő.
A netlinkje megrezgett.
@Administration >> Tisztelt Fülöp Marina! A Net 9.0 frissítéséhez kapcsolódó követelmények és szabályozások értelmében Ön nem-kompatibilis felhasználónak minősül. Ennek megfelelően minden joga azonnali hatállyal felfüggesztésre került és megkezdődött minden aktív folyamatának a törlése. Kérjük, maradjon nyugodt. Megértését köszönjük. Tisztelettel, Adminisztráció
Marina értetlenül meredt az üzenetre, aztán Alízra nézett. Ijedtében megugrott, amikor meghallotta a bejárati ajtó nyílását, amit nehéz, ütemes lépések követtek. Marina félve pillantott le a lépcső tetejéről. A földszintről három fekete szempár nézett vissza rá.
